Mese

Tomi és Panni nyaralnak. Nagy kalandba vágott bele idén a család– elutaztak a tengerhez.
Méghozzá egy szigetre. Egy nagy hajóra kellett felszállni. Nagyon mókás volt – röpködtek a sirályok a hajó körül, és aki egy darab kenyeret vagy kekszet nyújtott feléjük, röptükben kikapták a kezéből.

Reggeli közben Tomi nagyon rosszkedvű volt. Nyafogott, hogy miért nem ehet a saját tányérjából, amin autós minta van. Aztán elkezdte nyaggatni Aput:
- Apu! Focizzunk!
- De Tomi! Látod, ebben a szép nagy házban, ahol lakunk, mások is laknak, vannak, akik még alusznak, ne lármázzunk! Aztán itt a sok szép virág között hely sincs hozzá, nézd meg! Arról nem is beszélve, hogy a focilabdát nem hoztuk magunkkal.
- Bezzeg Panni elhozta a babáját!
- Mert én magam cipeltem a saját hátizsákomban, amit Anyu varrt! Neked is akart varrni zsákot a labdádnak, de neked nem kellett! – feleselt közbe a húga.
- De akkor is focizni akarok!!!
- Hát ha a strandon lesz elég hely és nem zavarunk másokat, akkor esetleg… de csak a strandlabdával lehet.

Lefelé a strandra menet Tomi továbbra is dúlt-fúlt magában. Csak lógatta a fejét, majdnem orra bukott. Így aztán egészen meglepődött, mikor az utca végén egyszercsak maga előtt látta a tengert. Széles, vastagon homokos részen kellett átmenni, azon túl szelíden görögtek a part felé a kék víz hullámai.
Letelepedtek, kerestek napernyőt, melléje leterítették a gyékényt, lerakták a törülközőket. Amíg a szülők rendezkedtek, Tomi máris elindult a víz felé. Még mindig mérges volt, mert annyian voltak a strandon, hogy ott bizony nem lesz focizás. Ahogy trappolt a vastag, selymes homokban, elment egy kisfiú mellett, aki homokvárat épített. Tomi belerúgott a várba, össze is dőlt. Ahogy beért a vízbe, még mindig rúgott egyet – bele a víz által keményre döngölt homokos tengerfenékbe.
- Aúúúú! ez fáj! – fölkapta a lábát, de abban a pillanatban, ahogy egy lábon állt, egy alattomos hullám fölborította, és fenékre huppant. Nézett maga elé bután, aztán észrevette, hogy a hullámok taraján csillognak a napsugarak. Egyszercsak meglátta, hogy egy helyen sűrűbb a csillogás – nézte-nézte, amíg föl nem ismerte, hogy a csillogás egy icipici, alig gyerekarasznyi kislányból sugárzik. Pici, formás kislány volt, csillogott az aranyhaja, csillogott a ruhája, csillogott a szárnya is – jé, szárnya is van!
- Szia, Tomi! – mondta a tünemény.
- Hát te ki vagy?
- Liána vagyok, a tündér.
- Tündér? tényleg tündér vagy?
- Igen. Az a feladatom, hogy jókedvre derítsem azt, aki rosszkedvűen jön be a vízbe. Te rosszkedvű voltál, ezért ide kellett jönnöm hozzád.
- Nahát! De már nem is vagyok rosszkedvű, mert nagyon tetszel nekem!

Közben Panni is elindult a víz felé. Szorongatta a babáját, aminek Anyu külön kis fürdőruhát is varrt. A baba műanyag volt, a haja szép hullámos fonalból készült. Ó jaj! ahogy a baba vizes lett, a fonál megszívta magát vízzel, és csapzottan lógott a baba fejéről. Panni keserves sírásra fakadt. Tomi meghallotta, odafordult, és azt látta, hogy addigra Liána már Panni előtt táncolt a hullám tetején.
- Szia Panni! Ne sírj!
- Te… te… te tündér vagy? – hüppögött a kislány.
- Igen. Liána a nevem. Ne sírj! A babádnak nem lett semmi baja. Ha megszárad, meg tudod majd szépen fésülni a haját, és megint szép lesz.
- Köszönöm szépen, Liána! Már nem is vagyok szomorú!
- Liána! – szólt közbe Tomi. – Téged mindig láthatunk?
- Nekem az a dolgom, hogy megvigasztaljam a bánatos embereket – mondta Liána. – Aki nem bánatos, annak nincs szüksége rám. De sokszor kell ide-oda szállnom itt az öbölben – hol egy méhecske fuldoklik a vízben, őt kell kimenteni, hol hancúrozó gyerekek tengeri sün tüskéjébe lépnek, őket kell lebeszélni a sírásról…
- Egész nap?
- Csak amíg süt a nap. Ha besötétedik, hazamegyek. A házak között van egy nagy ház, annak az udvarán van egy nagy fügefa, azon van egy kicsi fészek, az az én otthonom.
- Ahol mi lakunk, ott is van egy nagy fügefa! Melyik ház az, amiről beszélsz?
- Hát nem tudom, hogyan magyarázzam el. A kerítésen van egy ilyen tábla – és picike varázspálcája nyomán fölszikrázott néhány betű, így : I – F – I – G – E – N – I – A .
- De én nem tudok olvasni, mert még nem vagyok iskolás – mondta Tomi.
- Hát… olvasni azt én se tudok – szeppent meg Liána. – De az biztos, hogy így néz ki.
- Ahol mi lakunk, ott is így néz ki a kerítésen a tábla! – sikkantott örömmel Panni. – Akkor mi is ott lakunk, ahol te!

Amíg beszélgettek, bejött a vízbe egy kisfiú és homokozóvödörrel vizet mert. Elkeseredetten nézett maga elé és a könnyei végigfolytak az arcán. Liána hipp-hopp őelőtte termett. Megszólította, de valami idegen nyelven beszélt, Tomi és Panni nem értette. Aztán hozzájuk fordult Liána:
- Péter panaszkodik, hogy valaki véletlenül elrontotta a majdnem kész homokvárát. És most hiába próbálja, nem sikerül újra megcsinálnia. Segítenétek neki megépíteni a homokvárat?
- De hiszen ő más nyelven beszél! Hogy értjük meg egymást?
- Ó, hát az igazán nem jelent problémát! Csak mosolyogni kell egymásra és máris megértitek, mire gondol a másik! De most nekem el kell mennem! Valaki szomorú! Nektek sikeres közös munkát kívánok! – és már ott sem volt.

Tomi, Panni és Péter hosszan tapasztgatták a homokvár falait, amíg igazi várformája nem lett. A felnőttek a csodájára jártak, sokan le is fényképezték.
Később, mikor a strandolók egy része elment, egy kicsit focizni is lehetett.

Este a család csatlakozott a nagy fügefa alatti asztalnál más nyaralókhoz, beszélgetni.
- Apuuuu! Ne gyújts rá! A füst zavarja Liánát!