Hazafelé Thasosról - Bulgária és Erdély - Által mennék én a Dunán, a hídon, a szörényvári nagy hídon

Által mennék én a Dunán, a hídon, a szörényvári nagy hídon

 

  XII. rész


Szeszélyesen kanyarog a Duna, Galambóc várától Vidinig. A Déli-Kárpátokon áttörve, keresi az utat a vad sziklák rengetegében, aztán, mint aki beleszédült a bújócskába, hatalmas hurkát ír le Szörényvár alatt, visszanéz a legyőzöttre.
Majd mintha belezavarodott volna a tájékozódásba.
Visszafordul, tétován keresgélve az utat.
Már majdnem sikerül egyenesbe jönni, amikor eszébe jut, hogy be kéne tekinteni Vidinbe.
Ha már Kossuth Lajos is megállt itt, biztos érdemes.
Na, itt meg alig találja a kiutat. Jó tíz kilométert gyalogol, mire rájön, hogy nem jó irányba tart.
Aztán végre csak egyenesbe kerül.

Regénybe illő vidék ez itt, ahol a Duna átvágja magát a Déli-Kárpátok sziklabércei között.
É ha regénybe illő, hát az a regény meg is születik.
Csak alkalmas toll kell hozzá.
És kinek a tolla lenne erre legalkalmasabb, mint Jókai Mór pennája.
Igen.
Itt futott zátonyra Timár Mihály hajója. Itt mentette meg a kis török lányt az üldözőktől, és itt volt a sziget is Orsova körül. A Senki szigete. A kis Ada Kaleh.
Igen, létezett, ha Jókai kissé kiszínezte is.
Ma ott van valahol a felduzzasztott folyó mélyén.

Csak beugrunk egy kicsit Szerbiába. Éppen csak annyira, hogy átkelhessünk a szörényvári hídon Romániába.
Na jó, Turnu-Szeverin.
Csak 80 km, kitérő, de ennyivel kevesebb lesz az út Romániában.

Sötét este van, mire leküzdjük a szerb határt. Negotin fényei még ránk világítanak, de aztán vaksötétben rójuk a szerbiai utat.
Kladovónál éppen csak érintjük a várost, aztán hozzásimul az út a folyammá szélesült Dunához. Túloldalon Szörényvár fényei tündökölnek.
Jó 10 kilométer a völgyzárógátként is szereplő szörényvári híd, a senki földje, a szerb és a román határ között.
Novi Sip az erőmű.
A szerb határon pillanatok alatt átjutunk, és már rá is kanyarodunk a hídra. Mindjárt Romániában vagyunk.
Aztán a híd közepén megtorpan a kocsisor. Messze a távolban látszik a román hídfő, hatalmas zsilipszárnyak.
Két sorban állnak az autók, várunk. Az idő telik, a kocsisor meg sem mozdul.
Néha egy türelmetlen autó elhúz a kocsisor mellett, bosszankodok, mint mindig, amikor erőszakos vezetők a feltorlódott forgalomban előre tolakodnak.
Lassan éjfél fele jár az idő, és egy tapodtat sem haladunk. Már vagy két órája ácsorgunk, a kocsisor vége már a szerb határnál áll, amikor a mögöttünk levő román srác szól, hogy mi mehetünk ám nyugodtan, csak a román autóknak kell várakozni.
És valóban.
Elhúzok én is a kocsisor mellett, a híd lábánál posztoló határrendész int, hogy tovább, és percek múlva már Romániában vagyunk.
Két órát ácsorogtunk feleslegesen.