A misztérium
XI. rész
Titokzatos a kolostorok léte. És különösen titokzatos az ortodoxiában. Emberek, akik egy elvont világnak áldozzák életüket. Elutasítva hívságokat, a napi vágyakat, örömöket, elzárva a talmi élvezetektől, hogy egy más létnek áldozzák életüket.
Hogy folynak napjaik?
Mi tölti ki magányos óráikat?
Hogy alakultak, épültek fel a kolostorok?
Miért éppen ott?
Mármint akkor, amikor még nem a politika határozta meg a céljukat.
Van-e valami, a halandó ember számára érthetetlen titok, misztérium a kiválasztásban?
Pilis, a Meteorák, Archangeli, a moldvai kolostorok. Véletlen tán? Vagy tényleg valami felső sugallat?
Hogy éppen ott kellett.
Akit Rila völgye megérint, az hisz benne, hogy nem véletlenül van éppen itt e csoda.
Hogy Rilai Szent János meglehetősen ellentmondásos legendája mennyire fedi a valóságot, oly mellékes. Héroszokra szükség van egy nép önbecsülésének életben tartásához, és jaj annak a népnek, aki mélybe taszítja a hőseit.
A Rilai kolostort Rilai Szent János legendája tartja életben több mint 1000 éve. Háborúk, hatalomváltások zúgtak el felette, birodalmak alakultak és omlottak össze. És a kolostor állt a viharban. Épült, szépült, míg a XIX. sz.-ra elérte a mai formáját.
Robi hajnalban kel. Megfogta a táj varázsa, a kibukkanó nap sugarait lencsevégre akarja kapni. A keleti hegyek mögül a felkelő nap, mint ezer fényben csillogó gyémánt kacsint rá az álmosan ásító völgyre.
Nyújtózkodik egyet,kéjesen, mint ágyából kikelt ifjú szűz, aranyhaját szétteríti a koraőszi tájon.
Vidám madárdal, mint csiklandós kacagás terül szét a völgyben.
Apró paták csattogása szentségteleníti meg az idillt. Kecskanyáj viharzik le a hegyről, át az országúton. Kétségbeesett mekegéssel panaszodik egy-egy elmaradott, aztán nekiveselkedik, hogy utolérje a nyájat.
Porfelhő jelzi már csak, hogy had vonult el itt az imént.
Csendes félhomály az étteremben. Hangulatos kis boxban foglalunk helyet. A fali vitrinben egész kis borkiállítás. Egyszer meg kellene kóstolni ezeket is.
De most nem lehet. Az este kellett volna. Hogy miért nem jöttünk le vacsorázni?
Középkorú hölgy jön, ahogy meglát bennünket.
Kávét, teát?
Kávét kérünk, mert addig nincs reggel, amíg a kávét meg nem iszom.
Finom, kellemes aromájú eszpresszó kávé.
Pirítós kenyér, vaj, dzsem, felvágott. Gusztusosan tálalva. Bőséges tál, két személynek.
Ha kiszámolom, három euró. Fejenként alig több 400 Ft-nál.
Kanyarog előttünk az út keskeny szalagja. A bokrok árnyékában csilingelve szalad az út mellett a patak.
A kolostor, mint egy erőd áll előttünk. Magas falai titkokat takarnak, néhány ablakszem kacsint csak cinkosan a világra.
A díszes kapuboltozat csábítóan hívogat. Titkokat tárok fel előtted. 300 szerzetesi cella lakójának titkát.
Tényleg olyan, mint egy erődtemplom. Mint Erdélyben Prázsmár, Szászhermány, Székelyderzs. Csak sokkal monumentálisabb, sokkal gazdagabb.
Na és persze nem háborús veszély miatt épült.
De a várfalnak is beillő külső falak mögött ugyanúgy lakócellák sorakoznak egymás mellett.
Csak ezeknek a celláknak lakói is vannak.
Majdnem sikerült tönkretenni. Ezt is, mint annyi mást, a kommunizmusnak.
A szocialista időszak alatt szállodává akarták átalakítani. De legalább így megőrződött, nem robbantották fel, mint a Regnum Marianum templomot a mi kommunistáink.
Az oszlopsorok árkádos körfolyosót takarnak, a földszinten kegytárgyüzletek, irodák, múzeum és egyéb kiszolgáló helyiségek. Könyvtár, éléskamrák, betegszobák, és a hatalmas, négy emelet magas konyha, de négy kápolna is helyezkedik el a lakócellák között.
A keleti oldalon a főbejárattal szemben (Dupnicai-kapu) szintén hasonló kapun lehet közlekedni. (Szamokovi-kapu)
Az udvaron, mint elpusztíthatatlan masszívum áll a kolostor legrégibb épülete, a XIV. sz-ból fennmaradt Hrelju-torony.
Az udvar közepét a monumentális székesegyház uralja. Hinnénk-e, hogy három év alatt épült fel 1834 és 1837 között. Téglát kézből kézbe adva.
Ma, a modern, gépesített építkezések korában, évekig tart, a dobozt dobozra rakva, épületnek nevezett térfoglaló szerkezet kivitelezése. Aztán lakni lehet benne, de élni nem.
A nyílt oszlopcsarok árkádjai alatt a falak és a kupolák gazdag festményekkel díszítettek.
Bibliai motívumok, védelmező angyalok, harcos szentek színes festményei vonzzák a látogató szemeket.
Szárnyas ördögök tüsténkednek az emberek körül. A pokol hadserege küzd az esendő emberi lélekért.
Harcias angyalok kara száll szembe velük. Fegyvereik le tudják e győzni az alvilág gonosz démonait?
Középkori sötétség, vallásos babona. Mondanánk máshol.
Itt valahogy más. Itt megérted, hogy az emberi lélekben dúló harc jelenik meg. A lélek jó és rossz oldala. Az irigység, a dölyf, a beteljesülhetetlen vágyak utáni sóvárgás, a hatalomvágy, a gyűlölet villásfarkú démonai benned ugyanúgy ott vannak, ahogy körülveszi a freskókon a gyenge emberi testet a szárnyas ördögök hada.
De ott vannak benned a hófehér szárnyú angyalok is. A szelídség, a megértés, a segítőkészség, a megbocsájtás.
Benned folyik az örök harc, amit itt a freskókon látsz.
S ez itt olyan természetes. Olyan érthető.
Aztán hazamész, elmúlik a varázs. És a mise, az istentisztelet újra népbutító hablattyá silányul.
Miért nem tudjuk magunkkal vinni a megvilágosodást?
Miért csak itt, a Szent Szűz Születése templomában érezzük meg azt, hogy mik is lehetnénk mi emberek.
Valami különös dolog történik veled, ha belépsz a templomba. Az oszlopokkal tagolt hatalmas térben törpének, jelentéktelennek érzi magát az ember. A falakba vágott keskeny ablakokon beszivárgó fény csak elmélyíti az uralkodó félhomály misztikumát.
Magába száll itt a hitetlen is, elcsendesül a vagány.
Mintha kilépnél a testedből. A porhüvely, amely magába foglal, elveszetten csoszog az oszlopok között, a Lélek szárnyal csak, fel a kupolák alá, vagy még magasabbra, hogy onnan nézzen le a halandó világra.
Az áhítat csendje szállja meg a gazdagon díszített templombelsőt. Bántóan koppan egy-egy óvatos lépés is, szinte hallani az ecset percegését a faragványokat aranyozó restaurátorok kezében.
Kiáltó ellentét. A bazilika áhítata, a festményeken megjelenő harc a jó és a gonosz között a napjaink valóságába csap át, ahogy kilépünk a Szamokovi-kapun.
Zúgó hegyi patak morajlik a vendéglő terasza alatt. Csobogása elnyomja a turisták zsivaját.
A falakon belül az áhítat, itt a hívság tombolása. A világi örömök élvezete.
Zsibvásár, kegytárgynak álcázott tömegtermék, futószalagon gyártott „népművészeti” cikkek, hűtőmágnes, vásári bóvli.
Az üzlet rátelepszik minden kegyhelyre.
Rila kedves kis városkája után nem megyünk vissza Blagoevgrád felé. Szelíd dombok között kanyarog a keskeny aszfaltcsík. Szőlőültetvények váltják egymást apró akácligetekkel. Szántóföldek között kanyarog az út, szikkadt legelőn delel a gulya.
Apró, eldugott falvakon haladunk keresztül, míg valahol visszakanyarodunk a főútra.
Nem tér vissza többet az a hangulat, amit a Struma alsó folyásánál éreztünk.
Más táj, mások az emberek.
Ott zöldellő kultúra, virágos környezet, itt elhanyagoltság, lepusztultság. Ott barátságos, kapcsolatkereső tekintetek, itt letargia, magába fordultság, sivár lélek.
Kettéhasadt ország.
Perniknél még elmehetnénk Szerbia felé, de bennem már más gondolatok motoszkálnak. Még nem mondom Robinak, csak annyit, hogy nem megyünk Belgrád felé, bár a GPS mindenáron azt erőlteti.
Kevés az idő, így Szófiát elkerüljük.
Lepusztult kátyús út az elkerülő, ugyanúgy ahogy Szófia széle is, ahol az út keresztülhalad.
Vidint célozzuk meg, majd ott átmegyünk Romániába.
A 81-es út lenne az ésszerű, Berkovica, Montana felé, át a hegyeken. Jó kanyargósnak látszik a térképen, biztos szép út lenne, rövidebb is. Én mégis a 16-ost választom. Az Iszkar völgyében kanyargó út, bár jó nagy kitérővel Mezda, Vraca irányába, több élményt ígér.
Hát, ha nem szoktam volna meg évtizedek alatt az erdélyi tengelytörő utakat, lehet, hogy visszafordultunk volna.
Nem kátyús volt az út, hanem itt-ott volt még út, a kátyúk között. Végig a 60 km-en, amíg el nem értük Mezda előtt az E 79-est.
Viszont, hogy még izgalmasabb legyen, végig építkezés folyik. Néhány kilométerenként munkagépek lassítják a közlekedést.
Ha lehet még lassítani a kátyúk kerülgetését.
Viszont gyönyörű a táj, így megérte az autógyilkos út.
Ott, hol a Gabronica patak a hegyek könnyét önti az Iszkarba, eltévedt aszfaltcsík fúrja magát az erdők borította sziklák közé. Keresi talán, honnan is jön a Gabronica?
Valahol a zord hegyek ölelésében kolostor bújik meg a csörgedező patak partján.
Mert szeretnek ezek a kolostorok a csörgedező patakok mellett a tisztáson megbújni.
Manastir Szedemte prestola, hirdeti a tábla az út mentén.
Hát talán megér egy kitérőt.
Árnyas fák között, sziklák tövében kanyarog a keskeny kis út a semmibe. Mellette kacagva szalad a kis hegyi patak, ki tudja milyen pajkos történetet súgtak a fülébe a vén sziklák, ott fenn a csúcsokon.
Kora délután van. Az ebédet már elfogyasztottuk út közben az Iszkar partján, egy tisztáson. Amúgy parasztosan, mint nagyapámtól láttam valamikor. Bal kezében a szelet kenyér, kisujjával szorítva a tenyeréhez, fölötte rászorítva a szalonna, majd hüvelyk- és mutatóujjával fogja a hagymát. Kanyarít egy falat kenyeret a szarvasagancsos Börcsök bicskával, hozzá egy csíkot a szalonnából, csak úgy, ahogy a nyári nap megolvasztotta. Hozzá egy szeletet a hagymából.
Csak a koleszterin miatt.
Sose tudta, hogy van olyan, hogy koleszterin.
84 éves volt, amikor meghalt.
A jó öreg.
Kétszer látta orvos. A háborúban, amikor egy gránát robbant fel mellette, és halála előtt.
Egyszer hallottam tőle, hogy fáradt. Lefeküdt, és nem is kelt fel többet. Úgy aludta át magát a túlvilágra, csendben, ahogy az életét leélte.
Előttem van szikár, csontos, napégette arca. A nagy fehér bajusz, ahogy drótkeretes szemüvegje az orra hegyére csíptetve, nézi fölötte az újságot, könyvet.
Soha nem tudtuk, kell-e neki a látáshoz a szemüveg, mert mindig fölötte nézett. De ha leült, munka után, mindjárt valami olvasnivalót fogott a kezébe.
Hát így fogyasztottuk mi is az ebédet.
Csak úgy két lábon állva, hazai sonka, szalámi maradványaiból, thasosi kenyeret szelve hozzá.
Az Iszkar habjai majd elmesélik a Dunának.
De egy kávét azért le kellene hörpinteni. Meg valami nedvesség sem ártana, reggel óta úton vagyunk, csak az egyik üveg Zagorka fogyott el az ebédhez.
Kettőnknek.
Árnyas filagória alatt faragott padok hívogatóan intenek felénk. Bent pult, kávé illata terjeng a levegőben.
Vendéglő? Kocsma, vagy csak presszó.
Leülünk a vastag tölgyfa asztal mellé. Presszókávét, sört rendelünk.
Kortyolgatjuk a zamatos italt, kellemesen szétárad az íze a szánkban. Zsongító bódulat. A patak csobogása hallik át az úton.
Teherautó kanyarodik be az udvarra, hasábfákat pakolnak le. Közeleg a tél. Itt a hegyek között váratlanul csaphat le a fagyos lehelete.
Fortyogó lekvár illatát hozza magával az alig lengedező szellő. Gyermekkorom emlékeit vetíti elém.
Kis gömbölyű öregasszony áll a rotyogó üst mellett, fáradhatatlanul kavarja reggel óta a gőzölgő szilvalekvárt. Ősz fürtjei, mint az őszi deres rét, villannak ki az álla alatt csomózott fekete kendő alól.
Gyöngyöző homlokát kötényébe törli, barna foltokat hagy a fehér kötényen a puffogó, bugyborékoló lekvár. Pufók kis arcát aranyfénnyel vonja be az üstházból kicsapódó láng.
A nagyanyám ez a kis gömbölyű öregasszony.
Félhaj szín alatt, nyílt tűzön fortyog a lekvár. Édes illatától bódult darázsraj dongja körül, a fortyogó gőzök távol tartják őket, de szabadulni nem tudnak a csábítástól.
Tárva a kolostor kapuja. Hívogatóan int a virágos udvar, gondos kezek ápolta ágyások között kanyarog a keskeny sétaösvény.
Illik-e hívatlanul bemenni. Kihaltnak látszik, sehol egy lélek, akitől érdeklődhetnénk.
Beóvatoskodunk. A körfolyosón lakókamrák sora, lélek sem mutatkozik.
Színpompás virágok kelyheiben méhek keresik az ősz utolsó nektárcseppjeit, zsongásuk betölti a parányi udvart.
Szenderlepke szárnya rebben, mint csillogó drágakő a ragyogó napsütésben.
Hátul kis meghitt kápolna. Oszlopos előterében idősebb asszonyság babot fejt a kötényébe.
Nyugalom és béke honol a falak között.
Múlik az idő, tovább kell menni.
Vissza a csobogó Gabronica mentén. Az Iszkar ismerősen kacsint ránk, aztán együtt táncoljuk végig szeszélyes kanyarulatait, míg Mezdra előtt elérjük az E 79-es főutat.
Vészesen fogy az idő. Igyekezni kell, ha még időben át akarunk kelni a román határon.
Vidinre már nem lesz idő. Pedig éppen Vidin miatt jöttünk erre. A magyar emlékek miatt. Hisz IV. Béla királyunk négy évig birtokolta a várost 1260 és 64 között. Aztán rövid ideig 1367-ben Nagy Lajos uralmát is élvezhette.
Majd 1849-ben a szabadságharc bukása után, a menekülő Kossuth talált itt otthont rövid időre.
Na nem sokáig, csak míg megírta a „Vidini levelet”.
Úgy tudtam, hogy 2012-ben elkészült a híd, a bulgáriai Vidin és a romániai Calafat között. Aztán Vidinhez közeledve egyre gyanúsabb lett, amikor mindenhol csak kompátkelés táblát láttunk.
Hát nem készült el a híd.
Az idő meg szürkületre váltott. Nem készültünk fel Bulgáriából, nem tudtuk, hogy közlekedik a komp, hát
Újratervezés
Bregovónál már jól leszállt a nap, amikor Szerbia felé átléptük a bolgár határt.
Hosszú kamionsor áll a szerb határ előtt, elhúzunk mellettük. Stoptábla a határellenőrzés előtt jó ötven méterre.
Megállunk, várunk. Telik az idő. Senki nem mozdul.
A kamionosok békés nyugalomban beszélgetnek.
Besötétedik, fogy a türelmünk az érthetetlen várakozásban. Itt állunk már több mint egy órája.
A mögöttünk álló kamionos, látva a türelmetlenségünket, odaszól, hogy baj van a szerbek számítógépével, nem tudnak beléptetni. Türelem.