Hazafelé Thasosról - Bulgária és Erdély - Szászföld

A Szászföldtől Torockóig

Szászföld

XIV.rész


Szászváros.
Ez már Szászföld.
Már II. Géza, később II. András csinált helyet a Szentföldről hazajövő kereszteslovagoknak, majd a Rajna-Mosel vidékéről telepített parasztságot a részükre kiürített, székelység által lakott vidékre.

Ismerjük ugye, a Hammelni patkányfogó meséjét. Az ősi legenda a Grimm testvérek meséiben él tovább.

1284-ben az alsó-szászországi Hammeln városában mérhetetlen számban elszaporodtak a patkányok. Kifúrták a házak falait, beköltöztek az éléskamrákba, összerágtak, elpusztítottak mindent, még az is előfordult, hogy az alvó kisgyerekek orrát-fülét megrágták.
Miután a város nem bírt a rágcsálókkal, óriási összeget ajánlott fel annak, aki megszabadítja a várost a pusztítástól.
Érkezett a városba egy furcsa, különleges tarka ruhát hordó ember, aki vállalta, hogy a jutalom ellenében elűzi a patkányokat.
Meg is egyezett a város vezetésével, majd elkezdte a sétáját a városban. Zsebéből egy különleges furulyát vett elő, és édes melankolikus dallamok csendültek fel Hammeln utcáin.
Amerre elhaladt, patkányok ezrei bújtak elő az odúkból, ellepték az utcákat, és egymást taposva eredtek a különleges muzsikus nyomába.
Az pedig, amikor már az egész várost bejárta és minden rágcsálót előcsalogatott, elindult kifelé a városból, egészen a Wesser folyóig.
A bűvös síp hangját követő patkányokat mind a folyóba vezette, amelyek ott fulladtak a vízbe mindannyian.
Dolga végeztével visszatért a város elöljáróihoz, és kérte a bérét.
Ám azok, tapasztalva, hogy egy fia patkány sem maradt a városban, úgy tettek, mintha semmiről sem tudnának, és megtagadták a jutalom kifizetését.
A különleges muzsikus dühösen hagyta ott a várost, és hetekig senki nem látta.
Már el is felejtkeztek róla a polgárok, ám egy sötét éjszaka különleges, andalító muzsika járta be Hammeln utcáit. A muzsika hangjára kikeltek az ágyból az ártatlan gyerekek, és álomittasan követték a különleges muzsikust, aki a Koppeln-hegy barlangjába vezette őket.
130 gyereket csalt el magával a városból, akiket soha nem látott többet senki.
Nos, hát így szól a Grimm által lejegyzett mese.
Csak Grimm nem tudta azt, amit az erdélyi szászok.
Mert egy tündér volt ez a patkányfogó, aki az ártatlan, romlatlan gyerekeket azért gyűjtötte össze, hogy kimentse őket a hitszegés, az irigység, a hazugság által megrontott városból, hogy Tündérországba vigye. Így bukkant aztán ki a 130 gyerek a barlang másik kijáratán Erdélyben, Tündérországban.
Hát, az erdélyi szászok legalábbis így tudják.


Aztán meg az is megtörtént egyszer, hogy Mátyás király a Bakonyban, Nagyvázsony környékén vadászott. Nagy meleg volt; a király beüzent a barátok klastromába, hogy erősen megszomjazott.
Mindjárt futottak a barátok, és aranykupában finom somlai bort hoztak a királynak.
De Mátyás király hozzá sem nyúlt, hanem azt mondta:
- Ilyen melegben nem iszom bort.
Meghallotta ezt a malomajtóból Kinizsi Pál, az erős molnárlegény, aki éppen malomkövet forgatott. Beugrott hát a korsóért és futott vele a királyhoz. Amikor  odaért, azt mondták a barátok:
Ejnye fickó, hát a tálca hol marad?
Visszafut Kinizsi, felkapja a malomkövet és azon nyújtja a korsót.
Mátyás királynak megtetszett az a derék legény. Ott nyomban nekiajándékozta Nagyvázsonyt. Szót váltott vele, bevette seregébe, aztán harcba küldte a török ellen.
Amikor Kinizsi bátorságával is kitűnt, Mátyás még jobban megszerette, és egyszer azzal bízta meg, hogy követségbe menjen a török császárhoz.
De Kinizsi, aki a csatamezőn nem ijedt meg a töröktől, semmiképpen nem akarta vállalni ezt a kitüntetést.
A király így biztatta:
Jó hívem, Kinizsi Pál! Ha a török a te fejedet leüttetné, én a fejed helyébe harmincezer török fejet vágatok le!
Úgy bizony  - mondta erre Kinizsi -, de a harmincezer fej közül egy sem illik úgy Palkó nyakára, mint ez a mostani fejem.
Így volt, nem így volt, ki tudja már.
Azt is beszélik, hogy a győztes csata után két törököt fogott a foga közé, és úgy járta el a verbunkost.
Hát, ezt sem lehet tudni. Hogy nagy vitéz volt, azt bizonyítja, hogy szolgálataiért kapta Nagyvázsonyt jutalmul.
Meg hogy 10 déli vármegye védelmét bízta rá Mátyás király.
Annyi biztos, hogy a kenyérmezei csatában döntő szerepet játszott.
Kenyérmező meg itt van jobbra, a Maros bal partján, ez a Piskitől Szászsebesig terjedő síkság, a Maros és a Kudzsiri-havasok között.
Kenyérnek nevezték persze a havasokat is, amíg tisztességes beszéd volt ezen a tájon. És hát a kenyér hajtotta a törököt is ide, amit hol aranynak, hol állatnak, magyar asszonynak, gyereknek hívtak. Szóval zsákmánynak.
Mert ára volt akkor a magyar fogolynak, és ára a gyereknek is, akiből janicsárt nevelt a török.
Na hát, ha idehajtotta, hát vesztébe hajtotta ide.
A krónikák szélsőségesen eltérő adatokat emlegetnek a török haderő létszámáról. 15 000-től 60 000 főt emlegetnek, egyben megegyeznek a híradások, hogy jelentős túlerővel állt szemben a Báthory István vezette magyar sereg.
Hogy az elesettek száma mennyi volt? Hát az is kérdéses, mert a krónikák itt is beszélnek 8000–től több 10 000 törökig. Valószínűbb a kisebb szám.
Meg elesett 3000 magyar is, aki lehet, hogy szerb volt. Meg oláh is. Vagy éppen szász.
Hisz Báthory magyar seregében harcolt Brankovics szerb despota, de az elűzött havasalföldi fejedelem, III. Basarab oláhjai is .
Na a törököknél meg a korabeli havasalföldi vajda, IV. Basarab.
De hát ilyen a háború.
A katona fegyverrel harcol, aztán fegyver által vész el.
A nem katona meg nem harcol, csak elvész fegyver által.
Vagy rabszolgaáru lesz a sztambuli rabszolgavásáron.
200 falut égetett fel és rabolt ki a betörő török sereg. De nem vitt el sem rablott holmit, sem rabszolgát.
A saját életét is alig.
Azt írja a török krónikás, hogy Kinizsi mindkét kezébe szablyát ragadott, és úgy harcolt a csatában.
Ami lehet, hogy nem igaz, de bizonyítja, hogy akkor még tudták tisztelni az ellenség bátorságát.
Nekünk meg olyan jó érzés gondolni rá, hogy ilyen hőseink voltak.

Balra az Erdélyi Érchegység terül el. Az Érchegységben feltörő források gyógyító hatását már a középkorban is ismerték.
A rómaiak fürdőt építettek a feltörő gyógyvízre.
Hajdan színmagyar falvainak neveibe is beleépült, vizeinek gyógyító hatására utaló, Algyógy, Feredőgyógy.
Ma már nem találni magyart a környéken. 
Illetve igen. Hisz Algyógyon ott a kolozsvári református egyház vendégháza.

         

Áll még a templom, a kápolna, nyolcszáz éves falak, környékén honfoglaláskori temetkezésekkel, és az 1200-as évekből származó sírokkal.
Havonta még tartanak istentiszteletet a templomban. Ekkor összegyűlik a környékről 15-20 református magyar. Legtöbbjük csak itt hall magyar szót.
A templom falai omlanak, repedeznek. Karbantartására a szórvány reformátusságnak nincs pénze. Pár évtized, és az ősi magyar múlt egy újabb emléke merül feledésbe.
800 éves köveit majd széthordja építkezésre a környező románság.

Fentebb, északra van az erdélyi Aranynégyszög.
Zalatna, Nagyág, Abrudbánya, Aranyosbánya adta a középkori Európa aranytermelésének nagy részét.
A nemesfémkitermelés 80 %-a a középkori Magyarország területén keletkezett. Az Érchegység, majd feljebb Nagybánya környéke, a Felvidéken Selmec- és Körmöcbánya minőségileg is a legjobb aranyat szállította a királyi pénzverőkbe.
De hát akkor miért is kellett kalandozó őseinknek Dániától Sziciliáig bekalandozni Európát kincset rabolni?

Sebesnél kezet fog a Kolozsvár felől érkező 7. főút az Aradról jövő 1-essel, hogy aztán elkísérjék egymást Nagyszebenig. Kettesben jobban múlik az idő. Megbeszélik közben, maradt-e még magyar Kolozsváron, hogy Ménesen érik-e már a bor.
Aztán Szeben után megállnak még egy pillanatra, csak éppen hogy elbúcsúzzanak, hisz az 1-esnek találkája van az Olttal. Együtt mennek majd Havaselvére, a 7-es meg éppen Brassóba siet, megnézni, él-e még ott néhány szász.
Mi meg éppen Torda felé kanyarodunk. Nagyenyedig alig pár tíz kilométer.
Hogy ilyen hosszú lesz ez a pár tíz kilométer, arra nem gondoltunk.
Már alig Sebes után, áll a kocsisor. Ameddig a szem ellát, kígyózik előttünk az ácsorgó autók sora.
Hosszú percekig meg sem mozdul, aztán vonaglik egyet, csak éppen néhány métert, hogy nyomban leüljön pihenni.
Telnek a percek, félórák is talán, már akár Nagyenyeden lehetnénk ennyi idő alatt.
Aztán rendőr tereli el a forgalmat az útról, be egy kis faluba. Baleset volt netán valahol?
Már azt hisszük, hogy kikerültünk a dugóból, és ráléphetünk a gázra, Gyulafehérvár mellett csak elszalad az út, de aztán mégsem. Pár kilométer után újra az autók hosszú sorát látjuk magunk előtt.
Hát akkor bemegyünk a városba.
Na ezzel sem sokat nyertünk, azon kívül, hogy megnéztük futtában Gyulafehérvárt.
Robi fáradt, úgy látszik, mert Bulgária óta alig vette elő a fényképezőgépét.
Hát megnéztük a várost, csak most meg a főútra nem tudunk visszakeveredni.
Az autók sora folyamatosan araszol, hiába a körforgalom, nem tudunk besorolni. Újabb hosszú percek.
De végre itt van Nagyenyed.
Leparkolunk az ősi vár oldalában, megmozgatjuk zsibbadt tagjainkat.

Majd 700 éve áll a vártemplom.

    

Falait 8 torony őrizte évszázadokon keresztül. Mára az enyészet pusztítja. Tetejük beszakadt, az omló falakat felverte a dudva.
Pedig itt áll a főtéren, akár ékessége is lehetne a városnak.
Egyetlen bűne van, hogy magyar emléket őriz.
Őriz még egy másik magyar emléket is. Titokban, szinte észrevétlenül, csak egy kis táblán a kapu mellett

1849. jan. 8.

Ennyi csak.
Nem tudjuk, mit takar, ugye?

Hát mintegy ezer jó magyar porladt holttestét takarja. Asszonyokét, öregekét, csecsemőkét. Itt nyugszanak, hajdani meszesgödrökbe temetve, emléküket homályba borítja a kegyetlen múló idő.
1849. jan. 8-ának éjszakáján a rettenet borzalma tört rá Nagyenyedre.
Az ortodox karácsony másnapján, a szeretet ünnepén Axente Sever és Prodan Simion muzsnaházi pópák gyilkos martalóchaddal támadtak a védelem nélkül levő békés lakosságra. A felgyújtott házakból menekülő lakosságot válogatás nélkül gyilkolva-fosztogatva őrjöngő rablóbanda, 8 napon keresztül tombolta a gyilkos dühét, a legkegyetlenebb állatiassággal.
Akik az ágyukból kiugorva az erdőbe menekültek, azok ott fagytak meg a dermesztő téli hidegben. Kihűlt testükön vadállatok marakodtak. A mészáros had nem kímélt asszonyt, gyereket, öreget.
A Bethlen kollégium féltve őrzött tudományos kincseit kiszórták, felgyújtották.
Soha nem heverte ki a város az etnikai tisztogatást.
Mint ahogy az egész Maros-mente, Zalatna, Abrudbánya sem Avram Janku őrjöngő martalócainak vérmámorát.
A lemészárolt magyarok helyét aztán átvette a hegyekből lezúduló mócok tömege.
Emlékét e gyászos napnak csak a kis elbújtatott tábla őrzi.
Na meg, hogy sosem felejtse a maradék magyarság, hát a hős szabadságvezérekről elnevezett utcák, az Avram Janku, az Axente Sever utca, az emléktáblák és szobrok.
Szerte Erdélyben.
Aztán persze van magyar személyről elnevezett utca is Nagyenyeden. Strada Ekaterina Varga.
Hogy nyugalmat ne leljen a lelke soha.


   

Áll még a Bethlen kollégium ma is, átellenben a vártemplommal. Gyulafehérváron alapította még Bethlen Gábor 1622-ben. Aztán 1658-ban a török támadók már el is pusztították. Így aztán Apafi Mihály Nagyenyedre költöztette.
No, Nagyenyeden sem volt nyugalmas sorsa a kollégium diákjainak, hisz 1704-ben meg a labancok támadtak a városra. 28 diák vesztette életét a csatában. Emléküket őrizte meg Jókai a Nagyenyedi két fűzfa c. romantikus novellájában.
A kollégium falai közül olyan neves emberek kerültek ki, mint Apáczai Csere János, Pápai Páriz Ferenc, Kőrösi Csoma Sándor.
De itt szívta magába a tudományt Bólyai Farkas is.
Na, meg Áprily Lajos.

A Nagyenyed-Borrév utat 50 év után végre felújították. Na nem végig, de legalább Torockóig.
Egy kicsit még tovább is, hogy a néhány éve ide, a román tömbbe ágyazott két magyar falu mellett felépített két ortodox kolostor lakói jó úton látogathassanak be a magyarsággal közmunkában felépíttetett román templomba.

Van-e olyan része ennek a mi kárpát-medencei hazánknak, ahol nem hullott vér a szabadságért?

Torockó felé haladva sziklaóriások szorítják össze a patakvölgyben kanyargó utat. Komor tekintetük haragosan néz le az örök békétlenkedő emberre.
 
Lovak patája szabdalta testüket, kardok csattogása, puskák pattogása, ágyúk dörgése zavarta nyugalmukat. Harc dúlt itt a kőközi szorosban. Kuruc harcolt labanccal. Magyar támadt magyarra. Vér festette pirosra a lankákon felszaggatott gyepet.
Mert hát magyar volt biza a labanc is. Csak hát idegenszívű magyar. Régi keletű mesterség ez az idegenszívűség nálunk magyaroknál.

Kovács Mózes kuruc brigadéros kivonja kardját, rohamra vezényli csapatát. Aztán piros vér buggyan ki a zubbonya alól.
Porladó teste ott nyugszik a szentgyörgyi temető horpadt sírdombja alatt.
Gondos szentgyörgyi asszonyok ápolják ma is a sírját.
Mert ápolni kell ott az évszázados sírokat is, ahol már csak két falunyi magyar maradt az 1000 éves hazai földön.
 
Szeretettel néznek le a szorgos asszonyokra az ősi rom, a Torockaiak várának málló kövei .
Sok vihart megértek pedig az elmúlt évszázadok alatt, hisz már a tatárok is ostromolták.

No, ha az lenéz onnan a várhegy tetejéről, hát a szentgyörgyiek meg szeretettel néznek fel rá.
Még legendát is költöttek róla a századok folyamán.
Nem is a várról, de egyenesen a vár uráról, Torockai Vendel uramról.
Mert a múló időt megszépíti az emlékezet.
Az ikrek  (olvasd el)

Így születtek Erdély-szerte a legendák, a mesék. Annyi, amellyel talán egyetlen nép sem büszkélkedhet.
Elek apó meg, ott a kisbaconi „Mari-lak”-ban, összegyűjtötte ezeket, csokorba kötötte, és átnyújtotta nekünk megőrzésre.
Kár, hogy Harry Potter jobban érdekel bennünket.

No. A torockóiaknak meg más emlékei vannak a Torockaiakról.
És kevésbé üdvös emlékek ezek.