2010. szeptember --- Thassos – és ami útközben történt
2745 km. Csak.
Sajnos idén is csak kisebb léptékű nyaralásban kellett gondolkodnunk.
Szeptember 8-án reggel útrakeltünk. Mivel a nyár folyamán az összes útibeszámoló arról szólt, hogy Röszke-Horgos után rengeteg az útépítés (ami amúgy jó ) és a korlátozás, az az ötletünk támadt (a vonatkozó irodalom szerint másnak is) ,hogy más útvonalat választunk. A vadonatúj M6 szinte teljesen üres az új szakaszon. Pár km ugyan még hiányzik a határig, de kényelmesen lehet haladni. Az udvari magyar-horvát határátkelőnél annyira unatkozott a határőr meg a vámos, hogy fölnyittatták a csomagtartót, de bele se néztek. A határon túl a baranyai falvak ugyanolyan képet mutatnak, mint a Magyarországon maradt testvéreik. Pélmonostor nekem azért emlékezetes helységnév, mert Pécsett van Pélmonostor utca, annak idején sokat jártam arra, sőt egy kis horror is történt ott… Eszék is a szokott középeurópai közepes város, tisztának, rendezettnek tűnt, egész hangulatos, szép új házakkal. Örültem, hogy láttam, mert annak idején pécsi lakosként sem jártam soha ott. Vukovár-Tovarnik-Šid után rátértünk a Zágráb-Belgrád közti autópályára.
Itthon 13 fok volt, mikor indultunk. Mire beértünk Szerbiába, bizony neki kellett vetkőzni, mert jóval melegebb volt. Szerbiában aztán az első nagy benzinkúton tankoltunk a biztonság kedvéért, meg pihentünk kicsit. Azt hittem, a Fruska Gora magasabb hegy és látni fogjuk az útról, de a személyautó igen alacsony… Ez megint gyerekkori élményem : lőttek egy farkast Baranyában, és apukám azt mondta, biztos a Fruska Gorából tévedt át az állat. A Misinatetőről jó időben láttuk a hegyet. Újvidéknél meg túl közel van, azért nem látni jól…
Belgrádon át nem is volt igazán vészes a fennakadás, a hídon tulajdonképpen már folyamatosan lehetett haladni. A Lozovicska Cseszmánál ismét pihenőt tartottunk, de nem kerestük föl a kutat.
Tranzitszállást Nišben foglaltunk. Behajtottunk a városba. Ebben az irányban baloldalra esik a koncentrációs tábor maradványa, ami múzeum, de nem láttam táblát, meg elég későre is járt már az idő. Kicsit odébb van egy MOL-kút, ott ismét tankoltunk, pedig ismét csak 20 liter körül fért bele, de biztos ami biztos. Csak a bankkártyás fizetésnél volt egy kis fennakadás, bizonygatták, hogy nincs kapcsolat a terminállal, de nem hiszem, hogy át akartak volna vágni, inkább csak ügyetlen volt a pénztároslány, újabb nekifutásra sikerült. Haladtunk tovább – a Nišava hídjánál egy pillantás a várra (egy sétát talán megért volna), majd elfordultunk Niška Banja irányába. Az egyik sarkon volt OTP-fiók és automata (igen, ott is… ) , vettem ki pénzt, a szállásadót megkérdeztem levélben, eurót vagy dínárt szeretne, és a dínárt választotta. (Na aztán a Hostelsclub hálózat lenyelt már 3 eurót előlegként, de hapsikám azt nem számolta bele… de most azon veszekedjünk?) Útépítés folyt a hosszú út tetemes részén, csak azt próbáltam figyelni, hogy a kórházat elhagyjuk, de túlfutottunk, meg kellett kérdezni, hol van az utca, és visszafordultunk. A szállás (The Garden Hostel) teljesen korrekt, tiszta, rendben van a csepp ház is a zsebkendőnyi telken, be is állhattunk az autóval, de a környék bizony igencsak külvárosi. A kert meg délután-este kocsmaként üzemel… de nem volt túl hangos.
Lepakoltunk, és elindultunk megnézni a közelben a Csele Kulát, a Koponya-tornyot.
(1809-ben felkelés tört ki a törökök ellen, amit levertek, és a törökök elrettentésül a felkelők koponyáit beleépítették egy újonnan felhúzott toronyba. Eredetileg 952 koponya volt, mára 60 alá csökkent – az időjárás viszontagságai miatt kiestek, a családok visszakérték némelyiket, no meg turisták hazavitték szuvenírnek… később kápolnaszerű épületet húztak föléje, hogy megvédjék.) Niš turisztikai honlapja szerint nyitva kellett volna lennie este fél nyolcig… de sehol senki. A kerítésen belülre be lehetett menni, de az épület zárva volt (reggel is), a pénztárfülkében semmi nyoma semminek.
Reggel ebben az irányban indultunk tovább. Megálltunk a város szélén Mediana római város maradványainál. Hát ez még a fényképet sem érte meg. Van ugyan bent a területen múzeum is, meg a hozzáértőket nyilván érdeklik a feltárt romok, de a felületes látogatónak alig látszik valami. Kisöccse se lehet Aquincumnak… Egyetlen érdekessége, ami miatt fontos a hely, hogy itt született Nagy Konstantin császár, aki államvallássá tette a kereszténységet és a nevét adta Konstantinápolynak.
Niš után – mivel a nyaralás része, kirándulás maga az út is – befordultunk Niška Banja felé, de rögtön a vasúti sín után a párhuzamos útra tértünk. Ezen a mellékúton levágtuk a szicsevói szorosnál a főút kanyarját. Rövidebb volt az út, de valószínűleg tovább tartott. Egész jó minőségű út, a főút forgalmát persze nem bírná el, csavarogni viszont izgalmas volt.
Először egy kutat találtunk az út mentén, Moralija Cseszma a GoogleEarth képének felirata szerint. Nem volt néptelen – egy idős úr kutyát sétáltatott, erdészféle munkások pedig éppen pihenőt tartottak ott, ettek-ittak, a kút vizében ott hűlt egy üveg sör… . Finom a vize.
Pár km-rel odébb megálltunk kicsit bámészkodni, mert szép volt a táj.
Itt szeretném megjegyezni, mert itt kezdett tudatosulni bennünk – Szerbiát egyre rendezettebbnek látjuk. Jó az út (a mellékutak), nincs eldobált szemét, nincs gaz az út mentén, a földek megműveltek, a pár éve még romos és szegénységet mutató házak egyre összeszedettebb képet mutatnak. Világvégi országúton buszmegálló – igaz, hogy csak egy póznán fatáblára kézzel írva, de van tábla. Ez a néhány éve még háború tépte ország fejlődik, dolgozik, igyekszik, gyarapszik, hazánkban meg ellenkező irányú a folyamat… Egyre több az útmenti szállás is, szerintem ezek már normális színvonalúak, érdemes lenne végre valakinek kipróbálni, meggyőződésem, hogy tisztességes minőségűek.
A bolgár határon már nem a határ bódéi között kell megvenni az útmatricát (nem autópályára, minden útra), de tömegével települtek benzinkutak oda, ott is árulnak.
Szófiáig eseménytelen volt az út, az elkerülő sajnos még ugyanolyan, mint volt, kevéssé dicséretes minőségű, de földmunkák mutatják, hogy új elkerülőt építenek. Az elkerülőről a városból kifelé vezető úton a külső, régebben erősen kátyús sávot leaszfaltozták.
A rilai kolostort eddig mindig kihagytam, mert soknak találtam a kitérőre fordítandó időt. Most viszont beterveztem. Annál is inkább, mert már az első, erre vezető úton megígértem egy kollégámnak, hogy helyette is megnézem – azóta ő már az égi országúton repeszt a szeretett Görögország felé…
Láttam eddig is mindig a táblát, hogy erre kell a kolostorhoz fordulni… de most be is fordultunk. Rögtön az első település Kocserinovó. Hopp, itt megálltunk. Részben mert gyönyörű, gusztusos piros paprikákat láttunk kitéve az üzleteknél, másrészt meg észrevettem egy OTP, pardon DSzK bankfiókot és automatát. Blagoevgradba akartunk bemenni a már ismert automatához leváért, de így rögtön elintéztem a dolgot. Aztán kanyarogtunk tovább fel a hegyre – idővel rendesen vadregényes lett a táj. Majd egyszercsak teljesen váratlanul vége az útnak (a valóságban nincs vége, vezet tovább), és a végén ott terpeszkedik egy impozáns épülettömb. Belépődíj nincs, de fizetős a parkoló, sűrűn árulnak szuvenírt… ahogy általában…
A kolostor méltán része a világörökségnek.
Aztán visszaereszkedtünk, és mentünk tovább. Blagoevgradnak odaköszöntünk, Kresznában megálltunk vásárolni, végül befordultunk Melnik felé. Már alkonyi fények között kanyarogtunk, hol a hegyoldalban, ahonnan a szemközti hegyoldalt-völgyet sütötte a nap, hol völgyben, ahol erősebben érezni, hogy mi milyen kicsik vagyunk…
Melnikben találtunk egy parkolót, és elindultunk szállást keresni. Nézegettem a szállásokat a neten, de még véletlenül se válaszolt egyik sem, így nem tudtam foglalni, csak megjegyeztem, melyik olcsó, melyik drága. Az egyik szimpatikus háznál megkérdeztük a szállást, a szomszéd épületben volt szoba, 45 leváért reggelivel. Teljesen rendben lévő szoba, viszont a fürdőszoba valami olyan minimális méretű, hogy a páromnak ki kellett jönni megtörölközni, mert nem fért el…
Leraktuk a cuccot, és elindultunk sétálni a falu hosszában (gyakorlatilag egyutcás kicsi település). Ó, bocsánat, város… gazdag görög kereskedőváros volt, aztán valamikor a háborúk utáni zsákmányon osztozkodásban Bulgáriához került. Nem is mentünk egészen végig, még a vége előtt van a bojárház romja, azt megmásztam, fenséges a kilátás. A „földpiramisok” valami egészen kivételes látványt nyújtanak. A házak tipikus keleti, bolgár, illetve inkább török jellegű épületek. Az egész település egyébként csupa szálloda meg taverna… Középen húzódik egy patakmeder, illetve nem tudom, hogy rendes vízfolyás-e, ami ilyenkor már száraz, vagy csak esőkor telik meg vízzel. De a házak alsó része egészen beleér a mederbe… amikor nagy víz van, mit csinálnak vajon?
Visszasétáltunk, beültünk a „mi” tavernánkba, megkóstoltuk a skembe csorbát (pacalleves) meg a taratort (uborkaleves), de kipipálva, köszönjük, többet ilyet nem, jellegtelen volt mindkettő. Aztán lehet, hogy máshol jobban csinálják… A második fogásnak rendelt, gombaszósszal leöntött hús jóízű volt, de elfelejtettünk köretet rendelni hozzá, azt külön kell, ez egy kicsit kedvünket szegte. A melniki bor viszont jogosan híres! Vacsora után vettünk is két palackkal, azt elszopogattam a thassosi napokon, illetve estéken.
Reggeli (rántotta, amit omlettnek hívnak a legtöbb helyen, ill. melegszendvics) után továbbindultunk. Melnik és a görög határ között tudtunk egy Shell kutat, ami elfogadja a bankkártyát, ott színültig töltöttük a tankot. (Végül ez elég volt Thassosig, ott kétszer a sziget körül, plusz vissza Blagoevgradig – közben ismét volt benzinsztrájk a görögöknél). És kaptunk ajándékba egy poharat! valami autóversenyes matricával.
Bolgár-görög határ – a szokásos pisilőszünet, aztán irány a sorompó. Itt is annyira beszélgetett a határőr a másikkal, hogy csak fogta az útleveleinket, a beszédjében odaért egy olyan részhez, hogy a keze automatikusan a levegőbe pecsételt, végül bele se nézett, úgy adta vissza.
Seresnél van elkerülő út, de elég sok lámpával és nagy forgalommal. Később tábla mutatja Kavala felé az irányt. Az út a Pangeon hegység oldalában-aljában fut. Erre még eddig nem mentünk. Az út érinti Antifilippi falut. Ez eddig nekem nem tűnt fel. Csak olvastam a filippi csatáról, és arról, hogy a két tábor főhadiszállása a síkság szélein egymással szemben a dombokon volt. De nyugaton a Pangeon hegy van… hát ennél a falunál van a hegy előtt egy domb is, amit megmászva biztos végig lehet nézni a tájon, de most nem volt hol megállni.
Idővel feltűntek előttünk a kavalai adótornyok a hegy tetején – aztán már mögöttünk voltak, mert bementünk a városba.
Délre járt az idő. A kikötőnél leparkoltunk (nem is kellett fizetni), aztán felderítettük a kikötőt, hol is lehet jegyet venni. Hát már nem a bejáratnál, hanem legbelül van egy modern, szép iroda- és pénztárépület. Jó, hogy megnéztük… mert ki volt téve a menetrend is. A neten én azt néztem, hogy indul komp 13 és 15 órakor. A valóságban indult 14 órakor… Kicsit mászkáltunk a városban, megkerestük egy fénykép erejéig a városházát, vásároltunk szőlőt (olcsóbb, mint a szigeten), aztán visszahúzódtunk a kikötőbe, le ne maradjunk a hajóról. Így egyébként egyben megvolt a kavalai kirándulás is, bár kicsit több időre gondoltam. A várat most se másztuk meg…
A hajón először kiültünk a kakasülőre… aztán lejjebb és beljebb mentünk… végül a hajó belsejében kötöttünk ki, mert azt az erős szelet végképp nem bírtam ki köhögősen. Pedig úúúúgy szerettük volna nézni a vizet… de velünk együtt érkezett az erős szél is. Mikor Prinosnál kiszálltunk és elindultunk, éreztük, hogy rendesen csóvál a szél mindent. Taszigálta a nagy hajót is időnként. Ágit megcsörgettem, Potamiában várt minket, lekísért a szállásunkra (Ifigénia parti ház). Parkolni egy közeli telken lehetett.
Este végigsétáltunk a parton, egész az Arionig, hogy megnézzük azt a részt, ahol először voltunk a szigeten. De annyira goromba, vad szél rohamozott, hullámok csapkodtak, hogy vissza már a belső úton jöttünk, de úgy is átfújt minket piszkosul.
Fáradtak voltunk, aludtunk volna jó sokáig – de reggel harangszó ébresztett.
Pont szemközt volt a kis kápolna, ott valami egyházi ünnepség volt. Később mondta Ági, hogy ilyenkor az Ágios Daniel ünnep alkalmából tulajdonképpen át szoktak menni a hívek a kis Gramvusza-szigetre, az ottani kápolnába. De mivel aznap az erősen szeles idő miatt nem tudott átmenni a hajó, itt, ebben a kápolnában tartották meg a búcsút. Volt mise, utána eszem-iszom, vígan voltak.
Figyeltem visszamenőlegesen is az időjárásjelentéseket, voltam is már ott szeptemberben, mások beszámolójából is az derül ki, hogy Ágios Daniel nap (szept.12.) táján minden évben van egy-két erősen szeles nap. Ági szerint az évszakváltás okozza, ilyentájt rendszeres. Délebbi égei-tengeri szigetekkel kapcsolatban is így hallottam.
Nekünk ez a nap Szent Heverdel napja volt – nagyon fújt a szél, délelőtt is, délután is csak kicsit dugtuk ki az orrunkat valamit vásárolni, körülnézni.
A következő nap, vasárnap, esett az eső. Délfelé elállt, akkor elindultunk földeríteni a péket. Na aztán ott megkívántuk, hogy sétáljunk egy kicsit fölfelé a falu felé, a bankautomata melletti úton. Találtunk fügefát, szederbokrot, kökénybokrot, loptunk két fürt szőlőt is… egy kútig mentünk el, onnan visszafordultunk. Nem vittünk fényképezőgépet, ezért úgy döntöttünk, ezt meg kell majd ismételni. Miután kisziesztáztuk magunkat a séta után, és elindultunk volna valamerre, ismét eleredt az eső.
Hétfőn szigetkörbe túrára mentünk Ágival. Az egyik bérelt autó Panagiáig bírta, ott beadta a kulcsot. Elég hosszas vita után cserélték ki, addig Panagiát jártuk körbe.
Útközben Ági talált egy kidobott régi katona- vagy tengerészládát. Lecsapott rá, vittük magunkkal, amíg biztonságba nem helyezte. Az olajmúzeumban (ahol Ági előadásából mindent megtudtunk az olíváról) ugrabugrált egy maroknyi cicalegényke. Hangosan követelte, hogy ha már enni nem adunk neki, legalább foglalkozzunk vele… rágott, játszott, figyelmet követelt. Viszont a reggeli késés miatt igencsak záráskor értünk a piacra, éppencsak sikerült vásárolni. Ismét kaptunk hegyes erőspaprikát! Aznap már jó idő volt, délután végre tudtunk fürdeni!
Keddre terveztük, hogy áttúrázunk gyalog a Vathi-öbölbe, de a hétfőn jelentkezett lábfájás nevű rém miatt elhalasztottuk későbbre. Viszont délelőtt mégis úgy tűnt, bírni fogja az a láb – elindultunk ugyanarra, amerre vasárnap egy darabig mentünk, csak most vittünk fényképezőgépet.
Most is ettünk fügét-szedret-kökényt, találtunk kutat-forrást… aki ilyen körülmények között éhen vagy szomjan hal itt, az meg is érdemli. Igaz, a szeder meg a kökény cefetül védekezik… a bogyó meg vigyorog a tüske mögött… Viszont : szeptember volt! gyümölcsérés ideje. Májusban, június elején, gondolom, itt se igen lehet még találni megenni való dolgot, vagy ismerni kéne a helyi körülményeket. Valami biztos van. Talán lehet szedni cseresznyét…??? ha kilóg az útra a kertből… Víz viszont akkor is van.
Egy darabig aszfaltos az útburkolat, utána földút. Kertek, olajfák, szőlők között haladtunk. Előttünk a hegy szinte függőleges falként zárta el a kilátást, az öböl felé szelíd, termékeny táj képe látszott. Itt-ott kaptárak színes kavalkádja. Ősöreg, göcsörtös törzsű olajfák árnyékában húzódik meg egy kút. Mellette kővályúban csorog a hegyről lefelé a följebb fakadó víz. El akartuk érni az utolsó keresztutat, ami a falu felé visz. Meglepetésünkre az már aszfaltút volt. Elindultunk a faluval ellentétes irányban, fölfelé. Ott már nagyon ragadt a kezünk a füge héjának ragacsos levétől , azt még a víz se viszi le.
Talán fél kilométer után csudát láttunk : árnyas fák alatt egy kis bájos kápolna, körülötte padok, és egy hatalmas fa törzséből folyik a forrásvíz. Finom, hűs, igazi víz! Igaz ugyan, hogy a fa mindkét oldalán többszáz darázzsal-méhecskével(?) kellett osztozni a vízsugáron, de jószívűek voltak, hagytak minket is odaférni. Ekkor nem mentünk följebb, később, autóval néztük meg, mi van az út végén. Marcona sziklafalak és zöld erdővel borított hegygerincek ölelésében bújik meg a völgy, a partról egyáltalán nem látszik. Ez a rész tulajdonképpen az eredeti ófalu helye, de most már házak nincsenek, csak kertek, a mézüzem, az út végén gyerektábor – és olívaligetek a sziklafalig (ameddig a szem ellát, de hát a sziklafalig látunk el… ) Ott fönt egy újabb kápolna köti össze az eget a földdel. Remek kirándulóhely, kényelmesek autóval is fölkereshetik.
A fából csorgó kúttól visszajőve, továbbmentünk Potamia felé. Kertek, kertek… cicák, délben kukorékoló kakasok… hogy ezek hol tévedtek el… ? Potamia legszélső utcájához lyukadtunk ki, onnan aztán az országúton gyalogoltunk vissza, csak közben benéztünk a Halkiaszhoz is. Onnan jövet lóbáltuk a nylonszatyrot, amikor egy elrobogó autó eszeveszett dudálásba kezdett, és a lelkesen integető utasban Ágira ismertünk. Tovább lefelé a Korina hotelnél elfordultunk a part felé, mintha autóval lettünk volna, és úgy sétáltunk haza a parton.
Szerdán átporoszkáltunk az öböl túlsó végére integetni.
Kb. fele útnál, vagy még előbb, hozzánk csatlakozott egy kóbor fekete eb, és végigkísért minket, és boldog volt, hogy most ő is tartozik valahová…Ott aztán elkezdett a strandolókkal kikezdeni, belerohangált a vízbe, és szerencsére minket aztán békén hagyott. Visszafelé a kertek alatt jöttünk, legalábbis egy darabig, mert végül jobbnak láttuk a járt utat a járatlanért nem elhagyni. De Skala Panagia nekünk nem igazán tetszett! Meredek, az utcák nincsenek leburkolva, az előző eső olyan goromba nyomot hagyott, hogy majdnem felbuktunk, amíg lemásztunk. Olyan helyen én nem gyötörtem volna az autómat!
Csütörtökön hajókirándulás Ágival. Érdekes, színes, kellemes, tanulságos. Ági most is kiment búvárkodni, és egy csomó kinccsel tért vissza, amiről mindről elmondott mindent, aztán megkóstoltatta a rábízott nyájjal.
Pénteken körbementünk a szigeten autóval. Először megálltunk Rachoninál a Lacurisz marketnél és bevásároltunk, elsősorban ajándéknak való dolgokat – édességet, olajat, ouzót.
Majd felmentünk Marieszbe, a falu végén leparkoltunk (mit mondjak, odáig is szűk volt a hely… ). Onnan valami szörnyű földút látszott fölfelé, a tó felé. Elindultunk, aztán úgy kb. 200 m után már egész járható volt az az út – de mi gyalog bandukoltunk tovább.
Több helyen is föl volt mázolva a sziklákra, hogy „lake” meg a nyíl, de hogy milyen távolságra, az már nem. Most mértem le a GoogleEarth-ön, csak bő két és fél kilométer, de egy jó óra hosszat mentünk. Fönt is van kút, de abból elég langyos víz folyt, nagyon sütötte a nap. A tónál is letelepedett egy árus, olajbogyóval, mézzel. Voltak turisták többen is. Ami feltűnt : az öregek mind gyalog mentek, a fiatalok mind járművel… Lementünk a tavacskához, aztán elindultunk a kitáblázott vízesés felé is, de ott megtorpantunk, mert az csak bottal lett volna járható, azt meg nem vittünk… Vissza is hosszú volt az út, de már több volt az árnyék. Ez a rész a sziget legbelseje – az erdő és a ki-kibukkanó sziklák versenyeznek egymással, melyikük uralja jobban a tájat.
Lementünk Tripitihez is, körülnézni, mivel ott még nem jártunk.
Theologos is be volt tervezve, egy séta az öreg híd felé, de a tóval elment az idő rendesen, inkább majd a legközelebbi nyaraláskor… Aliki előtt van egy barna tábla, ami régóta csípte a csőrömet. Most kifigyeltem, hogy a tábla után nem sokkal meg lehet állni. Letrappoltam a régészeti helyszínig… kár volt. Zárt kapu és kerítés, pár kőkupac, amiről senki és semmi nem mondja el, hogy mi volt valaha. Itt már úgy éreztük, jó lesz megérkezni. Útközben még vettünk mézet az út szélén áruló nénitől.
Szombatra halasztottuk a Vathihoz való átgyaloglást, de mire eljött az ideje, az előző napi túra után inkább lemondtunk róla, az öblöt úgyis láttuk a hajókiránduláson. Majd egyszer máskor… Inkább elmentünk autóval a Paradise beach-re, ott is kellett mászni (strandpapucsban ), mert azzal az úttal se kínáltuk meg az autócskát. Ott töltöttem meg három palackot tengervízzel.
Vasárnap már csak lötyögtünk meg csomagoltunk. Felkocogtunk a pékhez, hogy valami elemózsiát szerezzünk az útra. Vettünk egy finom húsos pitát is, amit a kint álló asztaloknál letelepedve azonnal magunkévá tettünk. De rámjött a hosszú ideje kínzó nyavalya, a köhögés – a pékfiú rögtön kedvesen kirohant egy pohár vízzel… nehogy má’ a falánk bergengóc turista még megfulladjon ott neki… nem tudta szegény, hogy nem a süteményétől volt, hanem a hónapok óta tartó hörghuruttól… Ja, egyszer a „sarki közértben” is (a farönkös mellett) rámjött, mert rámfújt a légkondi… a pénztároslány ott is ész nélkül rohant hátra a hűtőhöz, és hozott egy pohár vizet – jegeset… az érzékeny torkomra… muszáj voltam kicsit beleinni, mert annyira jó szívvel hozta.
Reggelenként meg napnyugta előtt mentünk ki a strandra úszni egyet.
Ja! Egyszer vettünk egy dinnyét a szomszédos boltban. Valaha jó lehetett… de sajnos megposhadt… brrrr… aztán később a Lacurisznál, lesz ami lesz, az nagyforgalmú üzlet, vettünk egy újabb dinnyét. Hát az valami remek volt, finom, édes.
Nagyon kevés vendég volt már Skala Potamián. Sorra zártak be a házak, a tavernák, a boltok… Mikor érkeztünk, rossz idő lett, arra a hétvégére görögök se igen jöttek. Aztán megjavult az idő böcsületesen, valamennyire megszaporodtak az emberek, de annak ellenére, hogy a csöndet szeretjük, ez nem volt az igazi. Kinéztem a teraszon a főutcára, és alig lézengett ember… na ne… pedig így volt. Hétvégére bezzeg megérkeztek a motort bőgető hülyegyerekek.
Az utolsó egy-két napban nagyon párás volt a levegő. Ahogy elnéztünk a hegy felé, alig látszott, olyan ködös, párás volt, mintha függöny lett volna eléje húzva. Nagyon érdekes látvány volt, nem is gondoltam volna, hogy ilyet is látunk. Csak a kimosott ruha nem akart az istennek se száradni… Ha végiggondolok az ott töltött napokon, végig párás volt, egyszer sem pillantottuk meg Szamothrakit és a thrák partokat.
Eljött a hétfő reggel, indulni kellett, mert kitelt az időnk. Remélem, a becsületünk nem… Azt a rengeteg üveget bő félórig pakoltuk ide-oda a csomagtartóban, hogy minden elférjen… Panagiában elhúztunk Ági kis szigetkerülő csapata mellett, de a szűk helyen csak dudálni lehetett Limenasban két perccel lekéstük a 9 órás kompot. A következő viszont a nagy hajó volt, aminek a másik végén lehet kijönni. Sajnos, most sem tudtam elviselni a szelet, bent kellett kuksolni a fedett részen. Pedig akárhányszor látom, csak el kell búcsúzni a szigettől…
Kavalánál ismét Drama felé fordultunk. Philippinél épült egy új elkerülő út, ami kikerüli a régészeti részt, nem is láttunk belőle szinte semmit, kerítésen túl néhány nevenincs kőrakást.
Drama után ismét a mi szokott határátkelőnk, Exochi felé indultunk. Szép arra is a táj. És csöndes, nyugalmas. Egy kanyarban a mi sávunkban jött szembe a marha, békésen bólogatva, a másik sávban egy marhanagy teherautó…
Bulgáriában ezen a részen most már teljesen jók az utak. Mikor először jártunk erre, több helyen útépítés volt, most már minden kész. A Meszta (a Nesztosz) völgyében kanyarog az út, tehát mivel kifogtunk egy lassú teherautót, volt időnk alaposan nézelődni… Igazi pihenőhely arrafelé nemigen van, csak kis autókiálló foltok, de mind a jobboldalon (a folyó felé eső oldalon), és ott végig sütött a nap. Végül láttunk egy árnyékos foltot a baloldalon, visszafordultunk. Sajnos tele volt szeméttel, de nem is ez volt a döntő élmény. Hanem az, hogy holott reggel Görögországból meleg időben indultunk, itt egészen hűs szél fújt, brrr. Jobb lett volna a napon! A kert, aminek a kerítése mellett megálltunk, meredeken lejtett befelé valami folyó felé, a kerítés hézagán át meg kiballagott az országútra egy újabb marha, jobban ízlett neki az útmenti kipufogógázos gaz.
Ettől eltekintve ez az út nagyon szép, a minősége jó, és ha valaki meg akar állni Banskoban, az nagyon szép város. Simitlinél érünk ki a főútra.
Blagoevgrad környékén tankoltunk újra, addig kitartott az előző bolgár benzin. Egy Shell kút jött utunkba, gondoltuk, hátha kapunk megint ajándék poharat, de nem kaptunk…
Ismét bementünk a rilai elágazásnál Kocserinovóba, paprikát venni. Aztán a főúton is nézelődtünk, a nap nyugatról sütötte a Rila-hegység masszív, magas, sziklás tömbjét, a hegy teteje pipált, nagyon szép látvány volt, de útközben nem készültek fényképek.
Dupnicánál terv szerint keletre fordultunk. A térképet nézegetve úgy gondoltam, hogy két nagy hegy között a völgyben húzódik egy festői út. Aha. Hát nem. Jobbról a Rila tömbje ugyan festői volt, itt már sötétebbnek látszott a hegyoldal, a hegy lábánál falvak, mint szoknya alján a díszítés, mint szalagcsokrok a fodron… De az út nem megy keresztül rajtuk, sőt mellettük sem. Baloldalon meg inkább csak dombok. És a tájra nem is igen lehet figyelni, mert erre vezetik az Isztambulba tartó teherforgalmat is, és akkora kátyúk vannak az úttesten, hogy ha belemegy az autó kereke, ki se látszik már belőle. Talán egy falun mentünk keresztül, és hipp-hopp meg is érkeztünk Szamokovba. Ott már meg kellett állni előbányászni a fényképezőgépet. Azt hittem, hogy addig csak lesz valami barátságos megállóhely, de nem…
Szeretem bújni a GoogleEarth-öt. Szamokovnál a képek között fölfedeztem, hogy ott mecset is van. Kitaláltam, hogy megkerüljük a híd után azt a belső háztömböt, akkor le tudjuk fényképezni a mecsetet. A valóságban sétálóutca volt, meg parkoló, meg piac… a mecsetről sikerült képet lőni, de már a környékéről nem, vissza kellett fordulni, és ahol eredetileg akart az útbaigazító tábla vezetni, ott elfordulni Szófia felé.
Ez az út az Iszkár folyó völgyében vezet. Van egy nagy víztározó, ami azt hiszem, természetvédelmi terület. Aztán még két kisebb tó. De az útról mindenütt csak annyit láttunk, hogy a fák között megcsillan a víz… a helyiek biztos tudják, hogyan lehet lemenni a partra, de mi nem találtunk megállóhelyet. Pedig szerettem volna fényképet csinálni róla. Mentünk-mentünk, kanyarogtunk… egyszercsak elértük Urvics várát. (A GE-ről vagyok ilyen okos… ) Valahol biztos meg lehet mászni… mi csak az útról csináltunk fényképet, már amennyi kilátszott belőle a fák közül.
Aztán elértük a Szófia szélén lévő, már a városhoz tartozó falvakat. Pancsarevónál akartam tájékozódni a tó menti létesítmények alapján, de itt is túlfutottunk, vissza kellett kicsit jönni, aztán megtaláltuk azt az utat, ami átvezet a másik völgyben lévő faluba, Bisztricára. Onnan irány Simeonovó kerület – a kettő közti részen áll a Csairite útmenti fogadó, ahol a booking.com-on keresztül foglaltam szobát. (Másik részen, kicsit odébb akartam szállást foglalni, Dragalevciben, de onnan se jött egy szerencsétlen betű se válaszként… )
Ez a szálloda jó választás volt. Kint áll majdnem magányosan, kevés ház gyűrűjében, a hegyoldalban, kertek között, jó levegőn. Hátrafelé lejt a telek, lent mindenféle közösségi helyiség van, meg zöldben megbújó lugasos zugok, meg játszótér, meg utána nyílt térség, Szófia teljes panorámájával. Az épület modern és jó, a személyzet udvarias, a kaja jó.
Miután végigjártuk a kertet, beültünk vacsorázni. Közben az étterem ablakából lehet élvezni a kilátást – világosban a várost, sötétben a csillogó fényeket. Már tulajdonképpen végeztünk is, amikor egyszercsak egycsapásra elsötétült minden – de az utcában meg a környéken is, csak a messzi csillogó ékszerdoboz látszott. De a pincérfiú pillanatokon belül megjelent mécsesekkel. Csak hát annak a fényénél nem igazán láttam, hogy milyen szám van a számlára nyomtatva… de azért eltaláltam. Pár perc múlva visszajött a villany.
Kinyúltunk a szobában és jót durmoltunk. De éjszaka életem párja fölkelt és kivonult a fürdőszobába. Fölébredtem rá, gondoltam, akkor már majd én is megyek oda, de akkor kellene világosság is. Kislámpa sajnos nem volt, odanyúltam a nagylámpa kapcsolójához…villanás… pukkk… kiégett!
Reggeli után továbbindultunk. A Vitosa oldalára felkúszó kertvárosi részen át le az elkerülő útra – ami új és autópálya-jellegű, egészen a kulatai elágazásig… onnan aztán lépésben…
Szlivnica táján egy domb oldalában van egy emlékmű, egy hegyoldalra írt felirat. Már máskor is láttuk, most menet közben lefényképeztük. Talán tudja valaki, aki ismeri, vagy aki tud bolgárul, meg tudja mondani, mi van odaírva… valami történt ott 1885-ben, de nem tudjuk, micsoda.
Jöttünk tovább… aztán elértük Belgrádot. Belgrádban foglaltam szállást, mert meg akartam nézni a várat. Kis eltévedéssel, egy-két, pár utcás túlfutással végre megtaláltuk a szállodát.
A Hotel Royalban nem csalódtam. Olyan, mint a híre. Kicsit csodálkozom, hogy ennek ellenére annyit kérnek érte, amennyit (kb. 58 euró) , bár még mindig a legolcsóbb a kategóriájában. Bár hát tulajdonképpen emberek kifizetnek vagyonokat túlélő programokért, meg hülye angolok azért, hogy kísértetkastélyban lakjanak… a Royal személyzete is valami ilyesminek tarthatja a házat… A szobában kopott bútor, hiányzik a lámpabúra, lyukas a függöny… a fürdőszoba keményebb: törött kád, törött lefolyó, törött szemetes, lógó faliszekrény… a többi rendben volt… Amúgy a lehetőségek határain belül tiszta volt, és működött a hűtőszekrény.
Kicsit nehezen sikerült szót érteni, de aztán kiderült, hogy „garázsba” vihetjük az autót. (Előre megrendeltem a parkolóhelyet.) Egy srác elkísért és dirigált, merre kell menni – a szomszéd utcában egy udvarban van parkolóhely, az a szálloda bérelt helye. A szűk kapubejáróban le is horzsoltam a tükröt… Aztán a srác rohant volna vissza, de velem, hogy mutassa az utat. Én meg bentfelejtettem a táskámat az ülésen. Aztán persze hites uramon kerestem, ugyan hova kavarta… Végre fölcuccoltunk a szobába, és azzal a lendülettel rohantunk is ki, hogy kivegyük a táskát az autóból. Csak éppen a fényképezőgép maradt benne egy másik útitáskában. De nem mentünk vissza érte, ott egye meg a fene a fényképeket.
Két saroknyira voltunk a Kalemegdan parktól. Kellemes, árnyas, sok padot kínáló park. Bementünk a várba, mászkáltunk ide-oda, végigmentünk a fal mentén. Letekintve, a fal alatt, az alsó részen sok helyen újabb ásatás, újabb romok feltárása. A középső részen van egy szarkofág nagyságú emlékkő, szerb-magyar felirattal és magyar nemzeti színű szalaggal: ezen a helyen vették be Hunyadi János katonái Nándorfehérvár várát. Az akkori várból nem sok eredeti kő maradt, később alaposan átépítették a törökök. Üldögéltünk több helyen is. Feltűnt, hogy a sétáló emberek ott nem olyan űzöttek, hajszoltak, rosszkedvűek, mint itthon. Egészen élhető városnak tűnt Belgrád. Nagyjából végigkószáltuk a várat. Napokig lehetne csavarogni ott, mindig újabb részeket fölfedezve. De lassan visszaindultunk, mert ismét jelentkezett a „futómű” átmeneti működési zavara… Vissza pár utcával arrébb mentünk. Ott egészen csöndes volt az utca. És egyszercsak a házak között egy ma is működő mecset, minarettel. Mögötte építkezés, mohamedán jellegű, szamárhátíves ablakokkal épített új épület – még nincs kész, szállodaszerű a jellege.
A szálloda minősége ellenére nem bántam meg a foglalást, egyrészt mert tudtam róla, hogy ilyen (és tényleg!!!), másrészt ez volt legközelebb az úticélunkhoz, valamint itt adtak parkolóhelyet (igaz, plusz pénzért). A belvárosi szálláshelyek legtöbbjénél nincs parkolási lehetőség, gondolom vannak parkolóházak, de hát akkor egyedül kell megoldani annak a keresését, itt meg a szálloda magára vállalta. Egy éjszakát aludni jó volt.
Reggel, mikor elindultam az autóért, azért csináltam egy képet a szálloda utcájáról, meg egyet, hogy milyen távolságra volt a park. A parkoló utcájában éppen jött a locsolókocsi. Az egyirányú utcában szemben, lefelé. Az autó locsolta az úttestet, két oldalt két ember meg fogott egy-egy slagot, és azzal locsolta a járdát. A víz meg lemosta a koszt… és a két slagos embernek is van munkája.
Lefelé indultunk, hogy ráforduljunk a várat megkerülő útra. Parkos rész van lent is, barátságos. Aztán rámentünk az első hídra, ami átvezet Új-Belgrád és Zimony felé. Mentünk-mentünk, míg észrevettem egy bevásárlóközpontot, ahova bementem szerb sört (szuvenírnek) és az útra gyümölcslevet venni. Onnan kifelé viszont valahol sikerült utat téveszteni – és úgy de úgy eltévedtünk, hogy már halvány nemzetiszínű fogalmam se volt, merre járunk. Kavarogtunk össze-vissza… míg végül sikerült visszaérni ugyanarra a hídra, amin másfél órával előbb átjöttünk, onnan vissza a belvárosba, onnan az autópályára ott, ahol előző nap bementünk… és a végén mégis keresztül kellett döcögni a Gazella-hídon….
Újvidéktől a határig csupa egybefüggő útépítés. Csak ezzel az építkezés oldalán megszűnt az összes parkolóhely… baloldalra viszont továbbra is tiltják a behajtást a jelzések… de azért a józan ész nevében felülbíráltuk.
Hogy hogy csinálják, nem tudom, de míg minden határon és fizetőkapunál (amúgy kártyával fizettem) legfeljebb egy-két autó volt előttünk, Horgos-Röszke mindig összegyűjt komolyabb sort. Szerencsére nem kellett most sokat várni, öt-hat autó volt talán előttünk a sorban.
Még azért jönnek ilyenkor is törökök, kisebb számban, de legutóbb is, most is csak kicsi gyerekkel utazó családokat láttunk.
Aki a határ magyar oldalán megáll telefonálni, figyeljen, mert a mobil rendszerint még a szerb hálózatot használja – és külföldi tarifával számolja…
Odafelé Görögországba érve az északi szárazföldi részen a benzinárak 1.449 és 1.499 euró között mozogtak. Thassos szigetén először mindenütt 1,5 fölötti árat láttunk kiírva. Aztán ismét volt benzinsztrájk (Ági hívott, hogy azonnal menjünk a még árusító kúthoz, de szerencsére volt elég üzemanyagunk), az ezutáni körbeautózáskor, pénteken, már 1.5 alatti árak voltak kitéve mindenütt.
Ha legközelebb megyünk, a szigetnek még további csücskeit is fel szeretnénk fedezni. Most már kicsit olyan volt, mintha haza mentünk volna.