A beszámoló mia engedélyével került fel az oldalra.
Ehhez hasonló fantasztikus beszámolókat olvashatnak még a : http://utazasaim.freeblog.hu/ oldalon.
Érdemes elolvasni a Görögország 2005 - körutazás a szárazföldön című beszámolót is.
2006. szeptember 8., péntek - szeptember 9., szombat
Délután 6 óra. Egyrészt ma elfüstölt az agyam a sok melótól, másrészt iszonyú hideg van. Gondolom, hogy részben ez lehet az oka annak, hogy nem is tudom magam beleélni abba, hogy tulajdonképpen nyaralni indulunk. A. sem érzi még igazán. Sebaj, talán Szegednél leesik, hogy mi van. 2 órával ezelőtt még dolgoztam, most pedig útra kelünk életünk első olyan utazására, amiben csak mi ketten veszünk részt.
Szegednél már pihentebb lett az agyam, a munkától elválasztó 4 óra hossza sokat segített abban, hogy kimenjen a fejemből mindenféle stressz és egyéb nyűg. Kíváncsian várjuk, hogy milyen lesz a határ így, hogy már kész az M5ös autópálya. Meg kell mondani, hogy egyszerű és nagyszerű, az autópálya vonalán egyszer csak van egy határátkelő. Este 3/4 9-re értünk oda. Miután átértünk a szerb oldalra, bal kéz felé találtunk egy pénzváltót, ahol 60 euroért 4963 szerb dinárt vettünk - ez nem rossz árfolyam, főleg a tavalyihoz képest. Akkor forintért vettük, és eléggé lehúztak. Ez az összeg az autópályadíjra bőven elég egyébként, nekünk tankolni majd csak a görögöknél kell - ott szerencsére olcsóbb is a gázolaj. Itt, a határon találkoztunk Gombival és Edinával, a hellász-fórumon ismertük meg egymást, most találkoztunk velük először. Szimpatikus fiatal pár - így útközben nem sikerült csak 5perces szüneteket tartani, mert mindenhol legalább 20 percet időztünk. Eltrécseltük az időt. :D
Belgrád felé tartva egy kicsit elpilledtem, éjfél-körül értünk a városba, ahol arra keltem, hogy ARASZOLUNK! Elámultam azon, hogy mi a túrót keres ennyire sok autó éjfélkor a városban, hogy mitől alakulhatott ki ekkora dugó. Több mint fél órán át cammogtunk a városban. Meg kell mondjam, az elmúlt 15 évben (amióta erre járok) sokat változott Belgrád, de szebb nem lett. Részemről mély kómában telt az út többi része, egészen a napfelkeltéig. Csak a fizetőkapuknál keltem fel pár percre, na meg a Szerb-Macedón határon. Sehol nem volt sor, pár perc alatt mindenhol átjutottunk. Az első macedón fizetőkapunál virradt ránk a nap, gyönyörű volt.
A kocsiból kiszállva viszont meglepődve tapasztaltuk, hogy tán’ még hidegebb van, mint otthon, és iszonyú szél fúj - ettől egy kicsit megijedtünk. Azért a macedónoknál már elég jó idő szokott lenni, jópár fokkal több, mint nálunk. Ebben az országban (gondolom autópálya építése vagy javítása miatt) belefutottunk terelésekbe, de nem volt vészes, kicsit lassabban lehetett haladni, de elég jól ki van táblázva az út, szóval eltévedni nem lehet.
Reggel 8 (illetve 9) - Görög határ. Kocsisor. Hosszú, de talán 1 óra alatt átjutunk. Az emberek türelmesek, jókedvűek, mindenki mosolyog. Semmit nem számít már a mögöttünk álló 14 órás utazás - boldogok vagynk, hogy újra Hellász földjére léphetünk. Más világ.
Mintha már az országhatárt átlépve magunk mögött hagynánk mindent, ami nem görög, ami nem mi vagyunk, ami nyűg, ami fáradság, mindent, ami nem szép és jó. 2 hónappal ezelőtt még nem hittük volna, hogy idén is eljutunk Görögországba, hirtelen jött az elhatározás. És hirtelen jött az érzés is, hogy igen, mi TÉNYLEG ITT VAGYUNK! Azt hiszem ekkor, illetve az első igazi görög frappé elfogyasztása után (naná, hogy még a határon...) éreztük azt, hogy tényleg nyaralni indultunk otthonról. Itt egy kicsit hosszabb pihenőt tartottunk, reggelivel, frappével, és könnyű búcsúval ÚjBarátainktól, ugyanis Szalonikinél elválnak útjaink: nekik a Chalkidiki felé kell menniük, nekünk pedig Kavala felé. Annyira jól ki van táblázva minden, hogy nem lehet eltéveszteni. Az autópálya Thesszalonikitől Kavala irányába rohamtempóban épül, a még nem átadott szakaszok is kész vannak már látszólag. Kavalától tovább kell menni az autópályán, és Keramoti leágazásnál kell lemenni, ugyanis onnan megy a komp Thassosra. Megy Kavalából is, de az egyrészt máshol köt ki a szigeten, másrészt hosszabb és drágább is az út.
Helyi idő szerint délután 1 óra után értünk Keramotiba, ahol teletankoltuk a kocsit (0,939 €/l gázolaj), majd elindultunk a kikötő felé. Szerencsénkre épp negyed órán belül indult egy komp, úgyhogy ezt pont elértük - mert egyébként 1,5 óránként jár. Nem voltak sokan a hajón, és gyönyörű volt a félórás utazás. Annyira boldog voltam, hogy majdnem elsírtam magam, miközben ringatóztunk a tengeren. Ajándék ez az utazás mindkettőnknek, és álomszép út állt már eddig is mögöttünk, de tudtuk, hogy a java még csak most jön. 2-kor legördültünk a hajóról Limenasban, a sziget fővárosában, és elindultunk szállást keresni. Úgy döntöttünk, hogy megfogadjuk Andi tanácsát, és Limenasban szállunk meg. A másik oka a döntésünknek persze az volt, hogy már iszonyú fáradtak voltunk, és nem akartunk kavarogni a szigeten - úgyis megtesszük majd még később. Limenas, annak ellenére hogy a sziget fővárosa, egyáltalán nem városias jellegű, viszont pont annyira nyüzsis (legalábbis így utószezonban) amennyire nekünk kell. 15-20 perc keresgélés után egy nagyon kedves 55-60 év körüli görög házaspárnál, Stavrosnál és Ploumitsánál találtunk szabad és jó árban lévő stúdiót, nagy terasszal. 30 euro volt egy éjszakára, a végösszegből még kaptunk is 10 euro kedvezményt. A kis lakás nem volt tengerre néző, nem volt a sétálóutcák közvetlen közelében (ami amúgy 5 perc séta volt), mégis az első pillantásra beleszerettünk. Talán Ploumitsa néni kedvessége volt az, ami már az első percben megfogott minket, na meg az olajfa, a leanderek és a virágok a kertben. (A a földszinti rész volt a miénk, a fedett teraszos rész, ahová a 3 csíkos strandtörcsi ki van terítve).
Hullák voltunk, és büdösek-koszosak, mégsem gondoltunk arra, hogy lefeküdjünk aludni. Kávé és egy kis beszélgetés után azonnali zuhany következett, és útra keltünk megnézni a várost. Tettünk egy rövid sétát, felfedeztük, hogy mi hol található. A kompkikötőtő vonalában volt az ideiglenes otthonunk, illetve attól kb 5 percre gyalog. A sétálóutcákba kb ugyanilyen fáradságos sétával jutottunk el, a legközelebbi pékség és supermarket nem került 2 perc sétába sem. Vettünk néhány hűtőszekrénybe való dolgot (gyümölcs, gyümölcslé, sör...), visszabattyogtunk a szállásra, és kicsit ledőltünk - mégis. Na nem sok időre, talán 1 órát pihengettünk, és elhatároztuk: elmegyünk abba a tavernába, amit már annyian dícsértek. A neve Mouses. Ahhoz képest, hogy tulajdonképpen utószezon volt, és nem voltak túl sokan sehol (hajón, utcákon, tavernákban), a Mousesban teltház volt. Épp volt még egy kétszemélyes asztal - biztos minket vártak. A tulaj (ezentúl Mouses úr legyen) nagyon kedves volt, előételnek (ajándékba) kaptunk 2 frissen sült pitát valami fehér (gondolom joghurtos) mártogatós dologgal, nagyon finom volt. Aztán jött a görög saláta, a bárány, a souvlaki - a kihozott finomságoknak a felét megettük, aztán tartottunk negyed óra pihenőt.
Nem ettünk gyorsan egyébként sem, de rengeteg volt a kaja. Aztán amikor sikerült magunkba tömni még pár falatot, úgy vitték el a tányérjainkat, hogy fejenként szerintem az 1/4 részét meghagytuk mindketten. Még beszélgettünk egy picit, aztán amikor a számlát akartuk kérni, jött az ajándék desszert. Tudtam, hogy szokás, de ilyen mennyiségű vacsora után erre azért nem számítottunk. Nem tudom pontosan, hogy mi lehetett, valami tejbegríz-puding-féle édes dolog, a tetején meg talán mogyoró ízű, mézes állagú valami, aminek külön borzalmas íze volt, de együtt valami fantasztikus. Miután ezt is megettük, pihentünk ismét negyed órát, kifizettük a számlát (15 Euró ) és elindultunk a szállásunk felé. Szabályosan beájultunk az ágyba. Hosszú 2 nap állt mögöttünk.
2006. szeptember 10, vasárnap
Aludtunk vagy 10-11 órát, mire sikerült kikászálódnunk az ágyból. Reggel a legközelebbi pékségben bevásároltunk: 2,5 Euró-ért vettünk 2 péksütit és egy kenyeret. Elég szeles volt az idő, és kifejezetten hűvös is, így reggeli után elhatároztuk, hogy nem strandolni, hanem csavarogni megyünk. A hátizsákba 1 ásványvíz, kevés nasi és gyümölcs került, biztonság kedvéért naptej, na és az Andi-féle Thassos leírás. Az első benzinkútnál szereztünk térképet is a szigetről - ingyen adják, fölösleges érte pénzt kiadni más helyen!
Limenasban kezdtük a kószálást, és most megnéztük nyitott szemmel is. Előző nap ugyanis nem láttunk a fáradságtól, és csak az tudatosult bennünk, hogy egy kicsi, de mégis hatalmasnak tűnő szigetre kötött ki a kompunk, és egy helyes kisvárosban, egy kedves családnál találtunk szállást. Az előző esti séta is inkább célirányos volt: tudni akartuk, hogy mit merre találunk majd. Kipihenten már egyből másképp festett a dolog. Mintha az alvás után kicserélődtünk volna: azonnal beleszerettünk a sziget fővárosába. Helyes kis utcák, közben úton-útfélen ókori romok váltják fel a házsorokat, tavernák az ajándékboltokat. Messziről látszik a város kis ókori színháza a hegyoldalban, a kikötőben lágyan ringatóznak a halászhajók: mintha egész Görögország lenne itt piciben, egyetlen városba összezsúfolva. Meg is beszéltük, hogy jó választás volt ebben a városban megszállni, pedig akkor még nem is ismertük a sziget többi részét.
Autónkkal Thassos keleti része felé vettük az irányt. Mivel még délelőtt volt, a fotózáshoz nem kedveztek túlságosan a fényviszonyok, de a látvány döbbenetes volt. Az út hol a magasban, a fenyőerdő közepén haladt, és messziről látszott az indigókék tengeren a horizont, hol pedig lent autóztunk, kis nyüzsgő falvakban a part mentén. Mivel az időjárás még mindig nem javult, elhatároztuk, hogy a szigetet körbeautózva megnézzük az összes strandot, és a térképünkön becsillagozzuk a nekünk tetsző helyeket. Potosig 2 ilyen helyet találtunk, a Paradise Beach-en kívül - merthogy ebből az irányból igen könnyű elmenni mellette észervétlenül. A szigetnek ezen az oldalán a legtöbb strand úgy helyezkedik el, hogy a magasban húzódó útról a partra nézelődve néha feltűnik 1-1 türkiz-színű folt, és ha szerencsénk van, földutat is találunk arrafelé.
Helyenként patakon kell áthajtani ahhoz, hogy elérjük a célunkat, de megéri, mert igazán eldugott és meseszerű partokat találtunk így. A legjobban az a part tetszett, ahol a hosszú homokos részen hatalmas és lapos köveket találtunk, kicsit távolabb pedig kecskék legelésztek az árnyékos részen, és rajtunk kívül egy lélek sem volt azon a részen. A szintkülönbség az országút és a víz között akkora, hogy egyáltalán nem is látszik semmiféle élet jele a homokfövenyről - bánatunkra viszont még mindig nagy szél fújt, és hűvös is volt a levegő. A hullámok bokától majdnem derékig csaptak fel - meglepetés volt, hogy a víz nem volt annyira hideg, sőt jólesett a habokban sétálgatni, csak miután kijöttünk a vízből, kezdtünk el fázni nagyon. Igazi vadregényes kis part volt ez, és a másik is ehhez hasonló, amire még Potos előtt találtunk.
Potos városa egyáltalán nem tetszett nekünk, túl nyüzsgős, túl turistás helynek tűnt már első ránézésre. Itt láttuk meg a táblát, hogy jobbra vezet az út Theologos városába - el is döntöttük gyorsan, hogy arra kanyarodunk. A táj egycsapásra megváltozott: mintha palaszerű hegyek vettek volna körül minket, és sokkal kopárabb is volt erre a táj. A domborulatok sem voltak már olyan magasak, mint a sziget É-Ny-i oldalán. A kis faluba azonnal beleszerettünk, annyira különleges hangulata volt. Csak ámultunk: nagyon régi ez a település, és ez az első pillanattól kezdve érzékelhető. Mintha megállt volna az idő, valamikor még nagyon régen.
Elszigetelt, mégis vannak itt turisták, nincs bevásárló utca, csak nagyon eredeti tavernák - szinte mindegyikben forogtak a nyárson a finom vacsorának-való állatok - nincsenek apartmanok, helyette csak apró kőházikók kúsznak fel a hegyoldalon, amikben a helyiek laknak. Néhány ház különös, szokatlan színre van festve, egyiken-másikon még mozaik díszítést is láttunk. az utca helyenként már annyira szűk, hogy egyszerre csak egy autó fér el rajta, és pár perc alatt be is jártuk a kis hegyi települést. Egységes képe van az egész kis falunak, mégis minden háznak megvan az egyénisége. Villámlátogatás volt csak, de azonnal beleszerettünk - ez pontosan az a hely, ahol van a levegőben valami megmagyarázhatatlan dolog, ami megragad, és nem ereszt el sohasem. Így éreztem tavaly Githioban is, ami azt jelenti hogy Theologos is felkerült az "ide több időre kell eljönnünk" uticélok listájára, hogy magunkba szívhassuk ezt a varázslatos klímát.
Limenariaig meg sem szólaltunk, csak Xryspa énekelt a rádióból. Ez a sziget második legnagyobb városa, majdnem ez lett a szállást adó településünk. Pár héttel ezelőtt ugyanis koleganőmék itt nyaraltak, és annyira el voltak varázsolva a helytől, hogy eredetileg azt terveztük, hogy mi is itt szállunk meg. Az első pillanatban tudtuk, hogy nem bántuk meg hogy a fáradságtól nem mentünk Limenasnál tovább, Limenaria szép, nyüzsgős, de közel sem annyira magával ragadó, mint a főváros. Egy pitás gyros elfogyasztása után sziesztáztunk 1,5 órát a tengerparton (egy pici partszakaszt találtunk, semmi különös nem volt benne), majd elindultunk a sziget nyugati oldalán hazafelé. Itt a táj már nem olyan változatos, nincsenek olyan gyönyörű tengerpartok sem, de a víz színe egyszerűen lélegzetelállító volt az út során. A szállásunkra érve egy kis zuhanyzás és pihenés után ismét a Mouses taverna felé vettük az irányt - aznap este sem okoztak nekünk csalódást. Az utolsó szabad asztalt tettük magunkévá,
A. töltött paprikát és paradicsomot evett, én tintahalat, és megint ajándékba kaptuk az előételt meg a süteményt. Mouses úr egész este csak bolondozott, a mellettünk lévő asztalnál ülő hölgynek, aki nem értette a "birka" szót semmilyen nyelven, elmutogatta, hogy melyik állatról is beszél. Jó hangulatban telt ez az este is, 14 Euró-t hagytunk ott, majd elindultunk egy nagy városkerülő sétával az apartmanunk felé. Ez volt a 2. thassosi esténk, mégis úgy éreztük, mintha már régóta a szigeten lennénk. Annyira befogadóak az emberek, a város hangulata, hogy szinte mi magunk is helyieknek érezzük magunkat - azt hiszem ez az igazi testi-lelki kikapcsolódás, a nagybetűs Pihenés. :)
2006. szeptember 11, hétfő
Hűvös volt az éjjel, és reggel is fújt a szél, szerencsére azért annyira nem, mint előző nap. 1/2 10-körül, amikor a teraszon reggeliztünk, a közeli iskolába igyekeztek a gyerekek Lazán, táska és egyéb útravaló nélkül vágtak neki a napnak, vidáman csevegve vonultak a suli felé. FÉL TÍZKOR! Azt hiszem szerettem volna én ilyen helyen iskolába járni. Kb 10-ig folyamatos volt a vonulás, aztán abbamaradt - pont mint a reggelink. Picit még ledőltünk kipihenni a reggeli fáradalmait, amikor kopogtak az ajtón: egy néni volt az. Kézzel-lábbal és néhány eszköz segítségével elmagyarázta, hogy ő itt most takarítani szeretne, úgyhogy magára hagytuk, és elindultunk az előző nap bejelölt strandok egyike felé.
Néhány kilométer megtétele után megálltunk a sziget legszembetűnőbb márványbányájánál nézelődni egy picit. Először az út jobb oldalánál lévő feldolgozó üzemet néztük meg, hogy milyen óriási gépekkel mozgatják meg azokat a hatalmas, több tonnás köveket, aztán felszeletelik táblákra, amiket később meg is csiszolnak. Ez után átmentünk az út másik oldalára, ahol bokáig jártunk a világos, liszt-szerű porban. Maga a bánya döbbenetes látványt nyújtott. Első pillanatra nem is tűnt nagynak, de amikor megnéztük, hogy az ott dolgozó gépek és emberek mekkorák a bányához képest, elképedtünk.
A fényképek pláne nem adják vissza az arányokat - úgyhogy ezt mindenképp látni kell. Találtunk egy kisebb darab csiszolatlan táblácskát, ami valószínűleg lepattant egy nagyobb tömb sarkáról - ez természetesen bekerült a kocsi csomagtartójába, mielőtt továbbindultunk.
Pici, elhagyatott, csendes öbölhöz kanyarodtunk még Aliki előtt. Alig pár ember volt csak ott, és csak gyalog lehetett megközelíteni a partot - ezt nem is bántuk. Pont az ilyen helyeket szeretjük - nem pedig a több sorban, 2 kilométer hosszan húzódó napernyős-nyugágyas zsúfolt partokat.
A parton lévők sem strandoltak igazán, a nők napoztak, a férfiak horgásztak - mint a kb 6-8 ember így tett, aki rajtunk kívül még ott volt. Ahogy feküdtünk a puha, forró homokon, azt vettük észre, hogy hihetetlen nagy a csend. Az öbölben még a tenger zúgását sem lehetett hallani, mert szélcsend volt, az emberek pedig nem beszélgettek, nem nevetgéltek. Mindenki némán nézte a vizet, a tájat, az egész maga volt a tökéletes nyugalom. Mintha egy lakatlan szigetre csöppentünk volna, olyan volt. Nem volt nehéz csatlakozni a némán pihenő "tömeghez", valahogy nem is akartunk megszólalni mi sem. Megtörni a természet tökéletes csendjét emberi szóval - meg sem fordult a fejünkben. Még a tőlünk nem messze legelésző kecskék is némán ették a száraz csomókat az olajfák alatt, ahol valaha fű nőhetett. A parton szétszórva lapos, fehér és szürke színű kövek hevertek, amik nemcsak a mi fantáziánkat ragadták meg. Valakik egy hatalmas, kb 2méteres halat raktak ki ezekből, tőlünk csak egy kisebb szívre tellett, aztán napoztunk tovább.
A tőlünk jobbra álló lelkes horgász már vagy az ötödik kardhalat fogta ki, picit távolabb pedig 2 búvár tintahalakat csapkodott a szikla pereméhez. Délután 4-körül vettük rá magunkat, hogy elinduljunk az élő-csendéletből a szállásunk felé - mind a 3 kiló kővel, amit a parton gyűjtöttünk. Ahogy visszafelé autóztunk a keleti parton, szebbnél szebb képeket lehetett csinálni - a szigetnek ezen az oldalán délután a legjobbak a fényviszonyok.
Visszatérve városunkba azonnal gyrost és frappét kívántunk. A Kantina nevű helyen olcsó és egyszerű minden, ráadásul nagyon finom. Olyan hely ez, ahová bárki beülhet, akárhogy van öltözve, szóval nem tavernáról hanem inkább gyorsétteremről van szó, viszont semmi köze pl egy mcdonalds-hoz. Belakmároztunk, aztán irány a kis apartmanunk. Gyors zuhany és egy kis pihi után a nyakunkba vettük a várost. Elsétáltunk a régi kikötőig a sétálóutcákon át, végül úgy gondoltuk, hogy közelebbről is megnézzük a szomszédaink által ajánlott Simi nevű tavernát. Nem bántuk meg. Igazi görögös helyről van szó, nem az a tipikus turistáknak szánt hely - és pont ezért is van tele, azt hiszem. Talán tavaly, amikor Githioban ettünk, az volt ehhez hasonló. Tulajdonképpen - görög szokáshoz hűen - az kikötő mentén, az utcán vannak az asztalok, amik között az 5-6 pincér alig győzte a rengeteg vendég kiszolgálását. Voltak nagyobb asztaltársaságok, és voltak romantikus kettesben vacsorázó párok is, de volt annyiféle elhelyezésű asztal, hogy ott bárki megtalálhatta a helyét. A. gavrost evett (apróhalak sütve), én pedig életem eddigi legfinomabb stifadoját (paradicsomos-vörösboros-gyöngyhagymás, marhahúsból készült finomság).
A hús olyan omlós volt, ... ahogy beleszúrtam a villát, máris levált róla egy falat. A hagyma puha mint a vaj, ahogy a nyelvemmel szétnyomtam a számban, kicsodrult belőle az az édes, hagymás-paradicsomos mennyei íz - most ahogy írás közben rágondolok, csak nagyokat nyelek megint.. Ezek után még kaptunk ajándék mézeskakaósdiós süteményt, amiből én nem ettem, nem akartam elrontani a számban még érezhető boldogságot, örökre meg akartam tartani az ízét.
Tele hassal nehezen indultunk útnak a szállás felé, csak lassan bandukoltunk a hangulatos, nyüzsgő utcákon. Mások ezek az utcák, mint az eddigi nyaralóhelyeinken: itt nincs annyi pólóárus és giccses csetreszes. Van viszont palacsintás, méz-árus, és rengeteg mini market, sőt van taverna-utca is külön, azoknak akik nem a parti úton szeretnék megenni a vacsorát. Nyüzsgés ugyan, de mégsem volt tömeg, a turisták zöme is görögökből állt. Mosolyogva-nevetgélve sétáltak az emberek céltalanul az utcákon, boltról boltra járva, ahol csak kedvesen mosolyogtak az eladók, és nem azt kérdezték hogy mit tukmálhatnak ránk, hanem a "Kalispera" után azt, hogy hogy vagyunk. Az egyik képeket áruló boltba betérve egy ismerős hang ütötte meg a fülünket, ő is azt mondta "Kalispera". Megfordulva ismerős lett az ismeretlen köszönő: Mouses úr múlatta ott az időt, és azonnal ránk köszönt, ahogy meglátott minket. Aztán gyorsan el is kezdte magyarázni a boltosnak, hogy mi magyarok vagyunk, és az ő tavernájába szoktunk járni vacsorázni, innentől a képárus is úgy mosolygott ránk, mintha a rég nem látott szomszédaiba botlott volna. :)
Lefekvéskor, tele az aznapi élményekkel arról is beszélgettünk, hogy mennyire más ez a világ... milyen barátságosak és önzetlenek ezek az emberek, akiket csak pár napja ismerünk, és lehet, hogy soha többé nem is fogunk látni. Görögországban nemcsak az kap mosolyt, akiből hasznot tudnak húzni valamilyen módon... ezért is szeretjük Hellászt annyira. Mert itt mindenki boldog, és kedves, és mosolyog.
2006. szeptember 12, kedd
Korán ébredtünk, már 8kor kikászálódtunk a teraszra, és meglepetésünkre ismét rengeteg diák tartott az iskola felé. Arra gondoltunk, hogy a suliba érkezés időpontja fakultatív, reggel 8 és 10 között valamikor be kell érni, és ennyi. Na de 1 óra múlva, vagyis 9-kor volt néhány gyerek, aki az ellenkező irányba tartott. Ki érti ezt??
Ez a nap már most reggel sokkal melegebben indult, mint az előzőek, így már korán, célirányosan a Paradise Beach-re indultunk. Amikor leértünk a partra, meglepetésünkre eszméletlen hideg volt: fürdőruhában csak úgy lehetett kibírni, ha teljesen vízszintesen feküdtünk a parton, hogy a lehető legjobban érjen minket a nap, és legkevésbé a szél. Merthogy eszméletlen nagy szél tombolt, a tengerben pedig senki nem fürdött, akkorák voltak a hullámok. Maga a part tényleg paradicsomi, nádból készült napernyők sora, nagyon puha, finom homok, és a partról egyáltalán nem látni, hogy bárhol a közelben település vagy országút lenne. Ez is egy igazi kis elszigetelt partrész, álomszép színekkel, nagyon jó fekvéssel, napozás közben egyszerűen sajnáltuk becsukni a szemünket. A távolban még az indigókék tenger acélos csillogása látszott, a sekélyebb részen türkiz színű volt a víz, amit a lábunknál egészen világos homok váltott fel. A közelben pici lakatlan sziget, az ég pedig hihetetlen élénk kék - az összképet csak a hullámok hófehér habja törte meg, mégis így volt tökéletes harmónia, lélegzetelállító, ahogy a természet játszik a színekkel. Mintha valami karibi szigeten lettünk volna, olyan volt a látvány.
Egy jó félórával később egy picit elcsendesedett a szél, de a hullámok még mindig óriásiak voltak. A nap melegét is lehetett már érezni, és nem fáztunk akkor sem, amikor sétálni indultunk a part menti habokban. Akkor tűnt fel, hogy a víz még talán melegebb, mint a levegő, úgyhogy az elsők között vetettük be magunkat a tengerbe - nem bírtunk ellenállni neki. Kis idő múlva már szinte mindenki a hatalmas hullámokban ugrált, na persze így sem voltunk túl sokan. Eszméletlen ereje volt a hullámoknak, de itt lassan mélyül a víz, így még kisgyerekekkel is be mertek menni a szüleik. Dél-körül már egyre többen lettek a parton, ígyhát elindultunk vissza, Panagia felé.
A város 1838-1840 között a sziget fővárosa volt, de erre ma már (szerintem) semmi jel nem utal. Egyszerű kis hegyi falu, pontosan az a fajta, amibe első látásra beleszeret az ember. Kis kanyargós utcák, mindenhol kis kutak és patakok, kedves, idős emberek, egyformának tűnő és mégis egyedi házak sora váltja itt egymást. Meseszerű érzés volt ott sétálgatni, miközben magunkba szívtuk a nyárson sülő finomságok illatát.
Limenas felé tartva meg szerettük volna nézni a város strandját, Makriammost, amiről sok jót olvastunk - de végül feladtuk ezt a kis kirándulást. Autóval a belépő 4 Euró, gyalog meg messze lett volna a szállástól, így ittunk 3 Euró-ért 1-1 frappét a Kantinában, aztán az apartmanban összedobtunk egy saját készítésű gyors délutáni ebédet. Pár órás szieszta után jó hosszú sétára indultunk a városban.
Szinte az egész település az ókori városon fekszik, az utcákon sétálva feltűnik 1-1 gödör, ahol különböző, i.sz. előtti emlékeket talállhatunk. Megnéztük alaposabban a régi kikötőt, naplementére pedig épp felértünk az antik színházhoz, ami a hegyoldalban fekszik Limenas fölött. Pechünkre sajnos felújítás miatt zárva volt - később megtudtam, hogy ez évek óta így van, de hát tudjuk, hogy a görögök nem az a sietős népség. Azért nem kenődtünk el, mert így felülnézetből a város, ráadásul naplementében gyönyörűszép volt, megérte felsétálni. Messziről egybehangzó nyüzsgésnek tűnik a város zaja, a birkák bégetése, és tökéletes kilátás nyílik az egész településre. A hegyoldalban kecskék legelésznek, láttunk őzeket is, a kikötő csendes és nyugodt, a kis utcákon pedig a naplementével szinte egyszerre kezdődik az igazi élet. Azt hiszem örökre magunkba zártuk ezt a képet, a minket körülölelő fenyőillattal együtt, mielőtt elindultunk a nyüzsgő utcák felé.
Pár órás séta után megéhezve úgy döntöttünk, hogy aznap nem tavernában, hanem a Kantinában vacsorázunk. Miközben a pitás gyrost és a kebabot ettük, mellettünk öregek múlatták az időt. Azon gondolkoztam, hogy hogyan kellene leírni ezt a helyet ahhoz, hogy másook is kedvet kapjanak hozzá. Egyik előnye az, hogy olcsó, a másik pedig, hogy minden nagyon finom. Viszont kiesik a központtól, és nem túl autentikus. Bár ez sem a legjobb kifejezés, mert hát mitől is lehetne autentikus? Nincs kockás terítő, és nincs élőzene. Nem tavernának hívják. Fém asztalok vannak, és görög rádió szól, a neve pedig "Kantina Fast Food". Az az érzésem, hogy rajtunk kívül nem is járnak ide turisták. Teherautóról leugró sofőr, melós ruhában betérő 40-50 év körüli férfiak kérnek elvitelre 1-1 jó adag, finom vacsorát, fiatal lányok térnek be 1-1 frappéra vagy üdítőre, idős bácsik jönnek össze pár órára, míg egyik komp köt ki a másik után. Úgy érezzük, hogy részei lettünk a görög hétköznapoknak, és egyre erősebb a vágy, hogy ne is menjük haza soha többé.
2006. szeptember 13, szerda
A korai kelés ezúttal nem jött össze, 9-körül sikerült rávenni magunkat, hogy kimenjünk a boltba. Sajnos megint lekéstül a legfinomabb falatot: a csokis fánkot újra elkapkodták előlünk a koránkelők. Na persze találtunk helyette mást, így jól belakva, 10 óra körül el is indultunk a második sziget-körútra. Úgy döntöttünk, hogy most a másik irányba indulunk - a fényviszonyok így jobbak lesznek a fotózáshoz.
Prinosban köt ki az a komp, ami Kavalából indul a szigetre. A part menti sétányon végig tavernák sorakoznak, és elég jó maga a part is. Itt már érezhető az utószezon hatása: alig láttunk embereket, mintha csak a helyiek járnának az utcákon, és néhány idősebb turista. A hajóépítőkén elidőztünk egy picit. Amikor ezek a vízben nem-túl-nagynak tűnő hajók a szárazföldre kerülnek, megdöbbentő, hogy milyen hatalmasak tudnak lenni, az ember eltörpül mellettük. A hajójavító munkás, aki festegette az egyiket, a hajócsavarhoz mérten is aprónak tűnt.
A bámészkodás után folytattuk az utat a következő megállónkig: a falu neve Skala Marion. Maries falu kikötője ez, és a szűk utcácskáival teljesen elvarázsolt minket. Mintha a kis helyi kövekből rakott kikötői gáttól indulnának a sikátorszerű utcák, ahol érezhetően csak a helyiek töltik mindennapjaikat. A cafeteriák előtt időző öreg férfiak csak nézik, ami az utcán folyik, a boltok előtt fekete ruhás asszonyok beszélik ki a napjaikat - vagy épp másokét. Sokfelé nem nagyon lehet itt menni, de maga a falu hangulata megér egy kitérőt.
Úgy terveztük, hogy Limenariában megállunk strandolni egy pár órára. Több strandja is van a városnak, de E. kolléganőmék hoztak jópár fotót a Metalionról, ami alapján máris megszerettük azt a helyet. Picit ugyan nehézkes volt megtalálni, mert először a Palatakihoz találtunk csak fel. Régen itt vasércbánya volt, amit mára elhagytak. A bányatulajdonos háza volt ez, ami pár kilométerről is jól látszik.
A város felől nézve is gyönyörű a narancsos színű, zöld zsalugáteres, elhagyatott, kastély-szerű épület, ami uralja az egész környéket, de a várost mindenképp. Közelről is érdemes megnézni az épületet, amikor ott jártunk úgy tűnt, hogy felújítás alatt van, de körbe lehetett járni. Gyönyörű a kilátás fentről, és innen láttuk meg a Metalion nevű strandot, és az oda vezető kocsiutat is, bár gyalog is le lehet(ett volna) sétálni. Nem bántuk meg, hogy ezt a helyet választottuk a strandolásra. Különleges, egyedi hangulata van, körbe a bányák elhagyott és részben összeomlott épületeivel. A víz lassan mélyül, a kis partszakasz ellenére finomhomokos és kavicsos részek váltják egymást. Az öböl és az azt körülvevő dombok miatt szélvédett, így hullámok sincsenek, és mintha a víz is melegebb lenne itt, mint a többi, addig bejárt parton. A strandot körüljárva találtunk egy kis kávézót, hintát, elhagyott épületeket és egy padot is, ahová érdemes leülni pár percre, festői a kilátás. Balra, a vöröses színű sziklákra tűz a nap, alatta a világos színű homokos partot a türkiz színű tengervíz mossa, amit a távolban indigókék mélység vált fel, még messzebbre tekintve pedig az Athos hegy vonulata tűnik fel a párás levegőn át.
Délután 3 óra is elmúlt már, amikor Lemenariaban kerestünk egy gyrosost, aztán a napi szokásos adag frappét is elfogyasztva indultunk az apácakolostor felé. A kolostor Astris és Aliki közt van félúton, a neve Archangelos Michaelli, amit a sziget védőszentjéről kapott. Szinte úgy áll a tenger fölé nyúló sziklaszirten, mint a Meteora kolostorok Kalambakánál... gyönyörű kis kupolák, szebbnél szebb kőburkolatok, lenyűgöző látvány. Körben virágok, a világ minden színében, szemben pedig az Athos hegy körvonalai.
Kocsiba pattanva következett a kirándulásunk befejező része a végállomásig, azaz Plumitsa néninél lévő thassosi otthonunkig. Meglepetésünkre ragyogó tisztaság és tiszta ágynemű, törölköző várt minket. Gyorsan le is dőltünk egy gyors zuhany után kipihenni a nap fáradalmait, aztán úgy döntöttünk, hogy aznap este a Mousesban vacsorázunk.
Megint isteni volt amit választottunk, de a kiszolgáláson meglátszott, hogy nincs ott a hely tulajdonosa. Na de sebaj, így sem lehetett okunk a panaszra, és természetesen megint teltház volt, mire lement a nap. Mouses úrral később, a sétánk során azért találkoztunk, és mosolyogva-kiabálva köszöntünk egymásnak már messziről.
2006. szeptember 14, csütörtök
A csütörtöki nap már korán reggel izgalmasnak ígérkezet. Amikor elkezdtem összepakolni a reggeli után a teraszon, házigazdánk, Stavros köszönt jó hangosan Kalimerát, és meghívott minket este 8-ra a "festára", amit hátul tartanak a kert végében. Teljesen bezsongtunk, el nem tudtuk képzelni, hogy milyen lesz, kik lesznek ott. Azt gondoltuk, hogy lehet hogy hetente vagy párhetente tartanak egy ilyet, és meghívják a ház vendégeit, is előre élveztük, hogy egy igazi görög est részesei lehetünk. Úgy döntöttünk, hogy addig strandolunk, de nem nagyon volt türelmünk ahhoz sem, úgy vártuk az estét.
A Paradise Beachre mentünk, mert az tetszett a legjobban. Nem fújt annyira a szél mint múltkor, mégis nagy hullámok voltak. Nagyon kellemes volt a víz, és sokan fürödtek, ugráltak a habokban. Lassan mélyül a víz: több méter után is csak térdig ér, viszont a nagyobb hullámok a fejünk tetejéig is felcsaptak. Ahogy telik az idő, és a nap más szögből világítja meg a partot, egyre szebb színe van a víznek. Mintha valami karibi szigeten lennénk, csak pálmafák helyett fenyők vannak körülöttünk. A part egy részén rengeteg szép szép kagylót találtunk, egy jó nagy zacskónyit gyűjtöttünk össze. Szép díszeket lehet majd belőle csinálni, amihez az ugyaninnen származó homokot is felhasználjuk. Egyszercsak arra lettünk figyelmesek, hogy mindenki a közeli hegyoldalt bámulja, egyik ember megy a másik után a meredek szakadék széléhez. Persze, hogy a kíváncsiságunk nem hagyott nyugodni: kecskék legelésztek a szinte függőleges hegyoldalban, észvesztő módón. Attól tartottunk, hogy előbb-utóbb a tengerben köt ki valamelyik, de nem. Meglepő ügyességgel és magabisztossággal áltak meg akár 2-3 méter sodródás után is, és legelésztek tovább, mintha semmi sem történt volna. :)
Elmúlt már 4 óra is, amikor visszaindultunk a strandról. Megálltunk Panagiában - már sokadszor. Egyrészt mert elbűvölő ez a kis falu, másrészt pedig találtunk itt az egyik kis boltban frappé keverőt, és megígértük a barátainknak, hogy viszünk nekik innen, és ebben a boltban 4 euroért volt kitéve. Csakhogy a bolt, amikor csak erre jártunk, mindig zárva volt. Mindegy, hogy délelőtt, délután vagy délben értünk ide, a bolt mindig zárt ajtókkal várt minket. Találtunk egy másik helyen is, de ott pedig drachmában (!!!) volt kitéve az ára, ami arra engedett következtetni, hogy nem egy mai darabról van szó. Így hát keverő nélkül tértünk vissza a szállásra, ahol egy fél dinnyét magunkba tömve izgatottan vártuk az esti programot.
8 órakor már nyüzsgés volt, és kilestük, hogy hosszú, terített asztallal várják a vendégeket. Már az első pillanatban rájöttünk, hogy itt bizony nem a turisták kedvéért rendezik a lakomát... családi ünnep van kialakulóban, Plumitsa névnapját ünnepeltük - mint ahogy az később kiderült. Elmondták nekünk, hogy a görögöknél a születésnapkor nem tartanak nagy ünnepet, ahol számon is tartják, ott is legfeljebb a szűk család szokott megemlékezni a jeles napról. A névnap viszont olyan ünnep, hogy még a legtávolabbi ismerős is megereszt akár egy telefont, és felköszönti az ünnepeltet, az ünnepelt pedig vendégül látja a barátokat és a rokonságot. Így jöttünk össze mi is, harmincegynehányan a hosszú, minden finomsággal megrakott asztal körül. A német vendégek - akik már eddig is szinte családtagként mozogtak ott, és mi is sokat beszéltünk már velük - foglaltak nekünk ülőhelyet. Percek alatt körbeültük az asztalt, mindenki elfoglalta a kiszemelt helyét, és el is kezdődött a vacsora. Annyi minden volt az asztalon, hogy fel sem tudnám sorolni, hogy miket kóstoltunk végig a sok "jamasz" között. Merthogy amint egyvalaki elkurjantotta magát hogy "jamaaasz", mindenki eldobott mindent, lenyelte az épp szájában lévő falatot, és jött a felelet: "jamasz", egy korty ital kíséretében, majd a pár másodperces kitérő után mindenki a tányérja fölé fordulva folytatta tovább a lakomát. A kb két óra lakmározás alatt 5-10 percenként felhangzott a bűvös szó, volt aki retsinát, volt aki cipurot ivott. Ez utóbbi egy házi készítésű ánizsos ital, olyasmi mint az ouzo, de sokkal finomabb, és sokkal erősebb. Vacsora után én is megkóstoltam, 2 percig egy hang sem jött ki a torkomon, olyan érzés volt, mintha a számtól a gyomromig végigégette volna mindenem az az ital - bár hozzáteszem, hogy az utóhatás viszont remek volt, mert egy pici pohárka után a gyomromban nem éreztem azt, hogy annyira tele lennék, és ez akkor elég jó érzés volt. El is mondták nekünk, hogy ez az ital részben pont erre való: a sok és nehéz vacsora után jótékony hatása van, de ha beteg az ember, akkor is ajánlott a fogyasztása, mert garantáltan kimegy belőlünk minden kellemetlen vírus és baktérium. Ezek után... el is hiszem. Rudiékkal (német vendégek) beszélgettünk a legtöbbet, de sokszor odajött hozzánk Ploumitsa és Stavros is. Közvetlen apartmanszomszédunk, Dimitri bácsi gondoskodott arról, hogy mindig legyen retsina a poharunkban, ha netán jamaszra kerülne a sor. Dimitri kólával itta a gyantás bort, amit csodálkozva mi is megkóstoltunk. Az íze nem volt jó, a hatása viszont ebben az összeállításban fergeteges: mintha egy tripla adag kávét ittunk volna meg hirtelen. Rudiékról kiderült, hogy nem egyszerű visszatérő vendégek: 1977 óta jönnek a szigetre minden nyáron. Eleinte 2-3 hétre, most 6,5 hétre, és majd októberben mennek csak haza. Beszélgetés közben néztük az embereket. Annyira mások, mint mi. Nálunk ordenáré viccek és részeges emberek nélkül sajnos már el sem tudok képzelni egy valamirevaló bulit - ezzel szemben itt egyszerűen mindenen képesek nevetni. Egy nyelvbotláson, egy mókás aznap történt eseten, vagy pl. azon, hogy valaki 2 villát kapott az asztalra a tányérja mellé. Ráadásul a sok jamasz ellenére senki sem volt részeg, aki úgy érzi hogy sok lesz már, vizet iszik egy idő után. Sajnálom, hogy nem készültek fotók, de azt figyeltem meg, hogy senki sem csinált képeket, úgy gondoltam, hogy nem illene, ha én ennek ellenére elkezdenék képeket készíteni. Majdnem éjfél volt, amikor Kalinittázások közepette elhagytuk a jókedvű társaságot. Ezt az estét sohasem fogom elfelejteni.
2006. szeptember 15, péntek
Korai ébredés után egésznapos strandolás volt tervben. Rudi javasolta, hogy látogassuk meg Skala Rachoni strandját, este (is) nagyon romantikus hangulatú. Egy olivaligeten át lehet a partra jutni, a strand melletti sétányon rengeteg taverna van. A hosszú homokos part viszonylag keskeny, de jó hangulatot árasztanak a partközeli fák és a nádfonatú napernyők.
Mégsem maradtunk tovább 1 óránál: a víz ezen a részen sokkal hidegebb volt mint máshol, nem is fürödtünk, csak a lábujjunkat dugtuk bele a tengerbe. Visszafelé mentünk, Limenas irányába, úgy rémlett, hogy ott láttunk egy kellemesnek tűnő partszakaszt. Hamar meg is találtuk, és nem tudtunk betelni vele. Igazi fehér homok, lassan mélyülő türkizkék víz, a víz flangyos, a partszakasz szélvédett, ráadásul rajtunk kívül csak 2 fiatal pár volt a strandon.
Itt töltöttük el az utolsó strandolós napunkat, és közben rengeteg kincset találtunk: szebbnél szebb csigákat, rengeteg kagylót, rákok csontvázait, hatalmas rákollókat, tengeri sünök házait, és még sorolhatnám. Természetesen a gyönyörű homokból is hoztunk haza egy kicsit. Na jó, sokat. Délután 5-körül szántuk rá magunkat, hogy véget vessünk a napozásnak. Fájó szívvel vettünk búcsút ettől a szép kis parttól, aztán irány az apartman, a és szokásos délutáni tévéműsorunk. Ottlétünk alatt nálunk eltolódott a szieszta, mert strandolás után dőltünk le egy picit 5 óra körül. Olyankor mindig tévéztünk, A pedig 2 percen belül már az igazak álmát aludta. Eddig még nem írtam róla, de volt 2 műsor, amit mindig megnéztem: az egyik a reggeli órákban, egy egyórás útifilm valamilyen mediterrán városról (Firenze, Róma, Cordoba, stb...), a másik pedig az esti sétánk előtt, a szintén 1 órás, Görögországról szóló turisztikai magazin. Miután ennek vége lett, jó nagy sétára indultunk: még felfedezésre várt az antik Limenas.
A város szinte minden utcájában láthatók ókori emlékek, lépten-nyomon beléjük botlik az ember. Be is lehet menni az oszloptöredékek közé, sőt 1-1 maradványcsoport a helyiek találkozóhelyévé vált az idők során. Amikor leültem egy dór oszlopra, hirtelen nagyon erős bazsalikomillat csapta meg az orrom. Hát persze... a lábam elő kellett volna néznem, a finom fűszer pont a talpam alá nőtt. ?
Életemben most először éreztem úgy Görögörszágot járva, hogy nem akarok mindennek utánanézni, nem kellenek adatok, nem kellenek évszámon, nem akarom tudni, hogy mi minek a töredéke, mi honnan származik. Bár volt velünk egy nagyon jó leírás a szigetről (ezért köszönet Vojandinak), iránymutatónak használtuk. Viszont az ókori emlékek közt elő sem vettem, valahogy annyira természetes volt, hogy kidőlt dór oszlopok között sétálunk - már nem csodálkozom azon, hogy a görögök minden meglepettség nélkül képesek ezzel a rengeteg emlékkel úgy együtt élni, mintha fel sem tűnne nekik, hogy milyen csodák mellett mennek el nap mint nap. Ez az érzés minket is megérintett a nyaralás alatt, de az azért nem mondható el, hogy nem tűnik fel, mi van körülöttünk - inkább azt mondanám: olyan természetes.
A kulturális séta után vettünk 1-2 ajándékot az otthoniaknak, na meg persze magunknak is. A sok giccs helyett érdemes beszerezni a mézfajtákat (a fenyőméz kötelező!) és befőtt-szerű különlegességeket. Vásárlás után közös elhatározásunk vitt minket a Simi-be, ahol azt az isteni stifadot is ettük.
Az itteni tavernákba naplementekor érdemes bemenni, mert sötétedés után egy órával a jobb helyeken már szinte nincs is szabad hely. A Simiben különösen nagy volt a pörgés, ellentétben a közvetlenül mellette álló tavernával, ahol ilyenkor, az este legnyüzsgőbb részében is csak az asztalok fele volt foglalt. A Simiben a felszolgálók viccelődve, nevetve szaladnak az egyik asztaltól a másikig, néha elfelejtve ezt-azt, amit mindenki csak mosolyogva vesz tudomásul, persze a végeredmény és a hangulat kivétel nélkül tökéletes. A görög salátával, báránnyal és souvlakival, na meg az ajándék mézes-piskótás jellegű kakaós-mogyorós süteménnyel jóllakva indultunk még egy hosszú sétára, a hangulatos, nyüzsgő utcákban, ahol már minden boltról pontosan tudtuk, hogy ki az eladója, és melyik után melyik jön. Tudnánk itt élni, és hiába telik el minden napunk szinte ugyanúgy, mégis megunhatatlan, és mégis minden nap más valamiért. Fáradtan feküdtünk le aludni, és megbeszéltük - sokadszor - hogy ide biztosan visszajövünk még.
2006. szeptember 16, szombat
Reggel már 8 előtt felkeltünk, és egy teraszon elfogyasztott kávé után szomorúan kezdtünk összepakolni a hazaútra. 9-re terveztük az indulást, mindenképp el akartuk érni a fél 10-kor induló kompot, és még péksüteményt - elsősorban csokis fánkot - is akartunk venni az útra... na és persze el kellett búcsúzni a házigazdáinktól. A búcsúzkodás közben persze majdnem elsírtam magam, Ploumitsa és Stavros olyan szeretettel öleltek át minket, mintha az unokáikat búcsúztatnák. Dimitri és felesége, (akik szomszédaink voltak az itt töltött egy hét alatt) is jó utat kívántak - azt hittem megszakad a szívem. Tényleg olyan volt, mintha a rokonainktól köszönnénk el, és nem először jártunk volna itt. Ami biztos, hogy nem is utoljára. A nagy ölelkezés - puszilkodás úgy elhúzódott, hogy mire a kikötőbe értünk, már csak percek voltak az indulásig. A komp megint nem volt "teltházas", bejártuk az egész hajót, és végül ismét a legfelső szinten foglaltunk helyet.
Ez egy régebbi és talán rosszabb járgány volt, mint ami az odaúton, nyikorgott-recsegett az egész szerkezet, ráadásul a szél miatt úgy billegett az egész, az volt az érzésem, hogy még félúton Keramoti felé a vízben kötünk ki, de végül megúsztuk a 40 perces utat. Kavaláig szinte nem is szóltunk egymáshoz, csak én pityeregtem egy picit - ahogy az már megszokott a hazautakon. Aztán amikor megláttam a várost, elmúlt minden szomorúságom. Akkor az volt az érzésem, hogy még soha életemben nem láttam ilyen gyönyörű görög nagyvárost. Odafelé nem nagyon láttuk az útról, de elhatároztuk, hogy hazafelé mindenképp szakítunk időt egy gyors városnézésre.
A város időszámításunk előtti VI. században létesült, eredetileg Neapolisz volt a neve, egykor ez volt Görögország 2. legnagyobb városa, a Via Egnatia egyik fontos állomása, és Philippi kikötője. Ami érdekessé teszi a várost számunkra az a bizánci erőd, és a Mehmed-Ali egyiptomi alkirály által építtetett mecset és medresze, és persze a római korból származó aquadukt. Sétánk a kikötőből indult, aztán a római korból fennmaradt akvaduktot (vízvezetéket) néztük meg, és ez után indultunk a török negyedbe. A kikötő mentén sétálva azt vettük észre, hogy sokkal "görögösebb" ez a város, mint a többi, ahol eddig jártunk. Itt tényleg szinte csak férfiak ülnek a kávézókban, beszélgetnek, táblás játékot játszanak, csak múlatják az időt. Nemegy vendéglátóhely szokás szerint a széles járdára települt, vagyis keresztül kellett rajta sétálni ahhoz, hogy elérjük uticélunkat. Ilyenkor a sok férfi szempár egyként követett engem - és valószínűleg minden nőt aki arra járt - úgy éreztem, mintha azt üzennék: le ne merjek ülni. Persze nem azért tűnt így, mert barátságtalanok lettek volna ezek a szemek, mégis úgy éreztem, hogy nekem nem lenne ott helyem, akkor sem ha turista vagyok, és a vőlegényemmel ülnénk le egy picit. Furcsa volt, még soha, sehol nem éreztem ilyet. Pár perc alatt az imaret kapujához értünk. Ez a kupolás épületegyüttes a balkán egyik legnagyobb iszlám középülete volt, 1990 óta hotelként működik. A nagy fakapukon át csak bekukucskálni tudtunk, de a látvány lenyűgöző volt így is.
Itthon megnéztem az imaret honlapját, és csak ámulni tudtam rajta. Megér egy látogatást: http://www.imaret.gr/ - a honlapon ámulni nem kerül pénzbe, viszont a 2006-os árak szerint a legolcsóbb szobaár 220 euro egy éjszakára. Kipróbálnánk.
Tovább sétálva ugyanezen az utcán a néha fel-felbukkanó panoráma az egyik lenyűgöző látvány, a másik pedig az épületek furcsasága: a hagyományos alsó szintet fából ácsolt felsőbb emeletek követik, ez is a török építészet egyik jellegzetes vonása. Némelyik épület egyik fala maga az erőd, és szűk kis utcák azonnal lépcsősorba torkollnak, akármerre fordulunk.
A dombtetőre felérve a látvány szinte mesébe illő: az egyik irányban a nyílt tengert látjuk, és Thassost, ami máris annyira távolinak tűnt... a másik irányba a kikötő, és a part mentén hosszan elnyúló, hegyoldalba felkúszó város terül el előttünk. Nem akarunk elmenni innen. Párperces (félórás?) ámuldozás után persze elindultunk az autó felé, ugyanis azt - parkolóhelyet nehezen találva - egy taverna előtt hagytuk, a tulajjal összemosolyogva, hogy persze maradhatunk egy órát, semmi probléma... de mivel pénzünk már nem nagyon maradt arra, hogy nála ebédeljünk, jobbnak találtuk mielőbb távozni. Kavalában egyébként nem tudom, hogy hol lehet parkolni egyébként, mert a fizetős helyeken sem láttunk egyetlen szabad helyet sem. Ha jobban meg szeretnénk ismerni a várost, akkor érdemes itt eltölteni egy hétvégét, bár olvasmányaim szerint akárhol is foglalunk szállást, az egyrészt nem túl olcsó, másrészt szinte minden szállodába beszűrődnek az utcai zajok, amik még éjszaka sem nagyon csendesednek. Elvarázsolt ez a város, több időt is szánunk majd rá egyszer.
Innen már Szaloniki felé vettük az irányt görög idő szerint fél 1-kor, elég hosszú út várt ránk hazafelé. Az odaúton megismert utitársainkkal a határon lévő duty free-ben találkoztunk, ahonnan magyar idő szerint délután 4-kor indultunk tovább, Macedóniában nem volt gond, de a szerbeknél rengeteg 40-es korlátozás volt, de sikerült "vonatozni", 2-3 helyi ment elöl, így a húzósabb helyeken is tudtunk 80-100 km/h-val jönni. Rendőr viszont - meglepetésünkre - sehol nem volt. Az első magyarországi benzinkútig (figyelem, több, mint 50 kilométer a határtól az autópályán!) együtt autóztunk. Hajnali 3:20-kor léptünk be az ajtón, a fényképezőgépen és a kispárnán kívül semmi mást nem hoztunk be magunkkal. Beájultunk az ágyba. Jó volt. Megint. Görögországban nem lehet csalódni. :)
Kilométerek, idők, utiköltségek, stb:
Odaút:
Pilisvörösvár 17:55 - 0. km (tele tank, kb 19 000 Ft, 70 liter. Min. Szalonikiig kibírja.)
Szeged 20:30 - 173. km
Hu-Scg határ 20:40 - 190. km (10 napos matrica ~ 2500 Ft volt)
Pénzváltás, pihenés, technikai szünet, továbbindulás 21:30-kor
60 Euroért 4963 dinárt kaptunk (1 Euró = 82,7 d) Ez bőven elég kell, hogy legyen az oda-vissza útra.
Szerb 1. kapu 22:35 - 285. km (410 dinár)
Szerb 2. kapu 23:25 - 350. km (410 dinár)
Éjfél-körül Belgrád, araszolás, dugó. Belgrádi kártya 24-:35-kor, a 400. km-nél.
Szerb 3. kapu, Nis (kártyát elveszik): 02:50 - 607. km (1090 dinár)
Szerb 4. kapu 03:05 - 630. km (250 dinár)
Scg-Mac határ 05:15 - 765. km
Pénzváltás, a határ után, macedón részen, bal oldalt. 10 Euroért 600 denárt kaptunk (1 Euró = 60 denár), ez bőven elég kell, hogy legyen az oda-vissza útra.
Mac 1. kapu 05:20 - 780. km (50 denár)
Mac 2. kapu 05:55 - 830. km (80 denár)
Itt volt egy kis terelés, de ha figyeljük az "Athina" és "Gevgelija" táblákat, nem lehet eltévedni.
Mac 3. kapu 06:15 - 860. km (60 denár)
Mac - Gr határ 07:45 - 945. km
Itt volt egy órás sor kb, megittuk az első frappét. Magyar idő szerint 09:00-kor indultunk tovább. Magyar idő szerint írom tovább.
Keramoti 12:00 - 1213. km Tankolás tele: 73 l. 0,939 Euró/l a gázolaj. Vannak drágábbak is!
Kompjegy 16 Euró 2 főre, 1 autóra.
Limenas, szállás megtalálva: 14:00 - 1220. km
A szigeten 1 hét alatt 435 km-t autóztunk.
Hazafelé (magyar idő szerint):
Indulás a komppal: 08:30 - 1655. km. (komp: 16 Euró - 2 fő, 1 autó )
Keramoti 09:10
Kavala 10:00 - 1690. km városnézés után tovább: 11:30-kor.
Stavros 12:45 - 1790. km, ebéd után tovább: 13:20-kor.
Gr-Mac határ 16:00 - 1930. km.
Mac. 1. kapu 16:50 - 2015. km (60 denár)
Mac. 2. kapu 17:10 - 2045. km (80 denár)
Mac. 3. kapu 17:35 - 2085. km (50 denár)
Mac - Scg határ 17:45 - 2100. km (itt félóra pihenés)
Scg. 1. kapu 19:55 - 2240. km (250 denár)
Scg - kártya 20:10 - 2260. km
Scg. 2. kapu 22:30 - 2470. km (1090 denár)
Scg. 3. kapu 23:20 - 2515. km (410 denár)
Scg. 4. kapu 24:00 - 2580. km (410 denár)
Scg - Hu határ 01:00 - 2675. km
Pilisvörösvár 03:20 - 2870. km
Összes költség: ~ 170 000 Ft
Utiköltség kb. 37 000 Ft (üzemanyag), 18 000 Ft (autópályadíjak, de ebből maradt), 8000 Ft (komp) = 63000 Ft
Szállás 200 Euro 1 hétre ~ 52 000 Ft
Költőpénz: kb 30 Euro/nap, 210 Euro ~ 55 000 Ft (Tavernában 2 főétel salátával, üdítővel ajándék előétel és süti 14-17 Euró; Gyros pitában: 2 Euró - tól; Frappé: 1,5 Euró - tól; Péksütemény reggelire 1 Euró-tól ez igen méretes!).