Hazafelé Thasosról - Bulgária és Erdély - Erdély kapujában

Erdély kapujában

XIII. rész


Komor sziklafalak tövében kanyarog az út. A fekete aszfaltcsík beleolvad a szuroksötét éjszakába.
Mintha az űrben járnánk.
Balra valahol a hömpölygő Duna súlyos víztömege siet tova.
Szeljük a kilométereket. Meredten figyelem az utat, inkább csak sejtem, mint látom, hol végződik az út, és hol kezdődik a sziklafal. Ég a szemem, érzem, nehezednek a pilláim. Most már éjszakai szállást kellene keresni.
Orsova kiesik az útvonalból.
Herkulesfürdő itt van közel. Kell lenni az út közelében is egy motelnek, panziónak.
Aztán mégis elszáguldunk mellette. Mire észreveszem a leágazást, már jócskán túlszaladtunk.
De ott van egy híd, valahova vezet az út, talán vissza tudunk jönni onnan is.
Bekanyarodok.
Bal oldalon jelentős épület, mellette nagy parkoló.
Hotel.
Na akkor itt megpróbáljuk.
Fiatal lány a pult mögött. A hall egyben bár, és a szálló recepciója is.
Robi angolul kérdez, a kislány ijedt zavarban mond valamit románul, gondolom annyit, hogy nem érti.
Kérdezem, beszél-e esetleg magyarul. Annyit legalább megért, hogy magyar.
Nu, nu.
A vorbi Germaneste? Próbálkozom.
Nu, nu.
Este kamera, pentru doi persoana, szedem össze gyér román szókincsemet.
Da, da este kamera.
Nu-i romüna bani. Este buna karte de banka?  Sau Euro?
Nu, numai leu..
Fene tudja, honnan jönnek elő a tudatalattiból a román szavak.
De hát azt mondják, a biológiai kényszer a legjobb nyelvtanár.
Ám hiába, mert az sem segít.
Próbáljuk meg a másikat.
Visszakanyarodunk.
Néhány helybeli sörözget az üresen kongó hallban, fiatal nő sertepertél körülöttük, felénk fordul, amikor belépünk, láthatólag nem sűrű errefelé az idegen.
Robi szól hozzá, beszélsz angolul?
Egy kicsit, válaszolja.
Szobát szeretnénk. Tudunk-e bankkártyával vagy Euróval fizetni.
Hát bankkártyával nem, de megkérdezi az eurót a főnöktől.
25 Euró egy éjszaka, jön vissza.
Van még vagy 40-50 eurónk.

Apró, de tiszta kis szoba. Elfér benne a dupla ágy. Igaz, a WC kagyló folyik öblítésnél, a zuhanytálcából is kifelé folyik a víz, de meleg víz van. Le tudunk tusolni.
Megiszom a még Bulgáriából maradt üveg Zagorkát, aztán beleájulok az ágyba.

A friss reggeli légben vidám nótát énekel az ablak alatt a Cserna patak. Apró kis hullámgyerekek ugrálnak a medret borító jókora szikladarabokon, pajkos csókot dobnak a megszaggatott partnak. Ezüst sapkájukon táncot jár a játékos reggeli napsugár.
Kopár sziklák mellett, kiégett mezőkön kanyarog az országút. Rendezett kis falvak, művelt kertek szegélyezik.
Hát, ezek is szocializmusban éltek 40 évig, mégsem pusztultak le, szólal meg Robi.
Még Bulgáriában jegyezte meg az elhanyagoltságot, a lepusztult falvakat, a gaz felverte kerteket, a kifejezéstelen tekintetű embereket látva.
„A bolgár kertészek honosították meg Magyarországon a kertkultúrát. Itt meg így néznek ki?”
Hát, ezt tette velük a szocializmus. Mondtam akkor.

Ez meg a Szörényi bánság volt valaha. Olyan emberek forgolódtak itt, mint Zsigmond király, Hunyadi János szörényi bán, Kinizsi Pál, a törökverő hős.
Aztán elmentek a hősök egymás után. Kivel pestis végzett, kivel talán a méreg.
Vagy a vadkan. Mert a nagy magyarokkal szerettek a vadkanok végezni.
Aztán 1524-ben a Szörényi bánság is török kézre került. Etnikailag soha nem lett többet magyar.
Az osztrák udvar megtiltotta a megmaradt magyarságnak a visszatérést, helyettük németeket és románokat telepített a területre. Létrehozva Krassó-Szörény vármegyét.
Aztán Ceausescu meg eladta a németeket innen is. Fejpénzért.

A monarchia hangulata lengi be Karánsebest. Már ha a lepusztult külvárost és a romos mellékutcákat nem nézzük. És a monarchia hangulatán a tájidegen, hatalmas ortodox templom sem tud áttörni. Még a hős román katona monumentális szobra sem.
És hogy hogy lett a valahai magyar településből román város? Hát ahogy a Fadrusz János 1906-ban felállított Ferenc József szobortalapzatára Dragalina tábornok szobrát helyezték.
El kell távolítani, aki ott volt, és helyére költözni.
A sétálóutcára is mások költöztek. De megmaradt a monarchiára emlékeztető portál a kávézó homlokzatán.
Hát igyunk egy kávét, ha már tudtunk felvenni leit a bankautomatából.
A múlt század eleje hangulatát idéző külső tágas modern belteret takar.

Frissen sült tésztafélék ínycsiklandó illata terjeng az oszlopokkal tagolt csillogó teremben. Gusztusos sütemények az üvegpultok mögött.
Burek. „cu carne” „ cu brinza” „ cu cascaval” . Húsos, túrós, sajtos töltelékkel.

Hát akkor reggelizzünk is.
Két nagy szeletet kérünk, egy húsost és egy túróst. Meg két kávét is.
Na azt sem ittunk még ma.
Finom volt a burek. A zamatos, illatos kávé is különösen jól esett.

Sarmisegethusa, a dák főváros, mára jelentéktelen faluvá zsugorodott.
Hej, pedig fénykorában itt székelt a dákok királya, akit rettegett Róma is.
Addig, amíg meg nem unta a rettegést.
Három háborút indított a  Decebal ellen, és mindhárom háborúban tönkreverte a nagy Decebált.
Hát Decebalról ennyit tudott feljegyezni a történelem
Attól még telerakták szobraival az ajándékba kapott Erdélyt.
Az is igaz, ha Traianus császár nem veri szét Decebal országát, akkor nem lenne ok az 1000 éves Erdélyt telerakni szoptatós farkasszobrokkal sem.
Traianus még hidat is veretett a Dunán Drobetanál (ma Turnu Severin) , hogy csapatai minél könnyebben jussanak át.
Decebál, a nagy, meg kardjába dőlt.
Azt mondják, hogy katonái meg követték.
Így volt vagy nem, a történelem soha többé nem említi a dák népet.
Mármint addig, amíg Micu Klein ki nem találta, hogy az oláhok tulajdonképpen dákok, akik 2500 éve lakják Erdélyt.

Hátszeg meg már igazi város. Na nem most lett az, város volt már a XIV. sz.-ban is. Vára is volt, igaz kissé távolabb Hátszegváralja területén. Aztán az osztrák udvar oly sok egyéb várunkkal együtt ezt is leromboltatta. Ne legyen fészke a kurucoknak.
Aztán a román határőrezred központja lett Ribel őrnagy parancsnoksága alatt, aki a magyar szabadságharc ellen felfegyverezte a környék románságát.
Ma egy rendezett kisváros, szép parkkal, sok virággal.

„Király, ha nem nézném vitézi voltomat, hát fejedhez verném héttollú botomat.”
Bizonyára elmondaná Toldi szavait Hunyadi János is a román királynak, ha látná, hogy mit tettek a Hunyadiak ősi fészkével a románok.
Bár ha Hunyadi látná, akkor nem lenne Vajdahunyadon „román király”.

Dacosan néz farkasszemet a Hunyadiak ősi sasfészke a múló idővel. Meg a másik oldalon levő szörnyszülöttel, a „ceausescui rémálom” acélmonstrumával.
Megélt már vagy 600 évet, némelyek szerint többet is. Hollószárnyakon repültek el fölötte az évszázadok.
Még ma is épségben áll az impozáns várkastély.
A másik is van vagy negyven éves.
Kiégett omladozó rom az.
Hát így múlik el a dicsőség.
Főképp, ha sosem volt.
A Zsil-völgyi bányászatra telepített üzemeknek nem talált a román hatalom megfelelőbb helyet, mint a történelmi Vajdahunyad.
A működő üzemek vastagon ontották magukból a kormot, fekete hamuréteg borította be az évszázados falakat.
Ma már nem működnek a gyárak. Üszkös romjaiként merednek az ég felé a primitív emberi elme zavarodott állapotának, amely nem tudta értékelni azt a kincset, amely az ölébe hullott.

Voicu volt a neve a román nemesnek, akinek Zsigmond a birtokot adományozta, állítják a román történészek.
A Magyar Tudományos Akadémia tudósai meg lelkesen bólogatnak rá.
Hogy román nemes nem volt abban az időben a Havasalföldön, de még vlach sem nagyon, az a történészeket nem érdekli. Pedig még Nicolae Iorga is elismeri, hogy az „első román uralkodó”, Basarab, kun volt.
Na erről aztán végkép nem akarnak hallani ma sem a románok.
Még a vajda földi maradványainak genetikai vizsgálatát is letiltották. Hisz mi lenne a dák mitosszal, ha kiderülne, hogy a havaselvei román állam tulajdonképen kun vajdaság volt.
De mindegy is az. Hunyadi János anyja Morzsinai Erzsébet, magyar nő volt.
Bár rossz nyelvek azt pletykálják, hogy az apa meg maga Zsigmond, a király.
Na ez sem vonna le Hunyadi János vitézségéből semmit.

      

Megemeli kalapját az ezer éves Erdély. Isten hozottat kíván. Mert köszönni csak levett kalappal illik. Tudja ő ezt.
Meg azt is, hogy Isten pedig létezik még ebben a mai hitetlen világban is. És hiszi, hogy a vendéget Isten hozta.
Pedig sokszor megtapasztalhatta, hogy nem mindig.
De hát, Békesség Istennel Erdély, ahogy a reformátusok köszönnek errefelé. Jó szívvel jöttünk.

Délre, ahol a Ruszka havasok összeölelkeznek a Kudzsiri hegységgel, a Sztrigy völgye nyit kaput a Retyezát jégkorszak szabdalta sziklabércei felé. Búvó kis forrásként ered valahol a Kudzsiri hegyek 2000 méteres csúcsai között, égbenyúló fenyők súgnak titkokat fülébe, hogy vigye a hírt a szelíd Marosnak.
De nem tudott titkot tartani.
Ő volt-e a pletykás, vagy a Retyezát gleccsereiből érkező didergő patakok állandó huncut locsogása okozta a hiteltelenségét, de senki nem hitt neki.
Akkor sem, amikor a havasok fenyvesei egy új nép érkezéséről adtak hírt, amikor megüzenték, hogy a déli lejtőkről nyájaikat terelgető szelíd pásztorok érkeznek, akik késeiket fenik az éjszakai mészárlásra.
Aztán amikor megtapasztalták, már késő volt.

Bizony késő volt a keresztúriaknak is, akik pedig már az 1300-as években is itt éltek.
Itt éltek ők persze előtte is, csak hát ekkor említik először a hivatalos iratok S.Cruse alakban, aztán Kyriztur, majd 1367-ben már Kerezthur formában fordul elő.
Annyi biztos, hogy lakói a reformáció idején a református vallásra tértek át. Aztán szépen elfogytak, és 1866-ban már csak filiaként tartják számon a 11 főre csökkent református közösséget.
1911-ben aztán 630 bukovinai székelyt telepítettek a faluba, hogy kompenzálják a magyarság fogyását.
A mai Csernakeresztúron mintegy 800 magyar és közel 600 román él.

Négy nap dörgött az ágyú,
Vizakna s Déva közt.
Itt minden talpalatnyi
földet vér öntözött.
Mindent megtettünk, amit
Kívánt a becsület
Tízannyi volt az ellen,
győznünk nem lehetett.


Négy napig vonult vissza Bem serege az első vesztes csatája, a vizaknai ütközet után.
Hátában Puchner generális serege a tízezernyi havasalföldi muszkával megerősítve, oldalában a román martalócok, előtte az osztrák katonaság által megszállt szász városok. Szászsebes, Szászváros.
Északon Gyulafehérvár erőssége.
Tüzérsége odaveszett a vizaknai csatában.
Gál Sándort a háromszéki székelyeivel hazaküldte toborozni.
Alig 2500 emberrel kezdett neki a megerősített szebeni vár ostromának.
Nem tudta bevenni. Visszavonult Vizaknára, és beásta tüzérségét a vizaknai sógödrökbe, így várta Puchner ellentámadását.
Nem kellett sokáig várnia, hatalmas túlerővel támadt az osztrák.
És majdnem vesztesen vonult vissza.
Az első hibás döntése volt Bemnek, hogy üldözőbe vette a visszavonuló sereget.
Puchner ekkor látta át a hatalmas számbeli fölényét, és az ellentámadás elsöpörte Bem alig 2000 emberét.
A fejvesztett menekülés már nem volt megállítható.
Négy nap dörgött az ágyú Vizakna, s Déva közt.
Négy nap, 80 kilométer, gyalogosan, harcolva.
A magyarországi felmentő csapatok ki tudja hol vannak.
Minden településért meg kellett küzdeni visszavonulás közben, üldöztetve a túlerő által.
A történészek meg azt mondják, hogy fejvesztett menekülés volt.
Piskiig lehetett hátrálni. A Sztrigy patak hídjáig.
Ha elvész a híd, elvész Erdély.
Bem megsebesül Szászvárosnál, egy puskagolyó az egyik ujját roncsolja szét. Lázas, beteg.
A magyar csapatok még nem értek ide.
Még a székelyek is messze vannak.
Ha elvész a híd, elveszik Erdély.
Ha elvész a híd, Puchner csapatai egyesülni tudnak a temesvári helyőrség osztrák csapataival, és nyitva az út Magyarország felé.
Nem veszhet el a híd.
Változó sikerrel folyik a harc. A honvédek keményen ellenállnak, de a túlerő átszorítja őket a hídon. Majd szuronyrohammal ellentámadás, huszárroham, amely megtörik az osztrák császári vadászok zárótüzén. A hátrálás majdnem fejvesztett meneküléssé fajul, mint Vizaknánál.
Ám Puchner ellentámadása megtörik a híd mögött felállított két székely zászlóalj és a szakasz lovasság helytállásán, így Bem újra csatarendbe tudta állítani a meghátrált csapatokat.
A piski győzelem megfordította a már elveszettnek hitt erdélyi küzdelmet, és győztes csaták sorozatát indította el.
Ha elvész a híd, elvész Erdély.
És ki bánja, hogy Bem nem mondhatta ezt, hisz nem beszélt magyarul.
Állítólag németül is gyengén.
Azért nekünk Bem apó maradt.
Emlékszünk-e még a piski csatára?
És a gyerekeink tudnak-e majd róla, hogy hol van Piski, hol a Sztrigy hídja?