BLOG          KÉPEK

Ülök a teraszon

Előttem, az asztalon, hazai sonka, paprika, kenyér.
Falatozom. Késői ebéd.
Mellettem karnyújtásnyira a háborítatlan természet.
 
Az erkélyre boruló lombkorona békés árnyékba burkolja a mediterrán napfényben  fürdőző panziót, a szellő lebbentette falevelek közt bekacsintgat a kíváncsi napsugár. Huncutul csiklandozza arcom.
Efi macskája tapogatózva közeledik. Fejével kényesen megsimogatja a magasra nőtt fűszálakat, feltelepszik a párkányra, érdeklődve nézegeti az új jövevényeket.
Barátkozik.

Darázsraj zümmög körülöttem, bele-belefalnak az ebédembe.
Hagyom.
Egy kíváncsi rászáll a kezemre. Végigmászik az ujjamon, csiklandósan belekóstol, nem harap, csak nyalogatva inkább.
Nem ehető.

Nem bántom, ő sem engem.
Békésen elvagyunk egymással.

Szellő lebbenti szét a bokrot, az árnyat adót, mögötte felsejlenek a magasba nyújtózkodó hegyek. Nézem a bozót fölött kandikáló magasságot. Az áhítat borzongása fut keresztül rajtam.
Mindig, ha a hegyeket nézem.
Évezredek óta tekint az ember ezzel a csodálattal teli, szinte vallásos tisztelettel a hegyekre. Misztikum, felfoghatatlan, elérhetetlen titok. Hát istenekkel telepítette be, akik onnan fentről nézik a nyüzsgő hangyabolyt, az emberi életparány sürgölődését.
Parányi emberi lét, parányi emberi élet, egy pillanat a hegyek örökkévalóságában.
Nyugalom árad belőlük. A hatalmas, a felfoghatatlan állandóság nyugalma.
Az öröklét.
Pedig állandóan változik. Csak egy más idődimenzióban. A csöppnyi emberi lét nem fogja át e változást.

A távolban a végtelen tenger szórja hab csókjait, a partra. Csobogását felemészti a távolság.
Csillogó, fodros hullámok sietnek a partra, valahonnan a végtelen vizekről érkezve. Fontos üzenettel. A Tenger mélye üzen
A hegyeknek szól ez az üzenet.
Izgatott vibrálás.
Örök változás.

Felfoghatatlan idő óta ostromolja a tenger a hegyet. A mozgás állandósága, és az állandóság változása találkozik itt.
Évmilliók óta tart ez a szerelmi játék. Millió apró  kavicsot szült e szerelem. Csillogó, sima márványgyerekeket.

Itt, fent a hegyoldalban, csend van. Nyugalom.
A strand nyüzsgő zsivaja sem hallik ide fel.

Ragyogó gyöngyszem repdes a virágok fölött, nektár után kutat a virágok kelyhében. Verdeső szárnya, mint a kolibrié, csak sejteni lehet.
Nem tudom eldönteni, lepke-e vagy madár. Niska Banján láttuk először. Később a Rila-hegységben, Bulgáriában, majd Erdélyben, Torockón is találkoztunk vele. Sosem láttam előtte.
Szenderlepke, tudom meg később, már otthon, miután Robi utánanézett a neten.
Aztán jóval később találtam egyet otthon a szobámban. Holtan.

 


Odalent az udvaron édes terhét cipeli a fügefa. Kívánatos gyümölcseit szétfeszíti a mézédes nedű. Mint a mesében a kis gömböcöt a falánksága.
Egy-egy érett gyümölcs toccsanva hullik az udvar kövére.
Szétfröccsen.
Zamatos húsából bódult darázsraj lakmározik.


Itt vagyunk hát Thasoson

Fél éve még a neve sem merült fel bennem. A sok kis görög sziget között elveszett.
Krétát terveztem évek óta, és Kréta okán talált rám Ági is.
Neki köszönhető, hogy most itt vagyok.
Hogy itt vagyunk.
Vagy talán Robi fiamnak, mert lehet, hogy nélküle nem lennék itt.
Neki említettem Ágit, a thasos.hu -t, és ezt az utat végül is ő tervezte meg.

Kalandtúrának indult.
Már maga az is, hogy a szervizbe vittem az autót az utazás előtt, nézzék át, nehogy probléma legyen vele útközben.
Százezer kilométert autóztam vele Erdélyben, egy-egy úton 2-3000 km-t, soha nem jutott eszembe előtte átnézetni az autót. Most elvittem. Ismeretlen út, biztos, ami biztos, ne utazás alatt derüljön ki valami baj.

Egészséges ember ne menjen orvoshoz, mert rögtön kiderül, hogy magas a vérnyomása, cukorbeteg, prosztatamegnagyobbodása van, szívelégtelenségben szenved. Nem ihat kávét, alkoholt, nem cigarettázhat, és tartózkodnia kell a nőktől.
Hát így van ez az autóval is.
Semmi baja, de ha szervizbe viszed, kicserélik a kerékcsapágyat, ami 80000 forint, a klímahűtőt, amit soha nem használtál 40000-ért, még néhány apróság, és elköltöd a nyaralásra szánt pénzt az autóra.
Aztán mégis beüt a krach. Út közben.

Na de még csak a tervezésnél tartunk

Tehát, kalandtúra.
Kinézel egy célt, elolvasod róla, amit csak lehet, áttanulmányozod mások élményeit, beszámolóit.
Ezerszer olvasott útvonal, már minden kanyarját tudod mások tapasztalatából. Beleülsz az autóba, tudod, hogy Belgrádnál az elkerülő a nyerő, mert nem kell keresztülmenni a városon.
Meg azt is, hogy jobb, rövidebb a városon átmenő gyorsforgalmi.
Hogy Újvidéknél belépőkapu van az autópályára. Hogy Belgrád után, hogy Nizsnél, hogy Leskovacnál. Hogy 15-16 óra az út a célállomásig. A jobb, a bátrabb autósok ennél hamarabb is elérik.
Minek?

Ne siess, mert ugyanoda jutsz, mint aki kényelmesen megy, csak elrohansz sok élmény mellett.
Hát nem sietünk. Három napra tervezzük az utat.
Egy éjszakával Szerbiában, egy éjszakát a görögországi Makedóniában, és csak a harmadik éjszaka Thasos.
Hat éjszaka itt, majd vasárnap-hétfő Albánia, majd Montenegró. Aztán Bosznia, kis horvátországi kitérővel Dubrovnik felé, és innen haza.
Kalandtúra.

Robinak nincs útlevele, hát utánanéz a Külügyminisztérium honlapján az utazási okmányoknak. Eszerint minden országban elég a kártyás személyi igazolvány.
Biztos, ami biztos, felhívja az érintett országok nagykövetségét, ahol megerősítik mindezt. Kivéve Albániát, ahol a telefon túloldalán lévő személy közli, hogy természetesen útlevél kell, de hát minden országba útlevél szükséges.
Miután Robi megemlíti, hogy a már megkérdezett országokban mindenhol azt a választ kapta, hogy a személyi elégséges, rövid gondolkodás után válaszol az illető, hogy akkor megkérdezi.
Kisvártatva visszaérkezik, hogy hát elég a személyi igazolvány is, de akár a kártyás jogosítványt is elfogadják.

A booking.com-on foglalunk szállást.
Szerbiában több lehetőség is felmerül, a főút mellett nem akarunk, nem sok jót olvastunk róla. Több lehetőséget is nézünk, Vranjska Banja, Niska Banja, több egyéb mellett, végül Niska Banján foglalunk.
Pénzt nem váltunk itthon, csak eurót.
A határon általában van pénzváltó, ha drágább is, mint a városban, de nem szándékozunk jelentős szerb valutát váltani.
Aztán úgy adódik, hogy szerb dinár nélkül maradunk.

Hercegszántónál ugyanis nincs a határon pénzváltó.
Na nem baj, útközben nem kell. Niska Banján meg majd váltunk, ha szükséges. Ha másképp nem, terminál csak lesz.
Majdhogynem megállás nélkül hajtunk át a határon. A magyar oldalon csak kimutatjuk a személyiket, a szerb belenéz, és int, hogy jó utat.
Szabadka, Zombor, Újvidék. Szól a trianoni sebek keltette irredenta nóta.
A mi útvonalunk csak Zombort és Újvidéket érinti, de a GPS úgy látszik irredenta átitatottságú, mert mindenáron Szabadka felé akar eltéríteni. Addig-addig, amíg egyszer akaratlanul is belementem a játékába, és Zombornál elkanyarodtam Szabadka felé.
Vagy tíz km-t haladtunk, amikor leesett a tantusz, hogy mi a francnak megyünk mi Szabadkára.

Száz évvel ezelőtt még Kerény volt a tisztességes neve. Ma Kljajicevo, ez a dél-bácskai kisváros, a történelmi Magyarország egyik legértékesebb mezőgazdasági vidékén.
Nyüzsgő, zsivajgó piac a főutcán, hát megállunk körülnézni. Pénzünk nincs, vásárolni nem akarunk, csak körülnézünk.  Átverekedve magunkat a ruhák, fehérneműk, bizsuk,  piaci giccsek közt tülekedő tömegen, a zöldségpiac színes kavalkádja tárul elénk.
Gyümölcs- és zöldséghalmoktól roskadozó standok. Paradicsomhegyek. A színskála minden színében pompázó paprikahalmok. Zöld, piros, sárga, fehér színek özöne.
Hatalmas fürt szőlők máshol, csábítóan hívogató barack mosolyog ránk, dinnyehalmok csábítják vásárlásra a nyüzsgő tömeget.
Szombat van, a hét végi nagy bevásárlás napja.

Verbász után érjük el az E75-ös sztrádát, így kikerüljük Újvidéket.
Átkelve a Dunán, a történelmi Magyarország legdélibb megyéjének szélén halad az autósztráda Belgrádig. Jobbra a Fruska-gora nyúlik el nyugat felé, déli lejtőit beragyogja az idáig elérő mediterrán napfény.
 
Tarcal-hegy. Így ismerték a mai Fruska-gorát eleink évszázadokon keresztül, és Szerémség volt e délmagyar terület neve a Duna és Száva közében, és ma már talán arra is csak a borászok emlékeznek, hogy a szerémségi borok a magyar borvidék legrégebbi borai voltak, hírük megelőzte a soproni és a somogyi borokét.
A Tarcal-hegy déli lejtőinek napsütötte lankáin aszúsodó szemekből királyok asztalára kerülő borok értek.
Aztán jött a török, és elveszett a Szerémség, vele elveszett a szerémségi bor, de elveszett Szerémségből a magyarság is. Ki vérét adta, kit rabláncra fűzve hajtott el a török, hogy a sztambuli, a szaloniki rabszolgapiac eméssze fel, ki északra menekült, hogy aztán a szőlőművelés kultúráját és a szőlőtőkét is magával vive Arad-hegyalján, Tokajban, Szekszárd környékén élessze újjá az elveszett szerémségi borok hírét.  A Ménesi-borvidékre, meg Szekszárd környékére ekkor került  be a terület szőlőtermelését évszázadokra meghatározó kadarka, hogy aztán a szocializmus tömegtermelése majdnem végleg kipusztítsa a fajtát.
De innen származik a ma tokajiként ismert furmint is.
Na, meg a tokaj-hegyaljai Tarcal település neve is.

Aztán Belgrádnál, a Száván átkelve elhagyjuk Szerémséget, és vele a történelmi Magyarország területéről is kilépünk.
Látom a táblát Belgrád előtt, az utikalauz.hu leírásaiból jól ismert feliratokkal, de rábízom magam a GPS-re. Ha így folytatom, egyszer elmegyek a boltba, és nem találok haza a navigációs készülék nélkül…
Hatalmas torlódás Belgrád után, ahol a gyorsforgalmi csatlakozik az elkerülőre. Lépésben araszolgat a forgalom, ameddig a szem ellát. Rengeteg parkoló autó az út mentén, felpakolt gyalogosok igyekeznek a kocsijuk felé, kezükben a legkülönfélébb csomagokkal. Autóspiac, olvassuk, amikor vagy 20 percnyi araszolgatás után odaérünk. Aztán még vagy negyed óra, és ott vagyunk a fizetőkapunál.
Nis előtt letérünk Szófia felé. Még vagy 20 km, és kiderül, banya-e, vagy fürdő Niska-Banja. Egy egész délutánunk van a kiderítésére.
Osztott pályás gyorsforgalmi úton haladunk. Aztán a tábla, jobbra Niska Banja, a GPS lágy női hangja figyelmeztet, a legközelebbi lehetőségnél fordulj éles szögben jobbra.
Előttem van a google térképen látott út, jobbra vissza, párhuzamosan a gyorsforgalmival, majd balra, be Niska Banjára.

Vizuális alkat vagyok, mindig térképről utaztam. Ha átnézem a térképet, rögzíteni tudom az útvonalat. Most Robi GPS-t hozott, először vezettem vakon, úgy, hogy azt sem tudom, hol járunk.
 
Hát a GPS megjáratta velünk Niska Banja szűk kis hegyi utcáit, végül elvezetett bennünket egy dülőútra, aminek egy idő után vége lett, míg a készülék közölte velünk, hogy menj előre 3.5 km-t.
Na itt adtuk fel a harcot, és hosszas érdeklődés után végre megtaláltuk a …. valamilyen utca 8. számot, amire a GPS is azt mondta, hogy „megérkezett a köztes célpontra a jobb oldalon".
Miután összejártuk a kis fürdőváros összes külterületét, dűlőútját és legelőjét, megérkeztünk a fürdőváros központjába, ahova a városkába vezető főúton egyenesen kellett volna bejönni.

Gyanús volt.
Mintha nem ilyen épületre emlékeznék a kép alapján. De hát annyit néztünk, hogy lehet másik, talán a Vranjska Banja-i maradt meg bennem.
Robi nem nyomtatta ki a foglalást, azt mondta, ott a telefonján a visszaigazolás.
Becsengetünk.
Angolul mondja az ajtót nyitó hölgynek, hogy szobát foglaltunk náluk. A hölgy láthatólag egy kukkot sem ért belőle, de mond valamit szerbül,  ahogy vélem érteni, hogy egy szobája van, és úgy gondolom, azt mondja, hogy házaspárra, nem két férfira számítottak.
Próbálom kevés orosz tudásommal mondani, hogy " Mü prinjali komnatyi u vas, na booking.com”, de vagy az oroszom volt nagyon szögedies, vagy a hölgy nem értette az oroszt sem, de mondta a magáét szerbül, amiből annyit vettünk ki, hogy 20 euró a szoba (ennyi volt hirdetve a booking com-on is), és már vitt is bennünket megmutatni.
A szobát sem ilyennek láttam emlékezetemben, de hát mindegy, egy éjszakára megfelel.

Ja, szoba.
Hát a komnatyit, azt nem értette a szerb.
A szoba-t azt igen.
Meg a lapat-ot is, meg a repa-t is érti a szerb.
De hát akkor ki is tanult kitől?
Niska Banja, Nis mellett Szófia fele menő autósztrádán mintegy 20 km, egy tündéri kis város. A hatalmas erdő borította hegy oldalában fekvő kis fürdővárosban több meleg vizű forrás fakad. A kedves kis parkon ez a forrás egy kiépített csatornában folyik keresztül, fiatalok, idősebbek ülnek a csatorna szélén, és pihentetik lábukat a meleg gyógyvízben.
A park csatornájának vize az alant levő Radon szálló udvarán, mintegy öt méteres magasságból, vízesésként zuhog alá, hogy aztán a föld alatt folytassa útját további vízesések, sellők felé, amíg a hegy aljában magába fogadja valamely patak.
A panzió tenyérnyi udvara, bár tele virággal, de egyébként elég elhanyagolt.
Egy műanyag hordóban citromfa díszeleg, a bokrok közti árnyékban, hatalmas citromokkal terhelten.
Én meg megégettem az enyémet otthon a tűző napon.
Csillogó kis ékszer rebben virágról virágra, habzsolva a nyárutó színes virágkelyheinek utolsó nektárcsöppjeit. Sebesen verdeső szárnyai, mint propellerek, állnak a levegőben, míg élvezettel szívja magába az édes nedűt.
Egyébként csendes az épület.
De hát milyen zajos legyen, ha olyan hallgatag szomszédsággal bír, mint e kis panzió.
Kevés beszédűek ők ott a márvány és gránit lapok alatt. Állítólag csak az éjféli órán ülnek össze megvitatni az élőket már nem érdeklő dolgokat. Azt is csak csendben, hogy ne zavarják vele a halandók zajongó életét.
Nem is zavarták hát az éjszakai nyugodalmunkat.

    

Mi zavartuk csak a niska banjaiakat. Jövet is, menet is.
Már a megérkezésünk olyan volt, mint az amerikai filmek nászutas autója, a zörgő konzervdobozokkal. Valami elszabadult a kipufogóban, ami minden rázkódásra csilingelő hangot hallatott.
Hát ezzel a csilingeléssel utaztunk végig Thasosig.

 

Szerbiától Thasosig

Ragyogó, napsütéses reggel. Vasárnap van. A panziók vendégei még álmos szemekkel hunyorítanak a csiklandós napsugarakba. Lusta macskák kéjesen fürdőznek a későnyári nap reggeli melegében. Kóbor kutyák szaglásznak az úton, tétova kóborlásukat nem zavarja a turisták nyüzsgő áradata.
Kábult, álmos reggel.
Elhagyjuk a kedves kis várost, rákanyarodunk a Nizs felé vezető útra.
Lassan araszolok, nézem a mélyzöld hegyeket, Robi még készít néhány fényképet, észre sem veszem, hogy alig 50-el csordogálunk.
Nizs előtt a jobb oldalon a háromlábú. Először találkozunk a minden útleírásban emlegetett, mindenhol ott levő, árgus szemekkel figyelő szerb rendőrszemekkel.
Aztán többet sem látunk rendőrt. Sem Szerbiában, sem Macedóniában, sem Görögországban.
Egyszer láttam csak Thasoson, Theologos bejáratánál, egy egyenruhást, fehér tányérsapkában, fehér nadrágban, zubbonyban. Erről meg kiderült, hogy egy vendéglő fogóembere.
Aztán majd Bulgáriában annál több lesz a rendőr, bár ott sem zaklattak senkit.

Nizsnél rákanyarodunk a pályára. Falja a kilométereket az autó, így 140 körül nem hallik a csilingelés. Gyorsan magunk mögött hagyjuk a Nizs-Leskovac-Vranje szakaszt.
Vranjska Banja balra néhány kilométerre van a 75-ös úttól. Ide gondoltam az első éjszakát, de Robi lebeszélt róla. Szerinte nem jó vélemények vannak a szállásról.
Jól tette-e, nem tudni, nem néztük meg Vranjska Banját.
Kár.

A szerb-macedón határon percek alatt jutunk át., és már ott is vagyunk Kumanovónál.

A város nevében őrzi, hogy fénykorában a kun birodalom határai bizony messze délre elnyúltak.

Skopjénél a GPS erőlteti az Athén-Veles irányt.
Letérünk az autópályáról, az 1963-as földrengésben elpusztult város megér egy látogatást.
 
A szokásos XX. sz.-i városkép fogad. Hömpölygő forgalom megállíthatatlanul sodor magával. A navigáció adja az utasításokat a sebtében beprogramozott útirány, Skopje központ felé, átvezet a Vardar folyó túlsó , nyugati oldalára.
Követjük a Centrum feliratot. Le kellene állni, de mindenfele fizető parkoló, és nekünk csak az a pár dénárunk van, amit a fizetőkapunál az euróból visszakaptunk. Talán 30 mindössze.
Fiatal fiú a sorompóval ellátott parkolónál. Próbáljuk magyarázni, hogy csak eurónk van, mutatja, hogy nem jó, csak a dénár. Kérdezzük, hol tudnánk pénzt váltani, mutat a központ felé, hogy ott van pénzváltó.
22-es csapdája.
Le kellene parkolni, hogy pénzt váltsunk, viszont parkolni csak úgy tudunk, ha van rá pénz. Végül Robi mutatja a 30 dénárnyi vagyonunkat. A fiú jelzi, hogy elég lesz…
Cédula nincs, felhúzza a sorompót. Leparkolunk.
Na ezzel is megvolnánk.

Hatalmas épület. Pláza. Szinte egy kisváros. Utcákkal, terekkel. Presszók, kávézók, éttermek, üzletek. Luxus.
Szinte eltévedünk a forgatagban, mire megtaláljuk a pénzváltó irodát.
Zárva. Vasárnap van.
Kérdezzük a járókelőket, hol találunk nyitva tartó pénzváltót. Csodálkozva néznek ránk. Vasárnap van, vasárnap nem dolgoznak.
Automata.
Biztos létezik, mi nem akadtunk rá.
Igaz, aztán már nem is nagyon kerestük, lenyűgözött a város.

Megcsendesülve méltóságteljesen csordogál, át a városon a Vardar. Rácsodálkozik az épülő városra. Hányszor látta már romokban, vad természeti erőktől romba döntve, vagy még vadabb emberi brutalitástól elpusztítva. És látta mindig újra a feltámadását is.
1963-ban az utoljára pusztító földrengés után épült fel a nyugati partot meghatározó modern város, majd Jugoszlávia szétesése után, Macedónia fővárosaként most alakul ki az igazi nagyvárosi arculata. Széles sugárutak, tágas terek, monumentális épületek.
Nekünk, akiket 60 év alatt ahhoz szoktattak hozzá, hogy tanuljunk meg kicsik lenni, talán túlzóan is, de az annyi viszontagságot megélt nép nemzetté válása zajlik, így talán természetes a dicső ősök hangsúlyozása.
Rengeteg szobor, mindenütt. Hősök a múltból, akire büszkén tud felnézni egy kialakulóban levő nemzet.
Nem látni a nálunk meghonosodott művészi alkotásokat, a tüdőbajosnak ábrázolt alakokat, a stilizált absztrakció megjelenítését. Erőtől duzzadó, nagyságot hirdető ősöket mutat itt a művészet.
Levegős, tágas tér a Vardar jobb partján a Plosagy Macedónia. A XIV. sz-i szerb hódoltság, Stefan Dusan korából származó kőhíd köti össze a Vardar keleti partjával.
Sugárirányba érkeznek be az utcák a teret uraló  szoborkompozícióhoz.
A monumentális talapzaton Macedóniai Nagy Sándor lovasszobra áll. A hatalmat sugárzó alak. Az ágaskodó izmos mén méltán hirdeti a hellén kor harcias, legyőzhetetlen világhódítóját.
A talapzatot körben csatajelenetek diszítik, markáns, harcedzett fegyverforgató férfiak.
A teret uraló szobrot szökőkút vízmedencéje fogja körül, mint játékos zenei kompozíció ritmusa, lövellnek a magasba a vízsugarak.  Szinte a zene dallamát is hallani véli az ember.
Körben vízköpő oroszlánszobrok őrzik a nagy hadvezér emlékművét.
A teret körben hősök, neves ősők szobrai övezik.
A kőhíd bal oldalán Jusztinianus császár fehér márványszobra látható.
A nagy lovasok!
Dame Gruev és Goce Delcev lovas szobrai a kőhíd középkori és színvonalasan felújított hídfőjének két oldalán emelkednek.. A nemzeti büszkeség szimbóluma a két monumentális szobor, még akkor is, ha Bulgária vitatja a jogosságát, ugyanúgy, mint Jusztinianusz császár és Sámuel cár esetében is, akinek szobra a tér másik végében található.
De hát, a valamikori bolgár állam területén alakult fiatal köztársaság miért ne tekinthetné saját hőseinek ezeket a bolgár nagyságokat, ha az ugyanilyen  körülmények között létrejött Szlovákia sajátjának tekinti I. Stefantól IV. Karulig a magyar királyokat.

A tér két ellentétes szögletében áll még Georgiev Belovski, és az átló másik végében  Dimitria Chupovski szobra is.
A tér közelében található Teréz anya szülőháza az Október 11. utcán, majd az utca végében a Macedónia kapu diadalívén át hagyhatjuk el a teret, az éppen szoborparkká alakítandó Asszonyok parkja felé.
A kőhíd keleti hídfőjénél áll Georgi Pulevski feltűnően törökös jegyeket viselő nagy bajuszú szobra, távolabb Ciril és Method, míg szembe vele Szent Klement és Szent Naum hirdeti a bolgár-szláv dicsőséget

Építkezés mindenütt. A folyó keleti partját az épülő város káosza jellemzi. Az ősi híd mellett már áll az oszlopsorral körülvett, vadonatúj épület, homlokzatán büszkén hirdeti a Vardarnak: Macedón Archeológiai Múzeum. A hozzá vezető híd épülőben.
Mellette, szinte hozzáragasztva, éppen a vasalata készül egy újabb épületnek.
Körben rendetlen összevisszaság.
Egyik oldal a rend, a pompa, a szinte világvárosi csoda, a másikon az összevisszaság, a káosz, a szemét.
Ámulva bámul a Vardar. Megbotlik egy egy kőben, csuklik egyet, habos vízfodor buggyan ki.. Aztán fejcsóválva ballag tovább.
A Kale-erőd évszázados falait látva megcsillan a szeme. Vagy csak a napsugár játéka ez a fodrozódó habokon?
Lám, mégis van, ami örök, ami megmaradt.

    

Imára hív a müezin a karcsú minaret magas tornyából. Az egzotikus dallamok bársonyosan simogatják. Ezt is ismeri régről. Pedig hiába mereszti szemeit, a minaret kerengőjén nem látja az éneklő méltóságot.
 
Öregszik talán, romlik a látása?
De nem. A minaret kerengőjére nem mászik már fel a müezin. Hangszórók többszáz wattjai kiáltják a hívőknek, eljött az ima ideje.
Mert vannak még „igazhitűek” Skopjében.

Itt érzem meg először a Balkán lehelletét.
Különös, szokatlan, szaggatott énekhangok szállnak az albán negyed szűk sikátoraiban.
Egy mecset.
 
Az ajtó előtt sorba rakott cipők. A muszlim templomba tilos cipővel belépni. Kávézók szűk sötétje, zsúfolt ajándékboltok, utcahosszan kirakott csecsebecsék, keleti nyüzsgés. Talpig beburkolt ragyogó szemű fiatal nők,  színes csadorban, és idős matrónák, feketébe csomagolva.
Nyüzsgés, zsibongó élet.
És mégis, valami végtelen keleti nyugalom a lélek mélyén.
Skopjéban nem szabad egy órára megállni. Skopjét megismerni kell.

Mély szurdokvölgyben rohan a Vardar tovább Görögország, a tenger felé. Felkiált egy üdvözletet a sötétzöld hegyeknek, azok visszaintenek neki hajlongó lombkoronákkal. Azt hihetnéd, a szél susog.
Mordulnak egyet a marcona kövek is a másik oldalon.
Üzennek is talán a tengeráztatta rokonoknak.
Ki tudja, milyen gondolatok  zajlanak az ilyen komor sziklákban?

Udovónál letérünk az E 75-ös útról.
Annyit olvastam már a különböző, Görögországba járó útleírásokból a Gevgelica-Thesszaloniki útvonalról, hogy egy kevéssé járt utat néztem ki.
Miután nem siettünk a célállomás, Thasos felé, gondoltam, körülnézünk kicsit Északkelet-Makedóniában.
Még megitattuk az autót egy Macpetrol kútnál, a tartalékkannát is teletöltve, minél kevesebbet kelljen Görögországban a drága üzemanyagra költeni
Na, ebből aztán majdnem baj lett.
Vagy éppen ezzel kerültük el a bajt.

Szóval irány a Dorjan-tó.
Eredetileg itt akartam egy éjszakát tölteni. A térképen csak annyi látszott, hogy a tó mellett fekszik, és határfalu.
Sretenovo.
Jó árfekvésű, és képek alapján kulturált  panziót is találtam a booking.com oldalán.
Aztán Robi áttervezte. Inkább Görögországban.
Sretenovó, így első benyomásra, egy kedves, tiszta üdülőfalu. Szép, rendezett strandja szabadstrand.
Na fürdünk egyet a Dorjan-tóban?
Hát, majd inkább a görög oldalon, mondja Robi.

Na, hát mindaz, ami Sretenovóról elmondható, a görögországi Doirani-nál hiányzik.
De volt még egy határátlépésünk előtte.
A macedón határőr kinyúlt a kuckójából, elvette a papírjainkat, megnézte, aztán elköszönt.
Útravalóul ezzel a mondattal:
„Makedónia finis” és hogy biztos megértsük, hogy innentől nem Macedóniában járunk, magyarul is hozzátette: „Vége”
Marconán int a görög vámos, nyissuk fel a csomagtartót.
Dugig tele mindennel.
Két hét, terv szerint hét ország, hát kaja, ital, ruházat, fényképezőgépek, videókamera, miegymás.
Cigaretta, alkohol?-kérdi.
Nem válaszolok. Tizennégy palack hazai bor van egy kartondobozba csomagolva.
Beletúr a csomagok közé. Megakad  a szeme a dobozban a piros  műanyagkannán.
Az mi.
Hááát, benzin, mondom.
Gondterhelt arccal válaszol.
Problém.
Széttárom a kezem tanácstalanul.
Mit csináljak? Öntsem ki? És mutatom, mintha a földre önteném.
Felhős az arca. Láthatóan ő sem tudja, mi legyen.
Problém. Problém.
Kiveszem a 10 literes kannát, nyújtom feléje, hogy legfeljebb itt hagyom.
Bosszúsan int. „Polisz”
Menjünk az okmányellenőrzéshez.
A tizennégy palack hazai bor békésen lapul a kartondoboz mélyén.
A jó minőségű sima aszfaltút a határ után kátyús murvás kövesútként folytatódik Doirani felé. Távolban a tó nem is látszik a fás, bokros dzsungeltől.
Hát nem fürdünk a tóban.
Hamarosan el is kanyarodunk tőle, hogy aztán észak felé, majd keletnek fordulva, a Kerkini-tavat északi oldalán megkerülve, érjük el a Chrisochorafa nevű településen  a Limaio panzióban foglalt szállásunkat.
800 méter után kanyarodj jobbra.
300 méter után kanyarodj jobbra.
A következő lehetőségnél kanyarodj jobbra.
A navigáció adja az utasításokat. Elkanyarodok.
Hamarosan meglátjuk a tavat.
Bal oldalon.
Valami nem stimmel. A tónak jobb oldalon kellene lenni, ha az északi oldalán megyünk.
Hát a GPS áttervezte nekem az útvonalat.
Na most már mindegy, a nyugati oldalon is oda jutunk. Robi szerint északról úgyis csak kecskecsapáson lehet eljutni a faluba.

Megérkeztél a köztes célhoz a jobb oldalon, közli a navigáció, ahogy beérkezünk egy szép szabályos kis térre, egy kétemeletes épület elé.
Limaio-hotel, hirdeti a deszkatáblára vésett felirat.
Az első emeleti erkélyről egy fiatalember barátságosan int felénk, amikor meglátja a magyar rendszámot.
Már várt ránk.

Tiszta, barátságos szoba a II. emeleten. Az erkélyről belátható a szabályos négyszög alapú tér, körben vendéglőkkel, tavernákkal, kávézókkal.
Áginak írtam, hogy egy éjszakát a Kerkini-tó mellett fogunk eltölteni. Azt írta vissza, hogy a Kerkini-tónál nagyon finoman készítik a bölényhúst. Feltételeztem, hogy esetleg a bivalyra gondol, hisz az utolsó bölény talán a nagy indiánfőnök lehetett, de ő is már régen az égi vadászmezőkön szívja a pipát.
Hát bivalyhúst sem kóstoltunk még, itt a lehetőség. Bár élőben sem láttunk út közben egyetlen bivalyt sem.
 
Hallom, Robi éppen a  panziós fiatalembertől érdeklődik. Erre következtetek az angol szövegben hallott „buffaló” szóból.
Yes Yes.
Na gondoltam, most megcsillogtatom a google webfordítóról összeszedett görög tudásomat.
-Iparhun viszonasz, sztin Ellada?  I vuvali?  -kérdezem.
Értetlenül néz rám, hülyeséget mondtam, vagy csak túl dunántúlias a görögöm?  De aztán mondja.
-Ne, ne. Vuvali.
Robi mindjárt szól is, hogy egyszerűbb, ha magyarul mondod, majd én fordítom.
Na, el is vette az önbizalmamat a görög társalgástól.
Tényleg egyszerűbb, ha ő beszél angolul. Azt legalább megértik.
Csak tudnám, hol tanult meg ilyen kötetlenül társalogni.
Aztán meg is beszélik, hogy melyik vendéglő ajánlatán szerepel a bivalyhús, hol érdemes halat rendelni.
Én meg hallgatok, mint az elveszett gyerek.
 
Kora délután van még. Legalább is a görög lélek szerint.
A turistaszezon a vége felé közeledik, elég kihaltak a tavernák, sétálunk egyet a faluban.
Nézegetjük az ajánlatot.
Haltaverna.
Ismeretlen nevű halak az étlapon. Grillezve, sütve.
Máshol: Tavi és tengeri halak. Csirke, sertés, és marhahúsok.
És  Feta vuvuli. Bivalyszelet..
No itt fogunk vacsorázni.
Legalább az ételek nevét megértem.

Üresek még az éttermek.
Aztán múlik az idő, lassan besötétedik.
Kellemes, langyos mediterrán este. Kezdenek benépesülni a tavernák teraszai, kerthelyiségei.
Mi is leülünk.
Kedves, mosolygós pincérnő jön hozzánk. Robival beszélnek angolul. Egymásra mosolyognak. „Father” veszem ki az angol szavakból.
Mit ármánykodsz te ellenem? kérdezem.
-Mondtam neki, csak akkor vacsorázunk, ha te rendelsz görögül! -kedveskedik.
Na az után, hogy rögtön az első próbálkozásomnál olyan biztatást kaptam? Hát akkor éhen maradsz.
Azért csak rendelünk.
Feta vuvuli.
Hát az sajnos nincs, elfogyott  a bivalyhús.
Így aztán kimaradt az életünkből a bivalyhús ízének megismerése.
Akkor talán valami birka. Illetve bárány, mert mint hallottuk, birkát nem vág le a görög, csak bárányt.
Hát az sincs.
Akkor marad a hal.
-Tengeri, vagy tavi.
Tavi, ha már itt vagyunk a tó mellett.
Egy kilónyi roston sült hal, fogalmam sincs milyen fajta. Finoman fűszerezve. Hasábburgonyával, nagy tál görög saláta, sör, Mythos sajnos nincs,. 21,50 Euró.
Fizetünk.
És 20 euróból ad vissza.
Mutatjuk, hogy nem ennyi van a számlán, mosolyog és legyint. Még beszélgetünk a sör mellett, amikor jön, és tányért tesz az asztalra. Két jégkrémmel.
Reggel már pakolnánk, rendeznénk a számlát, amikor hív a fiatalember, hogy üljünk le, kész a reggeli.
Csodálkozunk, hisz a booking.com ajánlása szerint a reggelit nem tartalmazza az ár.
Tudja, mondja a fiatalember, de azért csak üljünk le és sorolja.
Méz, lekvár, felvágott, sajt, tea, kávé. És frissen kisütött, és mondja angolul, amiből én semmit nem értek, és már vágja is fel, és hozza az asztalra a gőzölgő, illatos rétesszerű tésztát.
Nem tudom, mi a görög neve, a románoknál burek az ehhez hasonló tésztaféle.
Finom volt.
Ajánlani tudom minden utazónak ezt a panziót, aki nem csak átrobogni akar a célállomás felé.
Tiszta, rendezett kis településen, barátságos emberek között  tölthet el itt akár hosszabb  pihenést is az ember.

Meleg, napsütéses kora délelőtt van, mire elhagyjuk a falut. Vissza a bekötőúton, aztán balra, Iraklia, Serres.
Serres, a Közép-Macedon térség központja, a dinamikusan fejlődő város lakossága 30 év alatt csaknem megduplázódott.
Hányatott múlt, mint a térség maga is. Ha csak a középkortól nézzük, volt bizánci, bolgár, szerb, török, görög, majd újra bolgár uralom alatt.
Meg kellett volna nézni, legalább futólag, de a zsúfolt belvárosban lehetetlen volt parkolóhelyet találni. Rengeteg az autó. Minden talpalatnyi helyet betöltenek.
Végül találok egy szűk autónyi helyet a bal oldalon, nagy nehezen lavírozom a Lagunát két autó közé, mint kiderült, éppen egy megállni tilos tábla mögé
A tábla ugyan rajtam kívül láthatólag senkit nem zavart, de hát ők otthon voltak, én meg nem akartam büntetéssel kezdeni görögországi nyaralásunkat.
Robi elment körülnézni, a közelben talál-e valahol egy parkolóhelyet. Lemondóan jön vissza, itt egy tűt nem lehet leejteni.
Hát így Serresből csak annyit láttunk, amennyit az autóból a zsúfolt forgalomban megmutatott.
Menjünk tovább.
„Találkozunk Filippinél!” üzente Oktavianus a Cézárt meggyilkoló Brutusnak. És Brutus számára ez az utolsó találkozás volt. Legközelebb csak kedvenc rabszolgája kardjával találkozott, aki megmentette attól, hogy Oktavianus végezzen vele.
„Mert Cézár halála vért kíván”
„Brutusnak és híveinek halál a bére”


Filippit látni akartam. Mert itt e domboldalon fekvő, ma kis jelentéktelen városka előtti síkon zajlott e vért kívánó csata. Ezrek haltak meg néhány pártütő hatalomvágya miatt.
Pál apostol még egyházat alapított itt, az első európai keresztény egyházat, aztán a szerbek támadásával elindult a város eljelentéktelenedése, míg végül a törökök pusztították el.
Aztán végül csak egy kávéra és egy kis sétára futotta az időből. Gyorsan múlnak a percek, az órák, és itt vagyunk, közel a tenger, még Kavalában is körül kellene nézni, és időben átkelni a komppal Thasosra.

Meredek szerpentinekkel ereszkedik alá a 12-es út a hegyekből Kavala felé. Átmegy az E-90-es autópálya alatt, hogy újabb kanyarokkal ereszkedjen be a városba, hogy közel a parthoz elnyelje a  Kavala-Xanthis tengerparti út.
A google térképen legalábbis.
A kanyarokban itt-ott már látszik a tenger. Talán ez vette el a figyelmemet. A navigáció adja az utasításokat, gépiesen követem.

„Vezettessed magad szembekötve vakon”, jut eszembe Bogár László tanár úr gyakran idézett kuruc-kori versszövege, ahogy rovom e sorokat. Hát vezettettem magam én is, és egyszer csak azt veszem észre, hogy az autópályán gurulunk.
Még meglátom a táblát, kijárat Kavala felé, de nem szól a GPS, hát megyek tovább „Szembekötve, vakon”.
Aztán amikor a kavalai repülőtér felé mutató irányítótáblát látom, már az is biztos, hogy Kavalát is kikerültük.
Soha többé térkép nélkül.
Na mindegy, majd visszafelé. Úgyis kevés lenne az idő a körülnézésre, ez már Skopje óta ismert.
Nem tudom, miért gondoltam, hogy hazafele több időnk lesz, hisz vasárnapra foglalt szállás van Albániában.
 
Autók zajától hangos a kis kikötőváros. A nemrég érkezett komp ontja magából a járműveket, másfelől özönlik a szigetre igyekvők áradata. Nem megyünk azonnal a komphoz.
Tengeri kompon nem utaztam még soha. A Duna mellett lakva, a dunai átkelés volt a legkalandosabb vízi utam, nézzük meg előbb, hogy is történik ez. Nézelődőként több a látnivaló, mint résztvevőként. Meg hát lássuk azt is legalább, milyen egy tengeri kikötő.
Krétán, Rethimnoban többször elnéztem a pireuszi komp kirakodását, ahogy végeláthatatlan sorban öntötte magából az autók sorát-özönét. Itt mekkorák a kompok, hogy megy a behajózás a szemlélődő szemével.
Megállunk a kikötőnél a parkolóban. Kis motorcsónakok, jachtok oldalán csobognak a tenger pajkos hullámai. Halászhajó csörlőzi fel a hálót, most érkezett, vagy éppen indulni készül talán?

Sétálunk a parton. Tavernák, vendéglők sora követi egymást, autók sora húz el mellettünk. A nemrég érkezett komp már megrakodva visszafele tart, míg mi nézelődtünk a városkában. Telepakolták a gyomrát. Jegypénztárak, sorompó. Mögötte végeláthatatlan kocsisor.
Álljunk be mi is, mert ki tudja, hányadik kompra férünk fel, mondja Robi. Hát elmegyek az autóért, míg ő megváltja a jegyeket.
Hármas oszlopban sorakoznak az autók. Szerb, román, bolgár, görög. Magyar talán csak mi vagyunk. Hétfő van. Magyarok, akik Thasosra készültek, már szombaton megérkeztek. A zsibongásban, a forgalomban, a nézelődésben gyorsan száll az illanó idő, mire besorolunk, megváltjuk a jegyeket, már meg is érkezik a következő komp. Kirakodás, aztán lassan megindul a kocsisor.
Mint telhetetlen gyomor nyeli a komp mélye az autók tömegét. Harsány kiabálás, sebes karmozdulatok, mint a zsonglőr terelik az autókat szorosan egymás mellé a rakodásirányítók.
Robi szerint a japán metróról látott filmhez hasonló a helyzet. Hihetetlen, hogy egy karcolás nem történik.
A fedélzet három szintjén eloszlik a tömeg. Bár, büfé az első szinten, inkább csak kíváncsiságból látogatva, meg esetleg a tériszonyosok húzódnak be. A deck érdekesebb az alig félórás úton.
Felbőgnek a gumiba ágyazott motorok. Alig hallik ebből valami a fedélzeten zsibongó utasok zajongásától. Lassan, méltóságteljesen mozdul a hajótest, kiaraszol a kikötőöbölből. Élénk tengeri szél borzolja végig a fedélzetet.


Sirályok hada csatlakozik a hajóhoz. Tarka kavalkád, sebes kavargás. Le-lecsap némelyik egy vízbe dobott falatra, más a felé nyújtott kézből kapja ki a kenyérdarabot. Mozdulatlan szárnyakkal lebeg a levegőben egy másik, mintha csak egy helyben állna, hogy aztán egy sebes fordulóval szélvészként tűnjön el.
Bölcs öreg telepszik a hídra, mint a révkalauz. Játék ez nekik inkább, mint a feléjük nyújtott falatok éhsége. Elkísérik a kompot, hogy aztán a szembe jövőhöz csatlakozva térjenek vissza.

Lágyan ringatja a tenger a hatalmas teherrel terhelt hajótestet. Fent a harmadik szinten a gyakorlatlan civilnek már kapaszkodni kell, ha átmegy a másik oldalra. A tengerjáró észre sem veszi ezt a kis dülöngélést.
Ifjúkori emlékeim jutnak eszembe, balatoni vitorlásemlékeim, amikor három napot töltöttünk kint a vízen éjjel-nappal.
Úgy kerestem a partraszállás után az egyensúlyt, mint itt a vízen az imbolygó hajón.
Balra elhaladunk egy kis lakatlan sziget mellett. Védett nemzeti park, hallom később. Lassan közeledik a sziget, a kikötő, Limenas, a főváros. .

Lágyan siklik a komp a móló betonjához, kötelek rögzítik, felnyílik a rámpa, felbőgnek az autók a hajó gyomrában. Lassan indul a sor.  Kiabálás, pergő karmozdulatok. Üvölt előttem a rakodásirányító. Megütögeti a motorháztetőt. Megállok a meredek rámpán, fogalmam sincs miért, de már pereg is a karja, tovább-tovább.
 
Robi a mólón vár. Beszáll, és már indulunk is tovább.
A navigáció adja az utasításokat, de nincs rá szükség, a táblák egyértelműen jelzik az eltéveszthetetlen irányt Potamia felé..
Meredek kanyarok emlékeztetnek rá, hogy ez a kis sziget bizony egy, a tengerből kiemelkedő hegy.
Panagia falu mutatkozik be. A régi krétai emlékek törnek elő belőlem, először, amióta görög földön vagyunk. Rethimnó óvárosának szűk sikátorai, a kis hegyi falvak kanyargós utcácskái.

Csak egy villanásnyira, hisz Ági vár bennünket az Ifigeniában.
Újabb kanyargós szerpentin kapaszkodik a fenyők között. Mintha Erdélyt járnám, valahol a Bucsinon, ha ott karcsúbbak, szálasabbak is a fenyők.
Potamia, mellette csak elhaladunk, ahogy írta is Ági, aztán lassan becsorgunk Skala Potámiába.
És megint csődöt mond a navigáció. Vagy nem az Ifigeniát jelöltük be célállomásként?
Amikor a Villa Mária tábláját meglátjuk, már egyértelmű,. hogy túlmentünk a célon. Nem nyomtattuk ki Ági utasítását.
Valami derengett, hogy útkereszteződés, meg villanyoszlop, szemeteskukák, meg Stúdió George. Mindegy, felhívjuk telefonon.
Hát igen, túlmentünk.
Vissza.
 
Útkereszteződés, kukák. Szűk kis utca, felkanyarodunk, és George stúdió és már látszik is a tábla. Ifigenia.
Balra a kis ház, mögötte az olajfás parkoló, jobbra mellette szintén a hegy oldalából kiszakítva. Csilingelve kanyarodunk be a már ott álló román autó mellé.
„És Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt
Míg árnyékot lehelne lassan a lassú délelőtt”

Radnóti gyönyörű sorai.
Minket Ági várt, a gyümölcsöktől roskadozó fügefa alatt, és bár délután volt, de árnyékot lehelt a buja természet a hegyoldalban, a napfényes partot paskoló hullámzó tenger előtt.

 

Jeep túra


Regényes bércek kősziklái közt folyt
Csengő morajjal egy tündér patak,
Dicsvágy patakja! ajkaim belőle
Sok boldogító mámort ittanak.
Foly még ma is, de más igyék vizéből,
Én nem iszom, többé nem szomjazom...
Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes angyalom!
                        Petőfi Sándor


Ποταμια= folyók

Bugyogó források, csörgedező csermely, csobogó patak, áradó folyó.
A Hargitán, a Kárpátokban, a Rodope bércei között, a Rila-hegység egeket ostromló bércein. Vagy itt. Thasoson.
Üzennek velük a hegyek.
A természet jajkiáltása a mindent elsöprő hegyi patak, az áradó folyók.
Észrevesszük a zokogásukat az áradó könnyekben.
A kiirtott erdők, a lecsupaszított hegyoldalak, elmosott talaj.

Regényes bércek kősziklái közt folyt
Csengő morajjal egy tündér patak,


Szikkadt patakmedrek, kiszáradt források. Megfáradt, elapadt könnyei a hegyeknek. Vérző sebek, sivár kősivatag, torz, természetellenes növényzet.
Észrevesszük-e?
Hol van Potamia?
Hol vannak a folyók?

Arra gondoltunk, hogy megmásszuk gyalog az Ypszariót. Talán egy éjszakát is eltöltünk ott fent. Sátorban, hálózsákban.
Tettünk mi már ennél nagyobb utakat is Erdélyben, a Gyergyói havasok, a Madarasi-Hargita 1800 m-es bérce, a Székelykő sziklatömbje, a Szent Anna-tó gyalogtúráin.
Aztán kimaradt mindez.
És talán érdekesebb, izgalmasabb program lett helyette.
Áginak említettem régebben, hogy szívesen vennék részt az általa szervezett csoportos programban, hát azzal fogadott, hogy: Kedden jeep túra, szerdán hajókirándulás.

Robi nem örült a kiszabott programnak. Aztán két nap után azt mondta, „Gyönyörű ez a sziget.”
És nála ez már egy érzelmi kitörés.
Ági nélkül semmit nem éltünk volna át mindabból az élményből, amiben vele részünk volt.

Egzotikus édességek különös varázsa, friss kenyér illata ejt rabul a pék üzlete előtt. A cukrászdának és a pékségnek magyar szemnek szokatlan egyvelegével.
1970-ben Berlinben, ill. Schönefelden, a repülőtérnek otthont adó, Berlin melletti faluban találkoztam vele először.
Két hete ettük már akkor a repülőtér üzemi konyhájának közétkeztetési kosztját, belefásulva a generálszósz mindent átható ízébe, amikor a pihenésképpen tett falusi sétánk során egy cukrászda gyümölcsös, műzselés csodáit bámulva, kilós kenyeret vásárló hölgyre figyeltünk fel.
Két hete nem láttunk kenyeret, a kenyérnek nem nevezhető négyszögletes szeletelt toaszt-kenyéren kívül.
Be is mentünk mindjárt vásárolni, ám az eladó közölte, hogy ők csak megrendelésre sütnek, hát rendeltünk is mindjárt másnapra hat darabot. Nyolcfős kolónia volt kint üzembehelyezésen.
A hölgy értetlenül nézett, azt hitte, idegenként, eltévesztettük a számot. Sechs, ismételtem, és mutattam a kezemen is.
Szerintem egész napra nem sütöttek ennyit.
Aztán hónapokig rendszeres vásárlóik voltunk. Fellendítettük az üzletet.
Nos, hát e schönefeldi Beckerei volt ilyen, sütöde-pékség-cukrászda egyvelege.

Korán érkeztünk a jeep-túra gyülekezőjére. Vagy a többiek voltak ráérősek?
Egy Suzuki jeep állt az utcán, szlovák hangokat hallunk a mellette állóktól, megszólítanak, mi intünk, hogy nem értjük. Aztán lassan egyre több az ácsorgó ember, láthatólag ugyanarra várva.
Magyar hangok. Fiatal pár beszélget. Szinte még gyerekek. Nászutasok, mint később kiderül.
Középkorú hölgy, ő is a túrára érkezik. Férjét otthon hagyta a szállón, neki nem volt kedve az úthoz.
Megérkezik Ági is, a jeeppel. Röpke eligazítás, aztán bekanyarodik még egy Suzuki. Korombeli pár ül benne, nem sokkal lehetnek fiatalabbak nálam.
Ősz haj, markáns arc, ismerősnek tűnik. Kutatok az emlékezetemben, a honlapon látott nyári, Thasos találkozó képei között. Igen, ott láttam őt.
Lovas Zsuzsa, mutatkozik be a hölgy.
Zsuzsa, aki a kajakos túráikról írt.
 
István a férj. Ő vitt végig bennünket ennek a csodálatos útnak autópróbáló meredélyein, felvert portól köhögésre ingerlő homályán, vízmosásokon, szűk kecskecsapáson, holdbéli tájon, elvarázsolt erdőn. Zsuzsával felváltva mesélve régebbi túráikról, mutatva a távoli célokat, az Ágitól már hallott történeteket. Így utólag is szeretnénk nekik megköszönni a szép napot, az átbeszélgetett búcsúestet, és azt, hogy megismerhettük őket.

A terepet ismerő biztos kezével vezeti Ági a konvojt. Magasba emelkedő meredélyek és mélybe szakadó hegyoldal közti szűk ösvényeken. Domború hátú köveket, éles, szikladarabokat kerülgetünk. Zsuzsa morgolódik Pistával, miért megy olyan közel a meredeken alázuhanó párkányhoz.

Két autónyi magyar, és vagy négy-öt  autónyi a szlovák csoport.
Porfelhőbe burkolózik az út előttünk, ahogy elhúz mellettünk egy szélesebb szakaszon a szlovák csoport vezetője. Messze elhagyva a rá bízott csoportot. A piros Szuzuki szürke a rárakódott finom portól.
Kiszélesedő tisztáson áll meg a felvezető autó. Hatalmas, többtonnás kockakövek szegélyezik az út szegélyét. Sorszámozva, szállításra várva.
A másik oldalon a fejtés helye. Több méter magas, tükörsima fal, ahogy a gyémántfűrész belemart a hegy oldalába, hófehér és szürke erezetű kő.
Márvány.
Próbafejtés, meséli Ági. Nem folytatták a bányászatot, nem találták megfelelőnek a márvány minőségét.
Így nyers állapotában is gyönyörű.

Tovább az úton, egyre meredekebben, egyre magasabbra. Ági időnként megáll, egy-egy érdekesebb kődarab kerül az autóba.
Kapaszkodik felfele a karaván, vastagon lepi be a finom por a szélvédőt.
Vékony sugárban csordogál az üde friss víz egy nagy tartályba az út mentén. Megállunk, csillapíthatja a szomját mindenki az üde csobogó forrásból.

Pista letörli a szélvédőt egy átitatott papírzsebkendővel, sáros iszapréteg marad utána, gyorsan törölni az ablaktörlővel, míg rá nem szárad.
Ági újabb köveket pakol az autóba.
Tovább. A kanyargós hegyi út dobálja az autót. Vakítóan tükröződnek vissza a nap sugarai egy kanyar után.

A szállongó por alig tompít a csillogáson. Hatalmas gépek dolgoznak alattunk a mélyben, soktonnás márványtömböket vág a fűrész, teherautók görnyednek súlyuk alatt.

Egyre följebb.
Aztán itt vagyunk a csúcson.
Az Ypsarión.
A kopár sziklabérc, mint egy rőt sapka, ül a zöld, erdővel borított hegy fején.
1170 m, hirdeti a tábla a kőoszlopon.

Az ember mindenhol otthagyja a keze nyomát, ahol megfordult. Szerencsés, ha nem rombolást hoz ez a kéznyom.
Lapos kődarabokból épült kis sziklatornyok jelzik az Ypszarió kopár sziklacsúcsán a látogató ember keze nyomát. Kis piramisok, oszlopok, bonyolult kis építmények. Talán háborítatlanul. Talán nem jön egy vandál kéz, aki lerombolja e kis emlékeket.
Ha építeni nem tud.

Mert vandál kéz mindig akadt a történelem folyamán, aki lerombolta, amit más épített. De mindig akadt, aki újra felépítse.
Elpusztíthatatlan az élni akaró ember.

Zsuzsa a beavatott biztonságával mutatja a panorámát. Na ja, harmadszor vagy negyedszer járták már meg a hegyet.
Az ott Potamia. A strand, a Golden Beach arrébb. Ott a távolban a webkamera.
Kinira jobbra, a Paradicsompart.
Távolban a párába burkolózva az Athos hegy.
Ide látszik a szárazföld, a parti sáv. 
Keletre talán Samotraki sejlik a távolság ködébe burkolózva.

 

Azt mondják, hogy a csúcsban az a legszomorúbb, hogy onnan csak lefele visz az út.
Hát soha nagyobb szomorúságot.

 

Árnyas fák közt ereszkedik le a konvoj. Most a féknek több a szerepe, mint a gázpedálnak.
Hihetetlen.
Egy kerékpáros teker felfele, a dzsipeket is próbáló úton. Mire képes az emberi akaraterő.




 
 

 

Kanyarok, útelágazások. Ági az otthon levő biztonságával vezeti a csapatot, a hegyi ösvények egyforma útvesztőjében.
Aztán ritkul az erdő.

A világmindenség végtelenében bolyongó űrhajó reményvesztett utasai az élet lehetőségével kecsegtető bolygót fedeznek fel.
A műszerek oxigén jelenlétét érzékelik. Felcsillan a remény a csüggedt legénységben, a sérült hajóval sikeresen érik el a bolygó felszínét.
Kihalt néma táj. Kősivatag.
Ijesztő formájú torz növények. Ha növények egyáltalán. A veszély érzete terjeng a levegőben.
Szorongás, félelem, szinte érezni a szagát.


 

Hol lapul a vész, honnan támad a halál.

Fura élőlény jelenik meg a színem. Nem tűnik gyilkos szándékúnak.

Na nem. Ez csak egy kecske.
 
És nem űrhajó utasai vagyunk egy idegen félelmetes bolygón. Szuzuki dzsippekkel járjuk Thasos hegyeit. Nem félelmetes mesebeli erdő ez a fura alakú fákkal, csak a kecskék által sivárrá rágott fennsík. E minden növényt lelegelő állatok pusztítják itt a növényzetet.
Az élet csodája, hogy ebben a kősivatagban mégis van élet.
Elpusztíthatatlan a természet.
Elpusztíthatalan az ember is.
Gyilkolja bár ellenség, pusztítsa természeti erő, árvíz, tűzvész, űzze politikai akarat, mindig marad néhány, aki tovább viszi az életet, aki újjá építi a világát.
A legyilkoltak helyett újak születnek, az elmenekültek visszatérnek, rejtekúton szökik vissza az elüldözött. És visszatér, észrevétlenül, az élet.
És felépülnek a házak, felépül a falu, a város.
Felépül ott, ahol azt hinnénk, lehetetlen. Felépül ott, ahol azt hinnénk, nincs miért, ahova nem hívja vissza semmi.
Csak a haza szava. A horpadt sírok, az ősök porladó csontjai.
 
Kasztró is felépül. Annyi hányattatás után is. Annyi pusztulás után. A politikai akarat ellenére is. Az életlehetőségek hiánya ellenére is.
Mert hívnak a bolyongó, nyugalmat nem találó ősök szellemei. A kihantolásra váró porladó csontok.
És a romokon felépülnek a házak. Lopva, engedély nélkül, a hatóság tiltása ellenére.

Szellemváros. A kápolna mögött a sírkamrában gyűlést tartanak az ősök csontjai. 
Csontok.
Összegyűlnek itt éjfél körül a bolyongó lelkek a csonthalmokon, és tervezik a jövőt, amikor majd újra gyerekzsivaj tölti be a házakat, amikor szorgos kezek életet csikarnak ki a sivár földből, amikor nem csak Athanasios ünnepére telik meg a falu.
Elballagnak az ősi templomba is, és Kostas,a kocsmáros kinyitja ilyenkor nekik a rábízott templomot.
Azt mondja ilyenkor, hogy szellőztetni kell. Azt is mondja, hogy a sóhajok csak a szú percegése a fában, hogy az áhítatos mormolás csak a szél fuvallata az ablakok résein. De hát…
Annyi minden megtörténik a világban. És még az is lehet, hogy a kocsma előtt is összeülnek kicsit az imádság után, múlatni a végtelen időt. És Kostas hoz ilyenkor egy kupa jóféle thasosi bort, koccint is talán a régvolt ősökkel.
Mert hát kivel is koccintana nélkülük.
És együtt álmodik velük arról az időről, amikor majd élő lakói a falunak töltik meg esténként a kis kocsma előtti lugast, és ő megtanítja nekik, hogy kell szétkapcsolni az ördöglakatot, hogy kell kibújni a kötélből.
Addig meg süt-főz az ide látogató, kalandkedvelő turistának, és készül a több napig tartó ünnepre, amikor összegyűlik itt a hegyen az elköltözött lakosság, hogy együtt legyen, hogy ünnepeljen, vigadjon.
Mert
Az élet él és élni akar.
Hát
Őrzők, vigyázzatok a strázsán. Ott fenn a kastrói csontkamrában.

Baljós némaság burkolja be a várost.
Egy elárvult birka ballag búsan a tikkasztó sivatagi forróságban. A félelem kihaltsága remeg a levegőben. Megpihen űzötten egy-egy, a sivár kövek között megkapaszkodó, árnyat adó fa rejtekében. Nyomasztó riadt rettegés.
A távolban vészt hordozó, gomolygó porfelhő vágtat a kihalt város felé.
Vadnyugati kulissza, hollywoodi giccs.

De nem. Ez itt előttünk a valóság. A kihalt város, a néptelen utcák, a szomorúan ballagó birka, a közeledő porfelhő.
De nincs bujkáló félelem, és a gomolygó porfelhőből nem vad rablók, hanem a Kastróba látogató turisták bontakoznak ki.
Az árnyékot adó fák alatt is csak az autók keresnek búvóhelyet a forró napsugarak elől.

Kostas kocsmája előtt keres pihenést a csapat, na meg szomjat oltó Mythos sört, éhséget  csillapító, finom ebédet.



Ági mesél a faluról. A Múltról. A régmúlt gyilkos kalóztámadásairól, a tűzvészekről, a falu elnéptelenedéséről, az állami ösztönzésről a parti sáv betelepítésére, a turizmus fejlődéséről.

A nagy népi ünnepről. A falu védőszentje, a templom névadója, Szent Athanasios ünnepéről, amikor a faluban összegyűlnek az eltávozott lakosok. És napokig folyik a mulatság, a tánc, a vigalom. Gyönyörűen írja le ezt Ági a blogjában a www.thasos.hu honlapon, az „Athanasios panagirije” címszó alatt. Bemutatva a görög lélek mindent túlélő optimizmusát. Aki a nehézségeket nem magába roskadó önsajnálattal éli meg, hanem tud vidám optimizmussal, egymásba kapaszkodva túlélni.
Ági engedelmével, csak néhány mondat a blogjából.
„Így tölti hát napjait a thassosi népség. Gazdasági válság ide vagy oda, jól élnek!
Tegnap a hírek után nevetve jegyeztük meg Pánossal: olaszok, spanyolok és a görögök. A csőd szélén állnak. Mind a turizmusból él javarészt. A telét így tölti valószínű a másik két ország is. Csoda hát, hogy tönkremennek?!
Itt a gazdasági csőd az emberek társasági életén csak javít!”

 
Ezért épül fel újra Kasztró. A hatóság akadályoztatása ellenére is, építési engedélyek nélkül is.
„Mert ez az én földem, ez az én házam volt, és fel fogom építeni, ha nem akarják is a hatalmasok.”

Athanasios temploma, Kostas kávézója mellett egy kis gyöngyszem. Nem illik a templomban fényképezni, hát betartjuk az illemet.
Nem a máshol megszokott ortodox templom túldekorált belsőjét látjuk. Meghitt visszafogottság mutatkozik a szépen karbantartott templomhajón. A mennyezetig érő ikonosztázon három sorban az egyházi szabályoknak megfelelően helyezkednek el a képek.
Megnyugvás, áhítat tölti be a nem hívők lelkét is.

    

Távolabb a kis kápolna nyújtja a megbékélés hangulatát, és e megbékélésben pihennek a kápolna mögött az ősök kihantolt csontjai.
Kissé morbid a mi felfogásunkhoz mérve a szokás, de kinek van joga ítélkezni eleveneken és holtakon.

A gerincről lenézve, a hegyoldalban, még látszanak az Erdélyből is jól ismert teraszos gazdálkodás maradványai, itt kőfallal védett padkák, amiken ma már csak a kamrában porladó csontok néhai szellemei bolyonganak az elmúláson szomorkodva.
Elhagyjuk lassan a szellemvárost. A kopár sziklákat, a gyér, korcs növényzetet lassan az erdőöv váltja fel. Árnyas lombkoronák alatt, szűk erdei ösvények útvesztőjében követjük a felvezető autót, le-lemaradva időnként tőle, hogy aztán újra rátaláljunk egy útelágazásnál. Ági szorgalmasan gyűjti az érdekesebb köveket, lassan megtelik az autója.
Kis tisztáson állunk meg.
 
Csörgedező patak siet lefelé a hegyről, bukdácsolva a sziklákon.

    

Hatalmas fügefák szegélyezik a tisztás másik oldalát, ízletes gyümölcsükből lakmározik a csapat.

Alattuk méhkaptárok sora, szorgos méhek hordják a nyár utolsó virágainak nektárajándékát.
Gyalog folytatjuk utunkat a kis patak locsogó medrében, meg-megcsúszva a síkosra koptatott sziklákon, meg-megállva néhol, ahol a kis patak kristálytiszta vize egy kivájt mélyedésben kis tavat alkot. Ági mutatja közben a természet csodáját, ahogy a sok évszázados fák új hajtással megújulnak.

Vízesésként csobog alá a patak egy szikláról. A hűs levegőben érezni a szétporló víz apró cseppjeit.
Ági most faágakat gyűjt. Letört, elszáradt, simára koptatott faágak gyűlnek halomra, mire bepakolunk, a Suzuki jeep úgy néz ki, mintha vadászatról hazatérve mesebeli kapitális szarvasbika trófeája lenne a zsákmány.

Szélesen terül el a patak a medrében, ahol átgázolunk rajta.
Theologos, a sziget ősi fővárosa fölött járunk.
Nem megyünk be a faluba, Ági „zsákmánya” el sem férne az ősi falu szűk utcácskáiban.
Kinira felé vesszük az irányt.
Szűk hegyi út, a túra legnehezebb szakasza van előttünk.
 
Birkanyáj szundikál az úton, a délutáni forróságban. Érkezésünk nem zavarja meg a szieszta nyugalmát, tudomást sem vesznek jelenlétünkről. Ki kell szállni az autóból, elterelni őket az útról.

Aztán lassan elaraszolgatunk mellettük. Szemrehányóan húzódnak félre, megzavartuk a pihenésüket.
Ági 50 m-enként áll meg, egy-egy érdekesebb kő láttán. Már a mi autónk is telik.
Többet nem nézek félre, mondja, hogy ne is lássak meg még egyet. Aztán nem megyünk 50 m-t, és megint kiszáll egy hatalmas szikladarabért.
Mit tegyen, ha előtte volt. Nem kellett félrenézni.
 
Meredeken zuhan alá az út mellett a hegyoldal, a kerekek szinte a szakadék peremén járnak.

Két birka trappol előttünk már kilométerek óta. Vemhes anya az egyik, nagy hasa reng a kocogásban.
Megsajnálom őket, ki tudja hol szakadtak el a nyájtól. Sosem találnak vissza.
Máig sem értem, hogy hogyan terelik össze ezeket a gazda nélkül kóborló állatokat. Szerte a szigeten láttunk egyedül kóborló példányokat.
Krétán a Topolini-szurdok függőleges sziklafalain láttunk valamikor néhány kecskét kaszkadőrmutatványok közben.
Na, ezeket ugyan hogy tereli haza a gazdájuk? teszem föl a kérdést.
Vadászpuskával, mondja Robi.
De hát azok vadkecskék voltak, a krétai kőszáli kecske, a Kri-Kri.
De ezek itt háziállatok.
Egyszer láttam őket gazdával, a Szirének medencéje felé gyalogolva, éppen terelte őket be a gazda, a bekerített kertbe.
Aztán egyszer mintha megunták volna, lekanyarodnak a meredek hegyoldalba, és elhajtunk mellettük.
Miért itt? És előbb miért nem?
Van az állatnak valami érzéke, hogy idáig van az ő területe?
Meredek úton, emberfejnyi köveket kerülgetve ereszkedünk alá kilométereken keresztül.
Aztán lassan lankásodik a táj, olajfaligetek között vezet az út, már itt-ott házak is feltűnnek.
Beérkezünk Kinirába.
A hepehupákon elzsibbadt fenekünknek, az összerázott gyomornak megnyugvás végre a sima aszfalt. Nekilódulnak az autók.
Zsuzsa morgolódik, miért kell száguldani.
60-nal megyünk. A hegyi utak 15 km-es araszolásához képest valóban száguldva.
Még néhány kanyar, és Ági a fiatal párt kiteszi a szálloda előtt.
Mi az útkereszteződésnél búcsúzunk.
Gyönyörű nap volt.

Holnap hajókirándulás.

 

A hajókirándulás

Tarajos hullámokat űz maga előtt a szél. Hosszan elnyúlva rohannak a partnak, harsogva csapódnak a simára koptatott kavicságynak, maguk előtt sodorva,  aztán visszahúzódva magukkal ragadják őket., majd összeölelkezve az utána futó hullámmal újra megostromolják a partot.
Felfújható gumikajak küszködik a rohanó habokkal. Utasai kínlódva próbálják szembefordítani a fodros víztömeggel. A következő hullám feltornyosul a kis hajó orránál, az megtelik vízzel, majd keresztbe fordul, és a következő lökéshullám felborítja a könnyű kis járművet.
Közel a part, ragyogóan süt a szeptember eleji mediterrán nap. Csak egy kellemes fürdőt okoz a sikertelen vízreszállás.

 


Kilenckor indul a busz Limenaszba a kirándulókkal.
Ági mondta előző nap, hogy mi menjünk inkább kocsival. Éva, a szomszéd házból, is velünk jön, legalább lesz, aki elkalauzol bennünket, nem kell keresgélni a hajót.
Jókor reggel indulunk, így ráérősen kapaszkodunk fel a kanyargós úton Panagia felé. A szűk kis utcácska újra a tíz évvel ezelőtti krétai barangolásunk kis hegyi falvait juttatja eszembe.
Közben Éva mutatja az iskolát. Még nem kezdődött el az iskolaév. Így nyári szünetben az iskolaudvar parkolóként működik, ha meg akarjuk nézni a várost, ide be lehet állni.
Limenasz előtt letérünk jobbra, megnézzük a szupermarketet. Majd délután be kell vásárolnunk.
Aztán beérünk az óvárosba. Kanyargós szűk kis utcák. Elmúlt korok bája keveredik a turizmusra épült életstílussal. Szállodák, panziók, éttermek, kávézók festik tarkára az utcaképet
Mellettünk a romkert, az ősi város, az ókori piac maradványai. Az agóra.
A ROMKERT
Sós tengeri pára, száradó hálók jellegzetes halszaga, kávéillat keveredik a halászbárkák, csónakmotorok füstjével.
 
Kiérünk a partra, a kikötőhöz.

    

A régi kikötő. Motorcsónakok, halászbárkák, kirándulóhajók sorakoznak a part mentén, bordáikra apró csókokat lehel a reggeli szélben fodrozódó tenger.
Csiklandós borzongás
Liccs-loccs, a suttogó vallomást felerősíti az álmos kikötői reggel.

Némák a parti tavenák teraszai is. A turisták hangyabolya még álmos szemekkel néz ki a lenge takaró alól, itt-ott látni csak egy-egy izgága koránkelőt. Késő éjszakába nyúlik Görögországban a nap.

A kávézó előtt is üres a parkoló.
Leparkolunk.
 
Szemben velünk, a mólónak támaszkodó híddal, ringatózik az izgatott hullámokon a kis kirándulóhajó, a Viktória.

Felvisszük a holminkat, mi vagyunk az elsők az utasok közül.
Évát vidáman üdvözlik az ismerős matrózok, nem először utazik már velük, elkísérve Ági csoportját.
Helló, köszön vissza nekik nevetve. Válaszolni nem tud a szívélyes szavakra, sokszori kint tartózkodás alatt sem tanult meg görögül.
A csomagjainkat felrakjuk, aztán elindulunk felfedezni a part rejtelmeit.
Apró csónakokat ringat a tenger a móló hosszában.
Arrébb éppen a hálót hajtja halomba egy bárkán a halász. Száradni van kifeszítve máshol, emitt meg egy platán árnyékában szorgos kezek foltozzák a szakadást.
Pöfögve indul el egy halászhajó
Némán ásít a romkert kapuja. A hajdan zsibongó agóra késő utókorra maradt kövei kábultan álmélkodnak a világ változásán.
A kávézó elől kövezett út kapaszkodik a hegyre felkúszó erdő árnyékában. Hova vezet vajon? Balra, távolabb a kompkikötőt takarják az épületek, emerre, a kis kikötőn túl, a homokos strand árválkodik az álmos reggelen.
Sokadalom  tűnik fel a sarkon a szabad parkoló felől, talán Ági buszos csoportja érkezett. Felmegyünk mi is a hajóra, Éva miatt nem is kérték a részvételi jegyet, tudták, hogy Ági szervezi .
De mégsem ők jönnek. Hangos román beszéd foszlányai jutnak el hozzák, aztán megtelik zsibongással a hajó.
Újabb csoport érkezik, köztük felfedezni véljük a tegnapi jeep-kirándulás szlovák résztvevőit is.
Majd kisvártatva újabb csoport. Bolgárok.
Aztán a magyar csoport is megérkezik. A rasztafrizurás fiú az ifjú párjával, ők a jeeptúrán is ott voltak. Aranyosak így fiatalon. Leülnek a hajó közepén a padra, kéz a kézben, az egész út alatt szinte el sem mozdulnak onnan.
A hölgy, aki tegnap Ágival utazott, most a férjét is elhozta.
Meg ismeretlenek, akikkel most találkoztunk először.
Megtelik élettel a hajó.
Feldohog a motor, eloldják a kikötőkötelet a bakról, felhúzzák a hajóhidat, és a hajó lassan, araszolva, elválik a mólótól.
Felbőg a motor, és egyre gyorsulva elhagyja a Viktória a kikötő csendes öblét.
A kapitány jobbra fordul a Márványpart irányába.
 
Felerősödik a délkeleti szél, ahogy elhagyjuk a limenaszi kiszögellést. A török partok felől széles hátú hullámokat kerget a szárazföld felé.
Küszködve bukdácsol a kis hajó, ahogy feltornázza magát egy hullám hátára, majd lesiklik a völgybe, hogy újra elkezdje a kapaszkodást felfelé. Ijedt kapaszkodás, és örömteli sikongás.

Vegyes érzelmek. Aztán úgy dönt a kapitány, hogy nem teszi ki az utasokat a hánykódásnak. Egy nagy ívű forduló, és elindulunk a nyugati part irányába.
Ági megnyugtatja a kedélyeket, hogy a programot végigjárjuk, csak a hullámzás, a szél miatt fordított sorrendben történik.
Balra feltűnik újra a város, a kápolna a hegyoldalban, a régi kikötő, a halászbárkák, csónakok sora, a parti tavernák, a kompkikötő.
Keramoti felől közeledik a piros komp. Szemben vele az Aneth kompjának fehér teste a kék tengeren, mintha a görög zászló színeit mintázná, éppen Keramoti felé tart. Látjuk az „őrségváltást”, ahogy a vijjogó sirálycsapat átvált egyik kompról a másikra. Mintha kijelölve lenne a határ. Eddig és ne tovább. És visszakísérik a másik hajót a saját partra

Csipkésen tagolt part, haragos zöld hegyoldalak, szelíd lankák.  Leszakadt sziklatömbök között morajlik a tenger.

    

Szélvédett kis öblöket bújtat a sziget, aranylón csillog a finom homok a ragyogó fényben.


Tintakék,


ibolya,


türkiz színekben tündököl a tenger.

A lágy ringatózás, a motor duruzsolása álmodozó kábulatba ringatja az utasokat az orrfedélzeten. Belefeledkeznek a tenger kékségébe.
A büfénél szól a zene, fiatal román nő torkaszakadtából üvölti románul a nótát a taton.
A fiatal pár kéz a kézben ül a fedélzet közepén a padon. Így fogják egymás kezét, amióta elindult a hajó.
De szép is fiatalnak, szerelmesnek lenni.

Csendes öbölben vet horgonyt a hajó. Felbőg a csónak motorja, vastag kötelet húz a partig. Kikötünk.
A parton a strand zsibongása. Aranyló homok, színes napernyők, barnára sült turisták. Megelevenedik a hajó. Csobbanások, vidám lubickolás a tengerben. Mentőmellény, aki úszni nem tud.

Ági, mint sellőlány bukik le a tengerfenékre. Derekán gyűjtőháló, körülötte a tenger színkavalkádja, a tintakéktől a türkiz, a zöld, és az átlátszó fehér.

Évával beszélgetünk. Közömbös dolgokról, de mégis érzem, egyformán vélekedünk a világról.
Zsibong a hajó, önfeledt lubickolás, magasra fröccsen a sós tengervíz egy-egy, a fedélzetről belecsobbanó test körül. Közel a part, de nem úszik ki senki. A strandolók sem merészkednek be idáig.
Milyen mély lehet itt a tenger?
Egy-egy hullám hátán messzire sodródva, felbukkan egy fej, hogy aztán újra eltűnjőn a hullámvölgyben. Robi. A francba, hogy ennek mindig különcködni kell. Sodorja a víz befelé, észre sem veszi, és eltávolodik a hajótól. Tud úszni, rendben. De nem ismeri a tengert, a hullámokat. A mélységet. Más ez, mint a dombori Duna, a Balaton, vagy a budapesti strandok medencéje.
És ha közben a hajó felszedi a horgonyt? Ha nem tűnik fel senkinek, hogy hiányzik egy ember az „utaslistáról”? Ha nem veszi észre senki a hullámok hátán néha felbukkanó testet?

A szülő aggodalma nem függ a gyermek korától.
Eszembe jut barátom „szüléje”. A dédnagymama közel volt a százhoz, amikor fia, barátom nagyapja meghalt, közel volt már ő is a hetvenhez. Kiszáradt szemekből könny már nem csordult elő, csak a remegő hang kesergett.
„Mindig a fiatalnak kell meghalni”.
A hetvenéves öregember is fiatal volt. Neki. A gyermeke volt.
Ez a hullámokon sodródó emberi test, nekem is az a visító, kapálózó kis ember, akit először próbáltam megmártóztatni a Dunában.

Észrevétlenül tér vissza Ági a hullámzó kavalkádban.
Zsákmányát, kagylókat, gusztustalan tengeri uborkákat, tengeri sünöket, a kék, zöld, lila, barna különböző színeiben pompázó mészvázakat terít szét az asztalon.
Majd mesél róla, ha együtt lesz a csoport.
Felbőg a csónak motorja, eloldják a vastag kötelet, a hajó felszedi a horgonyt. A motor lágy duruzsolása hallik, méltóságteljesen araszol a hajó távolabb a parttól. Majd csobban a horgony.
Horgászfelszerelést oszt a személyzet az érdeklődőknek. Tengeri horgászat. Köteg damil, kis ólomsúly horog, felcsalizva.
Apósom, nyugdíjas éveiben, a fél életét a Dunán töltötte. Sosem tudott megbarátkozni vele, hogy nem tudta velem megkedveltetni a horgászatot.
Itt is meghagyom az avatattabbaknak a szórakozást.
Áznak a damilok. Itt-ott, egy-egy, tíz centis csíkos hal kerül a horogra, sovány a zsákmány. A társaság nagy részét nem köti le a horgászat. Román srác felkap egy tengeri sünt az asztalról, riogatja vele a lányokat.
Ági meg utána, próbálja magyarázni, hogy adja vissza, mert az majd bemutatódarab lesz. A srác nem érti, hogy mi köze ennek a nőnek az egészhez, meg egyáltalán mit is akar. Jópofáskodik, hogy visszadobja. Végül csak meggyőzi Ági és a sün visszakerül a többi közé.
A hajó felszedi a horgonyt, és dohogva indul el a part mentén visszafelé.
Újra feltűnnek a már látott partszakaszok, a kis öblök, csendes strandok.
Ági maga köré gyűjti az érdeklődőket. Magyarázza a sok tengeri herkentyűt: a tengeri sünt, fiatalon, életerősen, hegyes  mésztüskéivel, majd elöregedve, elhalva, letöredezett tüskékkel. Az elpusztult állat mészvázát frissen ragyogó színekkel, lila kék, sárga árnyalatokban, majd ahogy öregíti a víz, megzöldül, majd barnára vált.
Felbont egy  élőt, kikaparja belőle az ikrát, a „görög kaviárt” megkóstoljuk, majd az osztrigát is, olivaolajban megfürdetve.
Gusztustalan egy állat a tengeri uborka. Ági kér, fordítsam le a román csoport hangadó hölgyének. Nem érti, hogy én Erdélyben járva, hogyhogy nem tudok románul.
Hát úgy vagyok vele, mint Fülig Jimmy, amikor José, a spanyol pincér szerepében szolgált a hajón. Néhány spanyol fogás nevét ismerve, amit akkor tanult, amikor egy étterem reklámembereként állt a kirakatban, és spanyol ételek nevét sorolta.
Negyven év alatt én is csak az ételek nevét tanultam meg. Másra nem volt szükség.
Bár az uborkát tudni kellett volna, hisz uborkasalátát már rendeltem a sertéskaraj és hasábburgonya mellé (cotlet de poc, cu kartofi, si castravete salata), de hát kinek jut eszébe hirtelen Thasoson a „castravete”? Főképp még tengeri?
É ki tudja, a román mit ért meg belőle?
Bár szerintem a román nő értett magyarul. Bár beszélni csak annyit volt hajlandó, hogy
„Nem beszél magyar”.

Lágyan ring a hajó a hullámok hátán. A duruzsoló motor álmos csendet terít a fedélzetre. Halk beszélgetés, itt-ott nehezedő pillák is láthatók, a zajos román csapatra is rászáll a melankolikus hangulat.
Talán ezt az álmosságot akarta feloldani a román fiatalember.
Tekintete az asztalon heverő, csillogó, színes tengerisün vázakra szegeződik.
Széles pengéjű, fogazott tőrkést húz elő.
Csillan a penge.
Lecsap.
A leheletfinom tündöklő ékszerekből csak összetört szilánkok maradnak.
Mire magunkhoz térünk a hitetlenség kábulatából, mire felhördül a felháborodás, már csak romok halmaza marad az asztalon.
Csodálkozó szemekkel néz a felháborodottan zajongó közönségre. Mi a bajuk, hát nem jópofa volt?
Nem azért, mert román. Azért, mert bunkó.
Hogy a négy nációból a román volt a bunkó, az egy más kérdés.

Játékos sirályok követik a hajót. Le-leszállnak a tengerre. Ringattatják magukat a hullámokkal. Megannyi fehér gyöngyszem a tintakék tengeren. Majd felcsap, mint szél szárnyán táncoló tollpihe.

Magas partok által körbezárt öbölben vet horgonyt a hajó. Áttetsző zöldre vált a mélykék tenger, ahogy közelít a part. Szikrázik a fehér föveny.
 
Magányos evezős tart a hajó felé, a szürke gumikajak kacsázva halad a vízen, ahogy az evező erős karmozdulattal húz a vízbe. Jobb-bal.
Pista.
Halihó, hol hagytad az asszonyt?
Nagyok voltak a hullámok. Ha az orrát is leterheltük, nem tudott felkapni a hátukra. Befordították a kajakot, így otthon maradt. Mondd meg Robinak, ha kedve van, holnap  kimehetünk vele a vízre.
Majd mindjárt megkeresem és beszéljétek meg.

Sürgölődnek a matrózok,  A hajó tatja felől izzó szén szagát sodorja a légáramlat. Sülő hús percegése hallik, illata betölti a fedélzetet.
Kis nyársakon sül a szuvlaki. Készül az ebéd.
 
Fürdőzők csobbannak a hajóról a tengerbe, vidám zsibongás tölti be újra a hajót.

Ideje kibontani az otthonról hozott palack Cabernet-et.
Kínálom Ágit. Köszöni, nem iszik bort. Invitálom az egyik arra haladó matrózt, szabadkozik, hogy gyógyszert szed.
Hát a thasosiak nem isznak bort?
Hát elfogyasztjuk Évával meg Robival.
Mire az ebédet felszolgálják, azért sikerül nyakára hágni a palacknak.
Hosszú sor kanyarog az ebédért. Robi meg is unja a sorállást. Megbíz, hozzam ki az ő adagját is.
Mire visszaérek a két tányérral, a nyomát sem találom. Keresem, az egész hajón nem lelem.
Már nem bosszankodok, majd megeszi, ha előkerül.
Ebédhez felbontom a másik palackot, Vegyes vörös. Töltök az asztal körül ülő szomszéd magyaroknak is. Nehogy a végén vissza kelljen vinni...
Lassan vége a kirándulásnak. Felszedik a horgonyt, a kapitány hazafelé fordítja a kormányt.
Lassan csorgunk be a kikötőbe.
A csoportok elindulnak a buszokhoz, mi Robival még maradunk.
Szűk kis utcán kaptatunk a keleti csücsök felé.

Kis kápolna áll a szirten, piros cserepein megcsillan a délutáni nap. Hófehér fala, égszínkék lábazata különös harmóniát tükröz.
Az első „hellénkék” szín, amióta görög földre léptünk.

Évezredekkel korábbi emberek lábnyomait őrzik ezek a kövek a ritkás fenyők között kanyargó úton.
Lebbenő khitonok, omló peploszokban pompázó nők. Könnyű exomisz surrogása, és gazdagon pompázó khlamiák. Marcona harcosok khlamüsze-i teszik tarkává a kultúra szentélyébe igyekvő tömeget.
Könnyű léptű sandalionok csusszannak az árnyas fák alatt kanyargó úton.
Aromás olajok illata keveredik a fenyves gyantaillatával.
Színházba vonul az ókori thasosi elit.

Ma csak mi koptatjuk az elhagyatott ókori köveket. A hajdan virágzó színházi életnek évezredek fedték be a nyomát. Porrá váltak a hajdan drága kelmékben pompázó dámák, elhaltak a görög drámák az amfiteátrum oszlopai között. Lepusztultak az oszlopok is. Tört derekuk ősi korok pompáját hirdeti.
Por a pornak, hamu a hamunak.
Gaz veri fel a hajdani színház környékét. Málló falait időrágta drótkerítés övezi. Kidőlt kapun rozsdás lakat.
Néhány fiatal pihen az árnyas fák alatt omlott köveken. Román szó foszlányait hozza felénk a szél.

A nézőtér felett letiport drótkerítés, hát bemegyek én is, érezni az ősi kövekből kipárolgó múltat.
Gyönyörű a kilátás a tenger felé.
A nézőtér, a theatron, kipótolva a XX. sz. anyagaival. A porond, az orkhesztra, valaha a tánckar és a kórus zajlik, lebetonozva, láthatóan itt még tarthatnak előadásokat!?
A proszkenion, a színpadot és a kiszolgáló helyiségeket magába foglaló épület mára az enyészeté. Ősi kövek, falmardványok hirdetik a dicső múltat Közöttük kóbor kecskék legelik a szik füvet.

Így múlik el a világ dicsősége.
Kétezer év múlva lesz-e még, aki ránk emlékezik így, az általunk épített falak romjai között?

Robi eltűnt. Mért kell neki mindig elcsavarogni? De hát majd odatalál az autóhoz.
Kandeláberek szegélyezte  burkolt út vezet lefele. Láthatólag az elmúlt években épült.
A város fele vezet, hát elindulok. Robi ott ácsorog az egyik lépcső aljában, láthatólag ő már bejárta az utat. Ott van vége a téren, ahol a kocsival leparkoltunk. Szemben a taverna,  leöntünk egy kávét. Görög kávét kér Robi. Ezt nem tudják elrontani, mondja. Én maradok az eszpresszónál. Hát szerintem rossz lóra tett. Finom volt az eszpresszó.
.
Hazafele bevásárolunk a szupermarketben. Mosni kell, hát mosószer, öblítő.
Robi a Zsuzsáék által ajánlott Apélia nevű bort keresi, én a gyantás görög bort akarom megkóstolni. Nem találunk. Nem baj, van még pár palack hazai. Csak vegyünk hozzá néhány palack szénsavas ásványvizet. Kék kupakos a buborékos. Otthon. Hát veszünk egy kartonnal. Meg pár doboz Mythost, mert fogytán van a hűtőben.

Panagia egy kis gyöngyszem. A Laguna változatlan csilingeléssel kanyarodik be az iskola udvarára.
Kis üzletek, zsúfolt bazár, utcára kirakott áru. Robi hűtőmágnest keres. Hányadikat már? Aztán valami fonott karkötőt vesz.
Szűk kis sikátorok, mint lépen a sejtek, épültek egymásra a házak. Szomszédra nyílik az ajtó a meredek sikátorban. Szűk utca. Hogy közlekednek itt autók, teszi fel Robi a kérdést.
Itt nem közlekednek autók, felelek. Ahhoz szűk ez az utca.
Alig mondom ki, motor búgása hallik. Piros furgon orra tűnik fel a sarkon. A fal mellé lapulunk. A sofőr int, hogy nem jó, mert hozzápaszíroz bennünket a falhoz. Türelmesen vár, míg átmegyünk szembe egy sikátorba.
Ma sem értem, hogy tudott bekanyarodni. Szerintem derékba csuklott. Másképp nem lehet.

Egyszer Krétén Rethimnóban mentem be egy ilyen szűk utcába egy Twingóval. Előttem egy helyi autó araszolt. Aztán odaértünk egy keresztező utcához, addigra eltűnt előlem. Hát én nem tudtam bevenni a kanyart. 150 métert tolattam úgy, hogy nem volt öt centi a tükrök és a fal között.

Ilyen csak a mesekönyvekben van.
Árnyas platánok alatt tündérkert. Csobogó forrás, csilingelő patak, csörgedező csermely. Árad az éltető víz mindenhonnan. Támfalba épített vezetékből kis vízmedencébe.

Patak siet valahonnan a hegyekből, hogy folytassa útját le, a tenger felé. Oldalában csatorna önti csillogó vizét. Házak alatt kivezetett csőből ömlik, kis ér csatlakozik bele arrébb. Kis híd vezet át a robogó patak felett. Film díszlete lehetne akár. Sznobok giccsnek neveznék. Lelkük rajta.


Ági Efivel trécsel a fügefa árnyékában. Kezét összecsapja, amikor meglát bennünket felmálházva megérkezni.
Hát ti mit vásároltatok? Nem megmondtam, hogy ne vegyetek vizet a boltban, mert ugyanaz folyik a csapból is.
Ez buborékos víz, fröccsnek hoztuk.
Dehogy buborékos. Ez ugyanaz a forrásvíz, amit itthon is ihattok a csapon. Ugyanazt palackozzák.
Hát ennyit a szabvány EU-s csomagolásról. Kék kupak.
Na nem baj. Jó lesz ez majd hazafelé.

 

Túra a vadonban. Avagy ismerd meg Thasost

Egekbe törő fák, elvadult bozót, áthatolhatatlan rengeteg. Tövises indák. Szűk ösvény kanyarog, kerülgetve az öreg fákat. Kapaszkodó gyökerek keresik az utat a szikla repedéseiben. Harc az életért.
Kúszó cserjék törnek utat maguknak, át a ritkán járt csapáson.
Emberi kéz nyoma, hatvan centis kőfal újra és újra, ahogy az erdő lejt a tenger felé.
Árulkodó nyomai egy régmúlt világnak, amikor dolgos emberi kezek serénykedtek itt a hegyoldalban.
Kultúrát teremtve. Megélhetést. Nehéz, verejtékes munkával termőre fogva a sziklákat borító vékony talajréteget.
Szőlőt termelt talán? Gyümölcsös érlelte lédús termését? Zöldségeskert, gabona?
Rég elveszett a nyoma. Az ember is kihalt már, aki képes volt csodát művelni e meredélyen. Haló porait visszaadta a természetnek, vissza a hegyoldallal együtt. És a természet szívvel vette át a gazda szerepét.
Alant morajlik a tenger. Belészakadt sziklaóriásokat ostromol, hatalmas lapos táblák csúsztak a tengerbe.
Körben, ameddig a szem lát, a parti meredély. Leszakadt sziklatömbök halmazán törik meg a robajló hullámzás.

Magam indulok megismerni a szigetet. Robi inkább a strandot választja.
Kajaktúrára készült reggel, még tegnap beszélték meg Pistával, hát reggeli után elindulunk hozzájuk.
Aztán nem lett a kajakozásból semmi. Tarajos hullámokat kergetett a felélénkülő délelőtti szél a homokos partnak, Zsuzsával sem tudtak tegnap megküzdeni a habokkal. Hát így nem került vízre a kajak.
Robi így elindult a partot felfedezni. Én meg autóba ülök. Videokamera, fényképezőgép. Fehér farmernadrág.

Skala Potámia után éles jobbkanyarral kerül meg az út egy meredek sziklatömböt. Baloldalt az út mellett kisebb tisztás, széles csapás hatol a fák közé, amolyan dűlőút.
Levezet talán a tengerhez?
Megállok.
Nyakamba akasztom a kamerát, a fényképezőgépet, jó téma a tenger, a part.
Kanyarodik az út.
Szétszórt szemeteszsákok mindkét oldalon. Kiszakadva, tartalmukat széthordta a szél, vagy a vadak kezdték ki.
Tényleg. Vannak itt vadak egyáltalán?
Már a vad emberen kívül, amely úgy látszik, mindenütt egyforma. Nálunk odahaza, meg Erdélyben, de itt Thasoson is.
Érthetetlen.
Működik a szemétszállítás. Ott vannak a szemeteskukák, naponta látjuk a szemetes autókat begyűjteni a szemetet.
Miért? Miért kell tönkretenni a természetet?
Olvastam valaha egy könyvet, a székely székek történetéről. A székely önkormányzat 400 éve hatalmas büntetési tétellel sújtotta a falut átszelő patak szennyezését.
Igaz, akkor még nem ismerték a szót, környezetvédelem. Csak éltek vele. Mert tőle függött az életük.
Ma ott is a patak partjára hordják ki a szemetet. Aminek ugyan megvan az az előnye, hogy a tavaszi olvadás, vagy egy nagy eső által megduzzasztott patak elhordja a hulladékot. A parti cserjéken fennakadt fóliaszatyrok, pet-palackok, korhadó hulladékok, mint díszek a karácsonyfán, hirdetik a XXI. sz.-i emberi kultúra vívmányait.
Biztos, hogy előre viszi a tudomány az ember fejlődését?
Globalizált világ.
Globalizált felelőtlenség.

Alig 200 méter után vége a dűlőútnak. Egy olajfaligethez vezetett csak a csapás.
Visszaforduljak?
De nem. A ligetet körülölelő sűrűben keskeny ösvény kanyarog. Vékony kis csapás, alig járt. Követem, lefele visz, a tenger felé. Tüskés ágak akadnak a ruhámba, szúrós indákat hajtok szét magam előtt, vastag gyökerekben botlik meg a lábam.
Meredek fal, helyéből kifordult kövek. Emberkéz alkotása. Lapos kövekből rakott támfal kanyarog a sűrűben. Lejjebb még egy, és még egy,
Teraszok. Mezőgazdasági művelést folytatott itt valaha az ember. Amikor még nem volt fáradságos a munka, mikor még nem a gépek dolgoztak helyette. Amikor még minden talpalatnyi föld érték volt.
Ma már, a gépesített világban nem érték. Gépekkel ezek a teraszok nem művelhetők. A tömegtermelés, a gépek, a műtrágyák, a vegyszerek korában az emberi munka leértékelődött.
A természet pedig visszahódítja a magáét. Az elhagyott földeket felveri a gaz, cserjék nőnek a zöldségeskertek helyén, fák nyújtják az ég felé koronájukat, indák szövik be járhatatlanná.
Csak ezek a támfalak emlékeztetnek rá, hogy emberi kultúra virágzott valaha.  Aztán majd ezek is leomlanak egyszer, és csak a kutató régészek ásója találja meg a nyomát a régmúlt embernek.
Ha lesznek még régészek.
Ha lesz még, akit érdekel, hogy kultúra virágzott valaha ott, ahol ma áthatolhatatlan vadon burjánzik.
Ha lesz még ember.
Ha nem tesszük tönkre végleg a jövőnket. A felelőtlenségünkkel. A gondatlanságunkkal.
A kényelmünk keresésével.

Teherautóplatónyi táblákat tolt a tengerbe a leszakadó partfal. Emberkéz nem alakíthatta volna praktikusabban egy kikötői rámpának. Simára csiszolta őket a hátukat nyalogató tenger.
 
Északra, alig 100 méterre, ahol a potamiai öböl déli kiszögellése látszik, kis sziget, magányos sziklatömb inkább áll a tengerben, alig néhány méterre a parttól. Aranyló fénybe vonja a déli nap. A Thasos, mint elcsángáló gyermekét féltő anyai kéz, utánanyúl. A meredek partot tengerbe omlott sziklák szegélyezik.
Hallgatom a tenger mormolását, nézem a magányos sziklát. Fürdik a déli nap ragyogásában.
Valami vonz, valami hív.
Gyere, gyere.

Heine verse jut eszembe. „Die Lorelei”

Die schönste Jungfrau sitzet
Dort oben wunderbar,
Ihr gold'nes Geschmeide blitzet,
Sie kämmt ihr goldenes Haar,
Sie kämmt es mit goldenem Kamme,
Und singt ein Lied dabei;
Das hat eine wundersame,
Gewalt'ge Melodei.

 
(Szabó Lőrinc fordítása)       

Ez itt ugyan nem a Jungfrau. És nincs hideg, és nincs sötét és nem a Rajna folyik csendesen. A tenger mormogását hallom. De szirének itt is vannak, ezt tudjuk Homérosztól és hát ott a sziklán a déli napfény, miért ne csillanhatna meg a fésű az aranyhaján. És csak értő fül kell hozzá, hogy a tenger mormolásában a gyönyörű éneket fedezze fel a fül.
Singt ein Lied dabei.
 
Síkos sziklák domború hátán csúszkálok. Éles peremekbe kapaszkodom.

Örvénylik a víz, a sziklarepedések mélyén dübörög az egymásra halmozott tömbök alagútjain betóduló tenger. Üvöltő árként áramlik be egy-egy barlangnyíláson, csattanva csapódik a falnak, magasra csapnak a feltorlódó habok.
 

….
s közben a lány dalol;
hatalmas zengedezésű
varázs kél ajkairól.


Szikláról kapaszkodom sziklára. Hol  csiklandozzák talpam a felcsapó habok, hol mélység örvénylik alattam.
nem le, hol a zátony, a szirt van –
fel néz, fel a csúcsra csak!


És itt van. Előttem a szikla. Alig karnyújtásnyira csak. Innen kihunyt  csillogása. Csak a kopár szikla marad.

„A cél halál, az élet küzdelem. S az ember célja a küzdés maga.” Madách nagy igazsága.

De küzdeni akkor is érdemes.

És akkor most vissza kell küzdeni magam.
Újra a sziklák. Elmúlt a szirénvarázs, már tudok rájuk is figyelni.
Van-e nagyobb művész a természetnél?
Fantasztikus alakzatokat csiszolt a tenger az évmilliós rögökbe. Gömbölyűre koptatott kövek, szivacsossá mart sziklák.

    

Egy kőtábla emitt, rajta szabályos sorokban rótt ábrák. Ókori írás is lehetne akár.

Elbűvöl a sziklavilág csodája. Újra az örvénylő víz, az egymásra halmozott sziklaóriások alagútjaiban. Hova lépjek? Nem találok kapaszkodót, pedig simán jöttem a vízhez közeli sziklákon. Most fel kell kapaszkodni a partra. Majd újra vissza a tengerhez.

Két hatalmas, élire állított tábla. Állok a lapos, fél méter széles tetőn. Alattam három méterre, szűk folyosón áramlik a tenger. Nincs lejáró a víz felé. Vissza a partra. Tövises cserjéket kerülgetek. Száraz avaron csúszok le a meredek hegyoldalon. Le újra le a víz közelébe. Csak előre, nem múlik a varázs. Szikláról mászok sziklára.
Emlékemben kutatok, keresem előttem a kiindulási pontot. Kis tisztás, tengerbe csúszott sziklatáblák. Ott, az lesz az. Előre. Újabb sziklák. Aztán…
Nincs tovább. Megmászhatatlan sima függőleges sziklafal. Hát erre nem jártam. Az öböl déli sarkánál vagyok. Jó 150 méterre a ponttól, ahol kiértem a tengerhez.

Végül ladikot s ladikost a
mélységbe sodorja az ár…
S hogy ez így lett, ő okozta
dalával, a Loreley.


Vissza a sziklákon? Ritkás erdőség követi a partot, hát inkább elindulok a hegyoldalban.
Bujkálok a törpe fenyők között. Szúrós indák tekerednek a lábamra. A fehér farmer búsongva gondol hajdani múltjára. Fel a hegyre, el a tengertől, arra van az országút.
A sűrű bozót egyre vadabb lesz, egyre áthatolhatatlanabb.
Aztán végre itt kanyarog előttem az első, emberkéz alkotta támfal. Csak követni északra, és elérem az ösvényt.
Valóban. Néhány tíz méter vergődés, és itt kanyarog előttem.
Fellélegzek. Kalandos vállalkozás volt.
„Die Lorelei getan”

Meredeken kapaszkodik az ösvény. Aztán végre itt az olivaliget.
Most érzem a fáradtságot. A sziklák, a zajló tenger, a sós pára, a sűrű bozóttal folytatott viaskodás most jön ki rajtam. Most, amikor előttem már csak az árnyas dűlőút pár száz métere húzódik a pihenést nyújtó autóig.
Ott áll a tűző napon, 80 fokra felhevülve.
Iszonyú szomjúság tör rám. Kiszáradt a szám, nyelnék, de  nyál sincs a torkomon. Kora délután van, és reggel óta egy csepp nedvességet nem kortyoltam. A kocsiban sincs egy csepp víz sem. Nem terveztem gyalogtúrát. „Tengeri alpinizmust”, vadonjárást különösen nem.
A kocsiban valóban elviselhetetlen a forróság. Kitárom az ajtókat, járja át a levegő.

Kinirában végre találok egy kis boltot. Bevásárolok. Pár doboz Mythos sör. Néhány tonic.
Azt mondják az okosok, hogy kortyolva kell inni, hogy a szervezet érzékelje a nedvességet.
Na hát nem voltak még igazán szomjasak, akik bölcs tanácsokat adnak. Úgy csúszott le a doboz sör, hogy nyelni sem volt időm. Jólesően áradt szét a hűsítő keserédes folyadék a szervezetben.
Ön dönt. Iszik vagy vezet. Hirdette az alkoholellenes közlekedési reklám valamikor.
Hát én döntöttem. Ittam, és közben nem vezettem. Betartottam, hogy vezetés közben nem fogyasztok alkoholt.

Ha Kinira, akkor megkerülhetetlen a Paradicsompart. A leírások szerint Thasos leghíresebb strandja. De hát a strandokról annyit írtak már az enyémnél színesebb tollakkal. Meghagyom a kifestését nekik. Nem becsülöm le a szórakozásnak ezt a formáját, de a zsúfoltságnál, a napernyőknél, a műanyag napágyaknál érdekesebbnek tartom a magányos öblök érintetlenségét, a vad hegyek közt megbújó kicsiny falvak varázsát, az egyszerű vidéki emberek közvetlenségét. Hát a Paradicsompartról majd írnak avatottabbak.
Leballagok azért, taposom a félbokáig érő port. Lent pálmák nyújtogatják hatalmas legyezőiket. Autók tömege ontja a kipufogógázt. Románia Thasosra költözött.
Ami megkapó, az a déli partfal, és a szemben levő, a Paradicsompartot jellemző süveg alakú sziget.
Kevés az idő, indulok tovább a parti úton.
 
Alikinél csak megállok az út mentén. Strandjáról megoszlanak a vélemények. Van, aki ódákat zeng róla, másban csalódást okozott. Csak fentről, az út magasából nézek le rá: a papucs alakú félsziget csendes öblöt zár be. Szép innen fentről a csendes öböl. Hogy a parti nyüzsgés mennyit vesz el a varázsából, nem tapasztalom meg. Döntsék el azok, akiknek a thasosi élmények a strandok zsivaját, a napernyők árnyékát, a hűs habok simogatását jelentik. Egyszer, ha még Isten, vagy a gondviselés is úgy akarja, hogy több időm legyen itt a szigeten, talán sor kerülhet annak megtapasztalására is.

    

Messziről látszik, hogy nem mindennapi építmény. Robusztus kőfalai kolostort takarnak. Moni Archaggelou. Az Archangeli kolostor.
Megállok a parkolóban. Benézek a kapun, a szépen ápolt parkszerű udvarra.
Tüskéktől szaggatott, tengeri sziklák moszataival mocskolt farmeromban szentségtelenség lenne belépni, hát csak kívülről csodálom.
Erdélyben viszolygok a tolakodó ortodox monstrumoktól. Nem illenek a tájba. Idegen hivalkodó test.
Itt természetes. Ott a hódítás kétes dicsőségét hirdeti. Itt Isten közelségét. Hát méltósággal kell közeledni hozzá.
Jobbra távol az Arhangeli strand csendes öble látszik
Tovább.
Élesen balra tér le a murvás út Arhangelos strandja felé. Házikó a bejáratnál, fizetős strand talán?  De senki nem jön elő, hát hajtok tovább. Ritkás fás liget. Leparkolok. A homokos, kavicsos kis strand majdhogynem kihalt. Néhány strandoló lézeng csak, a napernyők lecsukva, a büfés zárja a „boltot”. Utószezon, délután.
Két oldalról meredek sziklákkal határolt csendes öböl.
 
A távolban az Archangeli kolostor fenséges épületei pompáznak. Még csillognak a délutáni nap sugaraiban, de a strandot már árnyékba borítják a magas hegyek.
Csak a baloldali part meredek sziklái aranylanak a délutáni nap sugarainak bűvöletében

Astrida körül tábla a jobb oldalon: Sirenes Bungalovs. Előttem az út bal oldalán szállodakomplexum fehérlik. Balra murvás út kanyarog a kertek között. Letérek. Valahol erre kell keresni a szirének medencéjét.
Gyümölcsöskertek kerítése mellett kanyarog a keskeny csapás, ha autó jönne szembe, helyet kellene találni, ahova valamelyik lehúzódik, hogy elférjenek egymás mellett.
Az út végén parkoló autók sokasága. Kis strandot zárnak közre a magasodó sziklafalak. Meredek lépcsősor vezet fel a napfényben fürdő szállodához. Kavicsos part, arrébb sziklatömböket ölel körül a tenger.
Balra folytatódik az út. Valaha keskeny betonút volt, mára csak megsüllyedt, töredezett emléke maradt.
Rosszak a hegyvidéki murvás utak. Nem ezeknek az aszfaltra tervezett autóknak valók. Esőben sárosak, szárazságban porosak. Kátyúsak, tengelytörők lehetnek.
Náluk csak egy a rosszabb. A lepusztult, töredezett aszfalt vagy beton.
Eltört betonlemez, előtte fél méter kikopott homok. Megkerülhetetlen 20 centis mélyedés.
Kétszer lyukasztottam ki Erdélyben az olajteknőmet. Ennek az útnak nem merek nekivágni.
Leparkolok az autóval a tisztáson. Ez sem egy könnyű művelet. Buckák, kőtömbök, földhányások között lavírozva varázsolom be magam két autó közötti szűk helyre.
Gyalog indulok tovább.
Itt vannak jobbra a Szirén bungalók. Baloldalon éppen a gazda tereli be juhait a kerített kertbe, a gyapjas jószágok mohón ropogtatják az eléjük dobott szénát.
Újgazdag románok porzanak el mellettem vadonatúj BMV terepjárókkal. Hatalmas porfelhőbe burkolva a tájat. Mások csapatostul érkeznek gyalog, láthatóan a strandra igyekezve.
Messze van-e még a messze?
Ahogy a thasos.hu térképét magam elé idézem, még jó út állna előttem. És már jól benne vagyunk a délutánban.  Ha nem egyedül lennék, talán folytatnám az utat. Így visszafordulok.
A szirénhangokkal ma már találkoztam.
Kilavírozom magam a szikláktól tarkított,  zsúfolt tisztásról. Szembe jövő autók elől keresek kitérőt a szűk csapáson, aztán végre újra az országúton vagyok.

Kedves, de zsúfolt kis város Potos. A keskeny út kétoldalt tömve parkoló autókkal. Szűk a hely a szembe jövő forgalomnak.
Theologos.
Elfordulok jobbra a sziget régi fővárosa felé. Késő délután, a nap már lemenőben van, vörös sugarak ragyogtatják meg a hegyeket.
Mintegy tíz km-t kanyarog az út.
Fehér zubbonyos, fehér tányérsapkás egyenruhás áll az útelágazásnál.
Az első rendőr, akivel találkoztam, mióta görög földre léptünk. Int, hogy kanyarodjak be a bal oldalon. Na az első, és mindjárt le is igazoltat?
Már majdnem lekanyarodok, amikor észreveszem az éttermet. Hát ez nem is rendőr. A taverna vendégcsalogatója.
Tovább megyek. Egyirányú utca, Theologos, a régi főváros főutcája.
Középkori hangulat. Szűk kis utcácska, ódon épületek. Tavernák, boltok, árusok. Le kellene állni. De hol. Nincs tenyérnyi szabad hely.
Végül egy üres grund. Román, bolgár autók állnak a területen. A bejáratnál tábla, behajtani tilos. Statmo leoforion, Autóbusz állomás.
Tovább.
Végül csak találok egy kis teret, ahol két autó közé sikerül bepréselnem a Lagunát.
Kamera, fényképezőgép a nyakba. Irány felfedezni a várost. Sok idő nincs, már közel az este. Egy rövid sétára telik csak.
Szemben a utca másik oldalán félalakos szobor. Χατζηγιώργης Μεταξάς (Metakszasz Hatzijorgis), az 1821-es török elleni felkelés hősének emlékműve. Közelében a nevével fémjelzett kis múzeum, emlékház. Arrébb a Szent Paraszkevi templom.
Érdekes, hogy sehol nem látni a görög prospektusokra jellemző, a Krétán is látott fehér falú, kék kupolás, jellemző ortodox stílusú templomokat, kolostorokat. Szerény, nem hivalkodó kis épületek. Ez a theologoszi Szent Paraszkevi templom is, a mellé épített harangtoronnyal inkább néz ki katolikusnak, mint ortodoksziától megszokott stílusnak.
Nyársra húzott egész bárányok forognak az egyik taverna grilljében. „Gyógytaverna”, így fordítható talán a neve. Taverna Yatri, vagy Yatros. Már nem emlékszem pontosan. Kár, hogy az étterem modern üvegcsarnoka rideg, lélektelen.
 
   Szemben hangulatos vendéglő kínálja vadételeit. Árnyas fák hűsében hangulatos asztalok.


Kávézacc füstölög az asztalon, állítólag elriasztja a mindenütt tömegével dongó darazsakat. Kár, hogy velük nem közölték, hogy el kellene riadniuk tőle, mert láthatóan nem zavarja őket a füst. A vendégeket inkább.

Esteledik. Mire Potosba visszaérek, rám borul a sötétség. A városka szűk kivilágított utcáin hömpölyög az autóáradat. A srandokról hazatért turisták özöne lepi el a várost. A szűk utcácskán, a parkoló autók által szabadon hagyott „ösvényen” cikáznak az autók. Hol egyik, hol másik oldalon koppan az összeütődő tükör. Jobb lett volna behajtani inkább. Aztán kiérek a városból. Ahogy megszűnik a fényszennyezés, millió csillag borítja be az eget. Mint aranyból tündöklő sajt, ragyog a hold. A langyos későnyári éjszakában suhan az autó a kanyargós tengerparti úton. Aliki, Kinira, és már itt a skala potámiai kanyar, a szállodák, a panziók, az útkereszteződés, a „villanykarók”, a szemeteskukák.
Bekanyarodok a keskeny úton, az olajfaliget, a parkoló.

Robi a teraszon írja az „emlékiratait” vagy leveleit?  Előtte a Zsuzsáék által ajánlott másfél literes üveg Apelia nevű borzalom.
Kiveszem a hűtőből a még maradék hideg Mythos sört.
Jó kis nap volt ez is.

 

Az olivamúzeum

Egyedül álldogál a kihalt udvaron. A szeptemberi nap simogatóan melengeti. Fejét felvágja, fürdik a meleg napsugárban.
Unottan megfordul, vizslatva kutatja a megperzselt, kopár gyepet.
Felnéz, érdeklődő fény csillan szemében, barátságosan bólint, majd megfontolt léptekkel jön elénk, üdvözölni a vendégeket.
Külön mindegyikünket.
Nedves, kicsi orrával megszimatol, megdöfködi kezem. Köszönj te is. Simogasd meg a nyakam. Majd megelégedetten megfordul, és elindul a bejárat felé.
Visszanéz, várakozón.
Gyertek!
Ő a póni.

Az első napunk volt, amikor saját közös programmal elindultunk, hogy megismerjük a szigetet.
Megismerjük? Az már látszott előre, hogy a megismeréshez kevés lesz az a hat nap. És már három ebből is eltelt… Annyi sem maradt, hogy megnézzük, mit kell majd a következő thasosi utazásnál megnézni.
Hát legalább a tengerparti utat járjuk be.
Két dolgot, amire Ági felhívta a figyelmünket, mindenképpen látni akartunk. Az olivamúzeumot és a „sotirosi borászt”.

Prinos után kis táblát kell találni, amely jelzi, balra, „olivamúzeum”. Hát minden táblánál lelassítunk, hogy elolvashassuk a görög betűket. Végül, mintegy 3 km-re a település után meglátjuk a táblát, lehúzódunk, hogy kibetűzzük, valóban a múzeumot, ill. a kis olivaüzemet jelzi-e.
Balról, egy mellékútról autó kanyarodik ki. Látva a tanácstalanságunkat, int, hogy arra menjünk. Idegen rendszámú autó, bizonytalanul böngésszük a táblát, hát látja rajtunk, hogy csak az olivaüzemet kereshetjük.
Bekanyarodunk.
Pár száz méter, jobbra bekerített terület, bent üzemcsarnok.
Távolabb nyitott kapu, mögötte emeletes épület. Irodaház? Raktár? Esetleg maga a múzeum?
Vagy talán mindhárom, hisz az épület végében teherautó rakodik éppen.
Szemben a tárt kapuval parkolásra alkalmas tisztás. Pár személygépkocsi áll bent. A személyzet talán? Vagy látogatók?
Bekanyarodunk mi is.
Nincs kitől érdeklődjünk, hát megyünk találomra az épület bejáratát keresve.
 
Apró kis ló jön elénk. A kis póni alig a derekunkig ér. Busa fejével bólogatva üdvözöl bennünket. Megszagolgat, befúrja a fejét a kezünk alá. Megsimogatom a sörényét. Megvakargatom az állát. Kinyújtja a nyakát, láthatóan kedvére van a barátkozás.

Elindulunk, ő ballag előttünk az üvegportálú épület előtt.

Az ablak alatt a járdán, hatalmas adag lócitrom. Láthatólag nem egyszeri adag. Kiválasztott hely. Rendszerető állat, nem potyogtatja el szana-széjjel az udvaron.
Hogy miért éppen az ablak alatti járdát találta a legmegfelelőbb helynek? Ki lát bele egy póni gondolataiba?

Az ajtó zárva. Egy fiatalember kisvártatva észrevesz bennünket, kinyitja az ajtót, bemegyünk. Bezárja utánunk.
Kálimera, köszönünk. A kiejtésből hallja, idegenek vagyunk. Angolul szól. Elnézést, zárni kell az ajtót, mert a póni kinyitja, és besétál.
Mondtam, hogy intelligens állat.
Hogy miért akarnak mindenkivel angolul beszélni ? Hogy szokjam így a görög beszédet?
Már megint Robira kell hagyatkozni a kommunikációban. Kérdezem ugyan, hogy beszél-e németül? Sikertelen már a kérdésfeltevés is. Így hát marad az angol, mint közbenső nyelv.
Tágas egylégterű épület. Széles nyitott lépcsők vezetnek az emeleti térbe.
Jobbra az olivabogyó feldolgozásának szerszámai. A régmúlt emberi erővel működtetett primitív eszközeitől a gépkorszak technikájáig.
Forgó köves hengermalmok, amivel péppé zúzzák a bogyókat. Sajtolók, szűrők különböző változatai mutatják be a technika, a technológia fejlődését.
Csodálatos az emberi találékonyság
A falon körben képek, leírások. Az olivaolaj története, az ókortól napjainkig. Többezer év áll előttünk képekkel, rajzokkal illusztrálva.
És itt legalább németül is olvasható. Bár Robi folyamatosan fordítja a leírásokat.
Én meg ellenőrizni tudom, jót fordít-e.
Az emeleten folytatódik a történelem.
Mire körbeérünk, elkezdődik a vetítőteremben az ismeretterjesztő film.
Néhányan vagyunk csak. A többtízezer román, szlovák, bolgár, szerb, magyar turistát a strand hűs hullámain kívül nem érdekli más?
Vagy csak nem tud róla?
Pedig tanulságos, érdekes kis kiállítás.
Igaz, Ági nélkül mi sem találtunk volna rá.
Görögül szól a film narrációja. De a képek magukról beszélnek. Az olajfák életciklusai, a virágzástól a termés beéréséig. A munkák a fák kezelésével. Fiatal, és sokszáz éves olivafák.
A szüret.
Míg nem láttam, el nem tudtam képzelni, hogy gyűjtik be a rengeteg termést. Szemenként, mint a meggyet, cseresznyét?
Vagy leverik, mint a diót?
Hát erre a fésűs, gereblyés módszerre nem gondoltam volna.
Nem egy fakímélő módszer, az kétségtelen, de a rengeteg bogyó begyűjtése elképzelhetetlen lenne nélküle.
És hát a fa meg kihajt, ahogy bizonyítják ezt a sokszáz évet megélt matuzsálemek.
A film folytatódik. A beszállítás, a gyümölcs szétválogatása, megtisztítása a szennyező anyagoktól. Ágak, levelek.
A zúzó működése, amelyben péppé zúzzák a szemeket, a sajtolás, szűrés, palackozás. Fél literes üvegbe, öt literes fémdobozba.
A földszinten balra kiállítás az üzem termékeiből. Vitrinekben állnak a különböző kiszerelésű olajok.
Biotermék.
Ági mesélte, hogy az egyetlen üzem, amely egyedi feldolgozást is vállal. A termelő, ha csak néhány fa termését szállítja is be, a saját terméséből kapja vissza az olajat.
A feldolgozás követelménye, hogy csak természetesen kezelt, vegyszermentes gyümölcs feldolgozását vállalja az üzem.
Erről a termelőnek vagy hatósági bizonyítvánnyal kell rendelkeznie, vagy a beszállításkor maga a vállalat vizsgálja be a termést.
Vegyszerrel szennyezett olivabogyót nem dolgoznak fel.
Hát vásároltunk néhány üveg bio-olivaolajat.

A póni az ajtóban vár bennünket. Kedveskedve hozzánk dörgölőzik, pózol a fényképezőgép előtt. Kéjesen nyújtja a nyakát, hogy vakargassuk meg az állát. Velünk jön, ahogy elindulunk, mintha kísérőnkül szegődne.
Aztán, bár tárva a kapu, de a kerítés vonalától nem jön tovább. Megrázza sörényét, kapál a patájával.
Jó utat, jó nyaralást.
Isten hozzád, te kedves kis ló.

 

A kalandtúra

Ott, ahol a Golden beach strandja végén a két mogor szikla áztatja magát a tenger hűs habjaiban, keskeny aszfaltcsík kígyózik tovább a parton.

Útnak is nevezhetnénk talán, ha nem csak utacska lenne.
De hát annak a néhány halásznak, akinek a bárkái, csónakjai ringatóznak az öböl gáttal védett hullámain, ez az utacska is éppen elég.
Annak a néhány tyúknak, pár kacsának, amelyeket itt az út végén, a hegy oldalába ragasztott drótkerítés mögött nevelget a halász asszonya, meg semmiféle útra nincs szüksége. Azok elkáricálnak  a szűk kis udvarban, megretyegik az erre tévedt idegent.
Elég annak a ritkán idetévedt turistának is, akiket a kalandvágy, a felfedezés kíváncsisága ide vezet.
Csak idetévedni lehet.
Micsoda kíváncsiság ösztönözheti az embert, megnézni a semmit?
Mert ahol ez a keskeny aszfaltcsík is véget ér, hát ott kezdődik a semmi.
És ez a semmi a minden.
De a semmi az igazi csoda.

A Golden beach a kirakat, a turistaparadicsom, ahonnan a zsivajgó tömeg elűzte a fókákat, hogy meghódítsa, hogy birtokba vegye.
Ahogy elűzzük magunk körül a természetet.
Mindenhol.
Gátlástalanul.


Itt meg, a semmiben, a mindennapi élet zajlik. Tengeri széltől szikkadt arcok, sómarta, kérges tenyér, száradó hálók állott halszaga, kopasztott tyúk, letépett ázott tollkupac, gázrezsón rotyogó ebéd illata. Partfalhoz támasztott sötét kalyiba.
Nem szeretjük látni a semmit.
Feledésre ítélt múlt dohos szagát hozza felénk. Emlékét vesztett nagyapánk napégette bőrének izzadtságszagát.
Töpörödött kis öregasszony ül a széken, megtört fényű szemei a távolba merednek. Munkában megfáradt, aszott kezeit az ölébe ejti. A nagyanyánk volt.
Hát ezért kell látni a semmit.
Mert az a minden.
Mert, aki a semmit nem látta, az igazán semmit sem látott.

Halászbárka indul el a parttól. Méltóságteljes lassúsággal távolodik, mintha nem akarná megtörni a csendet. A gátakkal védett kis kikötő csillogó tükre mozdulatlanná dermed a hullámtörők védelmében, a hajócsavar is alig kavarja a felszínt.
 
Hullámtörők. Hatalmas márványtömbök halmaza nyúlik mélyen a tengerbe, útját állva a szél korbácsolta víztömegnek.
De hát Thasoson miből épülne a kikötő gátja.
Túl a hullámtörőn robajlik a tenger.

Kis filagória áll a szirten. Sziklába vájt grádics vezet fel hozzá. Nyolc-tíz lépcső talán. Alatta meredeken zuhan alá a sziklafal. Lábánál hatalmas kőkoloncok között örvénylik a víz.
Két sellőlány élvezi a tengeri szellő simogatását, a tető nyújtotta árnyék oltalmában. Párjaik a hullámokkal küzdenek. Sokadszor csúszik csobbanva a vízbe a síkos szikláról az izmos, barnára sült férfitest.
Románok. Ők is úgy tévedtek ide.
A sziklának csapódó hullámok csillogó gyémántszemekké porlanak a ragyogó napsütésben.

Kristálytiszta, átlátszó a tenger, a sziklás mederben a háborgó hullámok sem zavarják fel a tisztaságát.
Robi ma búvárkodni akar. Fényképeket készíteni a víz alatti világról. Hát ideális lenne, de látva a csapkodó habokat, a srácok küszködését, itt nem kockáztatja meg.

Árnyas erdők között méla csendben kanyarog a sima, széles murvás út. Sehol egy göröngy, egy kátyú. Duruzsol az autó, a csilingelés is elcsendesült, mintha nem akarná megtörni a természet áhítatát. A napsugár bekandikál a lombok között, a vibráló fény megtörik a szélvédő üvegén.
Aztán lassan partok közé szűkül az út, egyre vastagabban lepi el a por. Szürke réteg fedi az út menti bokrokat is. Mögöttünk átláthatatlan szürke falként kavarog. Mire kiérünk a sűrűből, vastagon borítja az autót.
Sziklakoloncokkal szabdalt kopár platót itt-ott korcs fenyő tarkítja. Elgörbült vasoszlopok mutatják, emberkéz alkotott itt egykor.
Rozsdás kerítés mögött márványtömbök összevisszasága, lepusztított elhagyott hegyoldal. Magányos árva daru nyújtja béna gémjét a semmibe.
Márványbánya volt itt is valaha.

Előtte ágazik az út. Melyiket kövessük?

Leállok a kopár tetőn, körülnézünk, merre tovább?
Balra, a távoli mélyben a tenger kékjén csillan meg a nap. Gépek monoton dohogása hallik. Mint ködön át látszik a csillogó, szállongó por mögött a hófehér márvány.
A bánya. Itt vagyunk a márványbánya fölött.

Autó áll meg az elágazás mögött. Kereke felniig süllyed a púderfinom márványporba.
Kiszállnak, bolgárul kérdeznek valamit, nem értem, de sejtem, az lehet, hogy merre tovább.
Széttárom a kezem. Jelentheti azt is, hogy nem értem, azt is, hogy én sem tudom. Visszafordulnak. Nem kockáztatni.

Robi közben visszaér, szerinte ez az út csak a márványbányához vezet.
Egy régi leírás rémlik fel előttem a thasos.hu oldalról, hogy a márványbánya felől mentek a márványpartra.
Por ide, por oda, az autó már úgyis vastagon borított, menjünk. Azt mondják, a kosz is csak három napig nő, utána már kopik.
Újabb autó érkezik. Angolul kérdezik, le lehet-e menni itt a partra?
Hát mi sem tudjuk, válaszol Robi, de megkíséreljük.
Elindulunk, tengelyig merülnek a kerekek a vastag üledékbe, mögöttünk gomolyog a felhő. Az „U” alakú kanyarban úgy csúszik ki az autó, mintha sáron siklana. Lehet, hogy nem kellett volna nekivágni?
Vagy mi, vagy a porba süppedt út riasztotta el, de nem jönnek utánunk.
Lehet, nekünk sem kellett volna nekivágni?
Végre szilárd a talaj a kerekek alatt. Kopár platóra érünk, kétfelé ágazik az út. Leállunk körülnézni.
Jobbra láthatólag a bányához vezet. Balra az előttünk levő dombra kapaszkodik. Gyalog vágok neki. Itt-ott éles sziklacsúcsok merednek ki az útból. Elég kritikus méretűek az alacsony autónak.
A tetőről látom, újra elágazik. Balra be az erdő takarásába, jobbra lefele lejt a hegyről a tenger felé, majd elbújik egy csúcs mögött, lentebb újra látom, majd egész közel a tengerhez újra felbukkan.
De vajon melyik az igazi, amely a tengerhez vezet le?
A végét nem látni, eltűnik az erdő között.
Aztán úgy döntünk, hogy nem vágunk neki az ismeretlennek. Ki tudja, mi lesz előttünk. Elég lesz a tengelyig érő porban felkapaszkodni a hegyre. Ha a kanyaron túljutunk, onnan már nem lesz baj.
Lendület, kormány hirtelen jobbra, kifarol az autó, aztán gáz. Egyenesben vagyunk.
Mögöttünk hatalmas porfelhő gomolyog.
A bánya, aztán az erdő hűvöse. Lesöpröm a szélvédőről a vastag porréteget.
Hát ezt megúsztuk.

Limenasnál bekanyarodunk a szupermarket felé. Csak ez az út vezethet a márványpartra. Előttünk autók sora, mind oda igyekeznek valószínűleg.
Hosszan kanyarog az út, és mindig felfele. Végtelennek tűnik a kanyarok sokasága. Biztos, hogy jó úton járunk? De hát minden út vezet valahova, és előttünk is mennek, mindenki nem tévedhet el.
Aztán, hosszú idő után lejteni kezd az út. Autók özöne a tisztáson. Tele az út is előttünk. Valami rendezőféle int, tovább, tovább.
Balra ritkás liget, zsúfolva autókkal. Befurakodunk egy bolgár BMV és egy olajfa közé. Szemüveg, légzőpipa, strandcipő, fényképezőgép, aztán irány a strand.
Előttünk alig kilométerre fehérlenek a hófehér sziklák, a márványbánya . Csak tovább kellett volna jönnünk, a neheze már mögöttünk volt.


 

 


Üvöltő zene, nyüzsgő hangyaboly. Lépni nem lehet az egymásra zsúfolt napágyaktól.

 

 


 


Szikrázó gyöngyök, borsónyi márványrögökön taposunk utat a tengerhez. Lábunk süpped az apró szemeken. Hófehér fövenyt nyaldosnak a kacagó hullámok.

 
A keskeny kis öbölben sziklatömbök hevernek két oldalt, csillogó víztükör játssza ezer színű szimfóniáját.

Széles hátú sziklán telepszünk le. Holmink ott marad, aztán be a vízbe.
Hűvösen ölel körül a víz. Lebegünk az átlátszó tiszta közegben, alattunk a tengerfenék színorgiákban játszik. Nagy halrajt ringat alattunk a tenger. Mozdulatlanul, egy test szinte. Egyszerre lebbennek az uszonyok.

         

Robi lenyújtja közéjük a kamerát, videófelvételt készít. Meg sem mozdul a raj, tudomást sem vesz az idegenről. Apró, öt-hat centis halak.
Azt olvastam egyszer, hogy ezek az apró halrajok egész életüket leélik azon a pár négyzetméteren. Igaz-e, nem-e, ezek bizony két óra múlva is ott voltak.
 
Robi a túlsó parton filmezi a víz alatti világot. Azt mondja, tengeri sünök és uborkák vannak a kövek között. Nem megyek át.

Gyorsan múlik az idő. Indulni kellene, még vásárolni is akarunk.
Az autó kapaszkodik fel a hegyre, valahogy szokatlan a hangja. Robi is észreveszi, lehúzza az ablakot.
Nagy recsegés, trombitálás hirtelen, majd csattogó hang. Na, most szakadt ki végleg a kipufogó. Mondta a szerelő, akihez indulás előtt elvittem átvizsgálni, hogy gond van vele, út közben már jelentkezett a csilingelő hang, de nem láttam kiégést, rohadást sehol. De hát miért nem cserélte ki, ha olyan volt, azért vittem el, nehogy út közben történjen valami.
Kiszállok, alánézek. A jobb oldali kipufogódob lóg a földön.
Mögöttünk végig az úton keskeny nedves csík. Az ökrösszekér hagyott ilyet maga után falusi gyerekkoromban, amikor az ökör út közben végezte folyó ügyeit.
Emelőt elő, felemelem a hátulját. A dob, nyakban, a becsatlakozó csőnél leválva. Nincs rohadás, nincs kiégés. Mintha ollóval vágták volna körbe, a hegesztés mentén. Egészséges, fényes lemez.
Az üzemanyagcsőből sűrű cseppekben szivárog a benzin.
Szólok Robinak, kapcsolja gyújtásra, hogy elinduljon az üzemanyagszivattyú.
Vastag sugárban nyomja ki az üzemanyagot.
A műanyag csövet kiszúrta a felfüggesztőkar felcsapódó vége.
Itt vagyunk a hegyekben. Legalább 10 km-re emberlakta vidéktől. Trombitaszóval még csak-csak elmennék, de ilyen sugárban a szivattyú kinyomja az összes üzemanyagot, mire lakott helyre érünk.
Mindent kipakoltam a kocsiból, mielőtt elindultunk. Legalább egy tekercs szigetelőszalagunk lenne, amivel betekergetném. Hazáig csak kibírná, holnap meg majd csak kitalálunk valamit.
Robi elindul vissza a strandra, hogy kér valakitől szigetelőszalagot. Hát ugyan ki megy strandra szigetelőszalaggal? Azért elindul.
Fóliaszatyrot találok a kocsiban. Csíkokra tépem, szorosan bebandázsolom vele a kilyukadt csövet. Közben Robi is visszaér, egy tekercs csomagragasztó szalaggal. Nem az igazi, de talán leszorítja a fóliát. Indítunk, nem csepeg. Hát, jó sportos hangja van, feltrombitáljuk Limenast, Panagiát és Skala Potámiát. De hazaértünk.
Otthon a kocsit felemelve aláfekszem. Az átitatódott kötésen lassú csöppökben csöpög a benzin.
A háziaktól kértünk szigetelőszalagot. Prímán bevált. Máig elfelejtettem kicserélni a csövet, pedig azóta műszakin is volt az autó.
Ha már úgyis aláfeküdtem, hát megnézem a kipufogórendszert. Megütögetem a csövet, a már megszokott csilingelést  hallom. Megyek a hang után, a katalizátort borító hőterelő lemez egyik oldalon felvált, és ez verődött a csőhöz. Hát ez volt az, amiért a szervízben majdnem kicserélték a katalizátort. 60 ezer forintért.
Benzinnel átázott kötés, csepegő üzemanyag, a nyitott csővég éppen ide veri a forró gázokat.  Hát, akár fel is gyulladhattunk volna.
Szombat este van. Efiék az udvaron beszélgetnek.
Yπάρχει ένα πρόβλημα    próbálkozom néhány görög szóval.
Που είναι το πρόβλημα, kérdezi Efi ijedten.
Mε το αυτοκίνητό μας.
Na itt ragadtam volna le a próbálkozással, szerencsére közben jön Robi, és Efi férjének  elmondja, hogy leszakadt a kipufogódobunk, valami műhely kellene, ahol meg tudják hegeszteni.
Hát az csak Limenaszban van, mondja Makisz, de csak hétfőn lesz nyitva.
Mesés. Vasárnap estére már Albániában, Sarandan van foglalt szállásunk.
Azért szigetelőszalagt kér, amivel betekerjük a kilyukadt vezetéket.
Este megérkezik Ági. Hallom, gondotok van, csak nem nektek is a hűtőcső, mert akkor ma már ez a harmadik.
Nem, sajnos nekünk nagyobb a gondunk. Leszakadt a kipufogódob, de csak hétfőn lesz szervíz Limenaszban.
Telefon, már szervezkedik, rendez, menjetek le a főutcán, ott van egy gumis műhely, majd beszélek vele.
Hát gumis a mi bajunkon nem segít, angolul sem igazán beszél, így nem sokra megyünk vele. Közben Ágival beszélnek valamit telefonon.
Hazafele a Viki panzióban találkozunk, mondja, hogy maradjunk még egy napot, és a Viki tulajdonosa hétfőn eljön velünk egy műhelybe, ahol megjavítják.
Hát így maradunk még vasárnap. Autó nincs, hát  programnak marad a strand.

Este Robi levelet ír a booking.com-nak, az autó meghibásodása miatt sajnos nem tudjuk elfoglalni a sarandai szállást.
Válasz: A szállodát hívjuk, ők nem tudják törölni a foglalást.
Levél a szállodának.
Görögországban meghibásodott az autónk, nem tudunk tovább menni, így kérjük a foglalás törlését.
(A booking.com-on nem visszatérítendő jelzésű a szállás.)
Válasz a szállótól:
Megértik a problémánkat, de ők nem tudnak tenni semmit, hívjuk a booking.com-ot.
Újabb levél. Írtunk a szállodának, amely visszautalt önökhöz.
Válasz, megértik, megnézik, mit tehetnek.
Hát mindegy. Legfeljebb veszik 60 Euró.
Végül már itthon kapjuk az értesítést, törölték a foglalásunkat, és a körülményekre való tekintettel a szálloda eltekint a  számla kiegyenlítésétől.
Minden dicséret megilleti a booking.com-ot. Korrekt, segítőkész csapat.

 

Hazafelé

Ahol már azt hiszed, hogy vége van a világnak, egyszerre csak ott van előtted egy műhely.
Kerti talicskától a repülőgépig mindent javít itt a mester. Olaj áztatta bőrpapucsban, klottgatyában mogorván, feleletre sem méltatva a betérő bajbajutottat, de bármely, jól felszerelt autószerelő műhelynek is megfelelő hidraulikus emelővel, védőgázos ívhegesztővel felszerelt műhelyben.
Mogorvasága csak a bónuszként kapott hazai rúd szalámi, és a palack otthoni bor hatására enyhül. Ekkor már barátilag ajánlja, hogy haza ne menjünk anélkül, hogy a thasosi tsipurót megkóstolnánk.

A potamiai kanyarnál balra tér le az országútról Sotiris, a kísérőnk.
Keskeny kis csapás vezet itt olajfaligetek, gyümölcsösök, zöldségeskertek között kanyarogva.
Magányos udvarra fordulunk be, szemben kitárt kapukkal ásít ránk egy műhely.
Művészi összevisszaság. Sánta rotációs kapa, szétszerelt motorkerékpár, falra akasztott kerékpárvázak, mennyezetről lógó kerekek. Meghatározhatatlan rendeltetésű gépek, szerelőakna, és igen, egy valóságos kétoszlopos hidraulikus emelő.
Kísérőnk feltehetően elmondja a problémánkat a mesternek.
Különös jelenség.
Lenge öltözetében mintha éppen most jött volna be kertből. Pecsétes póló, fekete klottgatya és papucs.
Igazi bőrpapucs, amit valamikor gyerekkoromban láttam. Vastag disznóbőr, mint a bakancsok voltak valamikor régen, amikor még nem műbőrből készültek a lábbelik.
Szó nélkül int, hogy álljak be az emelőhöz.
Nem kérdez semmit, felemeli az autót.
Robi angolul magyaráz neki valamit, gondolom azt, hogy nem kell a dobot visszahegeszteni, vak dob ez a Lagunán, nincs jelentősége, csak hegessze be a cső végét.
Érti-e, nem-e, választ nem ad, csak hozza a sarokcsiszolót, és vágja le a csővéget.
Széles szikraeső csapódik a benzináztatta műanyagcsőnek.
Fröcsög a szikra a hegesztésnél is. Nem használ a mester védőgázt? Vagy a technikája hiányos? De befoltozza a csővéget.
Megúsztuk.
Nem gyulladt fel az autó, és újra szépen duruzsol a motor.
25 Euró.
Hazáig kibírja, aztán úgyis le kell cserélni a kipufogórendszert.
Maradt még egy szál magyar csemegeszalámi, egy palack bor is, hát bónusznak odaadom neki. Ha mogorva is, de nélküle érdekes lett volna a hazafele utunk.
Mindjárt megenyhül a mester. Ajánlja, hogy a tsipurót feltétlenül kóstoljuk meg.
Hát ez is kimaradt.
Majd legközelebb.

Bizonytalanok voltak az információk a hazafele tervezett útvonallal kapcsolatban. Már a nagykövetségektől kapott válaszok sem voltak igazán meggyőzőek a személyi igazolvány elfogadásával kapcsolatban Albánia és Montenegró viszonylatában.
Kint levő magyar turisták, bár még nem jártak arra, de határozottan állították, hogy meg se kíséreljük útlevél nélkül.
Robi, az autóval történt malőr után úgy vélekedett, hogy lehet, hogy ez egy figyelmeztetés volt a sorstól, inkább ne menjünk Albánia felé.
Akkor viszont ne menjünk Macedónia, Szerbia felé sem.
Hát így lett az új útirány Bulgária, Románia.
Legalább meglátogatom erdélyi barátaimat is. Úgyis reklamáltak már, hogy rég jártam feléjük.
Így viszont most sem láttuk  Kavalát,  kimaradt  Thesszaloniki, és a janinai pasa szelleme is hiába várta a megígért találkozást.
Születtek helyette más élmények.
Limenaszban éppen beállt a Thasos Ferries piros kompja, amikor beértünk a kikötőbe.
Mire Robi megvette a jegyeket, már indult is a hosszan kígyózó autósor. A komp, mint feneketlen gyomor nyelte, csak nyelte az araszoló járműveket.

És újra a tenger. A motorok monoton dohogása, a lágyan ringatózó hajó, a sirályok játékos kavargása, ahogy lecsapnak a feléjük nyújtott falatokra.

Jobbra karnyújtásnyira a sziget, Thassopoula, és nagy ívben kanyarodik a komp Keramoti védett kikötőjébe.
Közlekedési lámpa irányítja a balra kanyarodást a Kavala-Xanthi országútról, hogy aztán  gyorsforgalmi alatt átérve azonnal leágazzon a Thesszaloniki fele menő sávra.
Gyér forgalom, lassan csorgok a pirosat jelző lámpa felé. Megállok, hogy kényelmesen lássam a zöldre váltó jelzést.
Telnek a másodpercek, percek is tán, forgalom nincs az úton, és a lámpa még mindig tilosat jelez.
Mögöttünk autó érkezik, megáll ő is.
Várunk.
Még mindig piros.
Kopognak az ablakon. A görög autó sofőrje int, menjek már tovább.
Nem jó a lámpa?
Üres az út, óvatosan előrébb csorgok.
Alig megyek egy métert, zöldre vált a jelzés.
Okos lámpa.
Hát el lettem volna ott még egy darabig zöldre várva.
Kavala fölött a völgyhidak sora megint elkápráztat bennünket. Aztán Serresig a már ismert út. Most nem megyünk be a városba.
Serres után már térkép sem, GPS sem kell, csak követni a bolgár és román autókat. Hazafele tart itt már mind, egy az utunk.
Sidirokastro körül egy vendéglő az út közelében. Délután van, ránk férne egy kávé, de talán még egy ebédnek is itt lenne az ideje, hát betérünk a parkolóba. Pár bolgár autó áll már itt, egy utolsó ebédre, elkölteni a maradék eurót.
Árnyas teraszon ülünk le, mellettünk népes család.
Totyogó kis lurkó bújócskázik az asztalok alatt egy játékos kölyökkutyával. A kutya társai nyelvüket lógatva lihegnek a forró napsütésben, odébb egy bokor alatt, mély vackot vájva hűsíti magát egy tarka.
Szuvlakit rendelünk, hasábburgonyával, tzadzikivel. Rég volt már a reggeli, most érezzük az éhséget, ahogy megcsap a vendéglő illata.
Míg ebédelünk, kiürül a terasz. Továbbáll a népes bolgár család, ők már hamarosan otthon vannak Bulgáriában.
Közben tanakodunk Robival. Tankolnunk kellett volna, de nem találtunk út közben kártyás kutat. Fogytán levő kevés eurónkat nem akartuk elkölteni, szükség lehet még rá út közben.
A felszolgáló, középkorú úr, vendégek nem lévén, ott sündörög körülöttünk.
Sie sind Ungarn? kérdezi.
Ja, wir sind.
Ich wár in Budapeszt.
Wieso?
Volklórfestival. Und schlafen Nazkaniza.
Ah, Nagykanizsa?
Az első alkalom, hogy nem angolul akartak velem beszélni. Rajta meg látszik, hogy örül, hogy német tudását használhatja.
Hát elbeszélgetünk.
Kérdezem tőle, van-e a közelben benzinkút, ahol kártyával lehet fizetni.
Ne tankoljanak Görögországban, Bulgáriában sokkal olcsóbb a benzin.
De kevés az üzemanyagunk, kibírjuk Bulgáriáig?
Csak 30 km a határ.
Akkor jó, még 100 km-t kitart.
De ne a határon tankoljanak, meg pénzt se váltsanak ott, mert beljebb olcsóbb. És mondja, mondja, hogy a következő város, és ami a határon két Euró, az ott már csak másfél, és ezt többször is elmondja, hogy biztosan megértsük.
Még iszunk egy kávét, és indulunk tovább.
Sidirokastro után az út hozzásimul a Sztrimonasz folyóhoz.
Még a bolgár határ közelében találtak egymásra, azóta jönnek kéz a kézben, hogy aztán itt Sztrimonochori fölött búcsút mondjanak egymásnak. A folyó elkanyarodik nyugatnak, hogy táplálja a Kerkini tavat, majd délre Asprovalta fölött érje el a tengert.
Leköt a táj szépsége, szinte észrevétlenül érjük el a bolgár határt.

A görög határőrizet lelkiismeretes itt is. Tüzetesen megvizsgálják az okmányokat, a vámos felnyittatja a csomagtartót, benéz a hátsó ülésekre is. Ugyan mit vinnénk, magyarok Görögországból Bulgáriába?

 

endeel