A FENYŐKÉREG MINT CSERZŐANYAG
A kutatások jelenlegi álláspontja szerint a bőrkiképzés ázsiai eredetű, innen terjedt el az egész világon. Az óegyiptomi múmiák lábbelijei cserzett bőrből készültek, a falfestményeken felismerhetők a cserzés folyamatának mozzanatai is. A perzsa és babiloni bőrművesség igen híres volt. A mesterség valószínűleg arab közvetítéssel jutott el Európába. Ázsiai gyökerű a marokkói marangin, a Safiban tökéletesedett szattyán, valamint a kordovai, kordován bőrféleség – ezek a jelzők a nyelvhasználatban a kidolgozás módját minősítik. (A Kolozsváros olyan város... kezdetű népdalunk is rézsarkantyús kordován – technológiával kiképzett – bőrcsizmáról énekel: „Kordován csizma a lábába”, „Sárig sarkantyú van rajta”.)
A honfoglalás korában külön bőrkikészítő eljárást ismertek az oroszok, a törökök és a magyarok. A bőrkikészítés és -feldolgozás a legkorábban mesterséggé önállósuló és leghamarabb iparággá fejlődő tevékenységek egyike lett.
A gyergyói székelynek tudomása volt a fenyőkéreg cserzőanyag-tartalmáról. A gyergyói erdőségek vadállományából, valamint a háziállatokból származó bőrök feldolgozásakor jól fogott a fenyvesek gazdag lucfenyő-(Picea excelsa)kínálata. Ez a fenyőféleség adta minden idők egyik legfontosabb és legolcsóbb cserzőanyagát. Ennél valamivel alacsonyabb a jegenyefenyő vagy fehérfenyő (Abies pactimata vagy Abies alba) csertartalma, de mindkét fajta kérge felhasználásra került.
A cserzőanyag nyerése szárítással, őrléssel, áztatással, főzéssel történt. Az így nyert vörösesbarnás (csersav-) folyadékba tették az előzőleg mészlébe áztatott és szőrtelenített bőröket. A cserzés megakadályozta a bőr mint élő anyag természetszerű felbomlását. Az így kapott bőr szívós, rugalmas, tartós anyaggá alakult át, s a lábbeliféléktől a szíjakig többféle tárgy készítésére vált alkalmassá.
A folyamat során a cserlé vörösesbarna színezetet adott a bőrnek. Erről a módszerről nevezték később, a mesterségek önállósulása idején művelőiket vörös- vagy veresvargáknak. A fehér-tímárok ugyancsak bőrkikészítéssel és -feldolgozással foglalkoztak, csakhogy a hajdani ázsiai módszerekkel. Ők a bőrt timsóval kezelték cserzés helyett, s az így kapott bőr fehér lett. A ’tímár’ szó feltételezhetően a ’timsó’-val rokonítható, míg a ’varga’ megnevezés a ’varrni’ igéből önállósult.
Gyergyóban a XVIII. századig – amikor többnyire örmény kezdeményezésre tímár-cégek jelentek meg – bőrkikészítéskor szinte kizárólag népi ismeretek álltak az emberek rendelkezésére. Amikor a vargák és a tímárok már céhekben dolgoztak Gyergyóban, megszűnt a hajdani módszerbeli különbség a bőrkiképzésben. Ezt látszanak igazolni a verestímár és fehérvarga felcserélt jelzőjű összetételek. Időközben a tímárok és vargák a céhtörvények módosításáért folytatott egymás elleni küzdelmükben kölcsönösen elperelték hol az egyik, hol a másik eljárás alkalmazási jogát. Így a XVIII. században már cserző tímárok és timsóval dolgozó cserzők küzdöttek a piac megtartásáért. Mindez a népi jellegű bőrkészítést Gyergyóban alig befolyásolta. Ezt a népi mesterséget csak a gyáripar terméközöne, a műanyag térhódítása számolta fel.
A fenyőfakéreg cserzőanyag-tartalmának a felhasználása akkor öltött nagyobb méreteket, amikor a fa és a bőr feldolgozása ipari szinten kezdett kiteljesedni. Ez az időszak a XIX. századra tehető. Ekkor már nem télen termelték ki a fákat. A faipar részére a fát májusban vágták, amikor a bőripari követelményeknek is eleget téve le lehetett ’duvasztani’ (hántani) a fenyő kérgét. A kérget csak a frissen kivágott fáról lehetett lehúzni, egy hét elég volt ahhoz, hogy a fenyő kerge ’rásüljön’ a fára. A duvasztást a frissen kidöntött fán végezték. Fejszével körülvágták a kérget, majd hosszában elhasították, és egy vésőre emlékeztető bükkfalapáttal – ’duvasztófá’-val ¬– lehetőleg egy darabban választották le a törzsről. Az így nyert kérget frissen csőalakúra csavarták, és a szárítóállványhoz támasztották. A szárításra tett kéregmennyiséget ilyetén formában ’csikó’-nak nevezték, a felrakott kérget magát pedig ’csikókéreg’-nek. Az állványokat fenyőfarudakból rögtönözték. Hosszúlábú X-et utánzó formában földbe vertek két-három pár rudat, és a csúcsukat összekötötték. Felül rájuk hosszan rudat tettek, erre balról és jobbról nekitámasztották a csőkérgeket, amíg kellően kiszáradtak. Rendszeresen forgatták a kérgeket, hogy egyenletesen száradjanak. Azután szekérrel ún. ’kalodán’ beszállították őket a kéreggyűjtő helyekre, a ’csertörők’-be, ahol csertörő gépek apróra zúzták a kérget. Törmelékét innen a feldolgozóhelyekre szállították.
A kérgétől lecsupaszított fának a legfelső ágait, a „felső két keresztit” meghagyták, hogy a fa bele meg ne feketedjék.
A FENYŐSZUROK
A fanedv hasznosításának kérdése már az ősembert is foglalkoztatta. A fából kifolyó tej gyakran éltető tápanyagként jelenik meg a mítoszokban. A különböző fák nedvei különféle hatóanyagokat tartalmaznak. Ezeket az ember a saját javára tudta fordítani. Egyesek e használati cikkek közül világhírre tettek szert, ilyen a ’kaucsuk’, a gyantafélék közül a vietnámi ’kalambak’-gyanta vagy az illóolajban gazdag kanadabalzsam, az eukaliptuszolaj, a bibliai mirha stb. A Kárpátok fenyvesei ebben a tekintetben is felveszik a versenyt más erdőségek kincseivel.
A fenyőszurok vagy fenyőgyanta a fenyőfélék kérgén helyenként kicsurranó, áttetsző, kellemes illatú, sárgásbarnás ragacsos nedv. Természetes tisztasága, a látvány szépsége, az illat csábítása már a legrégebbi időkben csábítóan kínálta magát a fától való leválasztásra és a kóstolásra.
A fenyőfélék természetes védekezés gyanánt termelik ki magukból a szurkot, ott, ahol letörik egy ág vagy másképp sérül a kéreg. Azt a fát, amelyikből látszólag indokolatlanul folyik a gyanta, beteg fának tartják. Ilyenkor mondják, hogy ’gyöngyözik’ vagy ’sír’ a fenyő. Ezt az állapotot azért tartják betegségnek, mert a tapasztalás szerint a nagyon síró fák rendszerint kiszáradnak vagy a lábukon elkorhadnak. Amikor a szükség megkívánta, mesterségesen létrehozott fasebekből is gyűjtötték a szurkot. Ez természetesen ellentmondott az erdőgazdálkodás ősi eszmeiségének. Ezért ajánlott volt a kivágás után maradt tuskókról, a gyöngyöző vagy éppen síró fákról gyűjteni a kívánt szurkot. Ennek ellenére az ipari feldolgozás kiszolgálására ma is megcsapolják a fákat. Ilyenkor a fenyő kérgét hosszanti irányban bemetszik, és az aljára a folyó szurok felfogására edénykét helyeznek. A sebet időnként megtakarítják a gyantától, és a további termelődés érdekében nem mélyítik, hanem szélesítik, vigyázva, hogy ne okozzák a fa pusztulását.
A fenyőszurkot székelyföldi viszonylatban a gyantatartalom sorrendjében az erdei-, fekete-, jegenye-, luc- és vörösfenyőről gyűjtötték. A megfigyelések azt mutatják, hogy a fekete fenyő bírja a leginkább a csapolást, s legkevésbé a lucfenyő. A legalkalmasabb kászut ellenben lucfenyő kérgéből készítik.
A begyűjtött gyanta tisztítását házilag úgy oldották meg, hogy a gyantás edényt vízfürdőbe helyezték, és lassú tűznél felmelegítették. A könnyebb fajsúlyú szennyeződés (fakéregdarab, falevél stb.) feljött az olvadék tetejére, a nehezebb fajsúlyú gyanta pedig leszállt az edény aljára. Így a szennyezett réteget aránylag könnyen eltávolították.
Az erdélyi főkormányszék jelentése szerint Erdélyben 1847-ig csak Csíkban „gyártottak” gyantát. Fenyőszurokból terpentinolaj-lepárlást ekkor csak Oroszhegyen és Zsögödön végeztek. Gyergyószentmiklóson a ’Szurokfőző’ utcanév a fenyőgyanta-lepárlás emlékét őrzi. A felszegi utcában volt a „szurokfőző masina”, amit egy szászrégeni szász telepített és üzemeltetett, 1850 körül. Később ez elköltözött az akkori város másik végébe, a mai város középszegébe.
A népi időjárásjóslás január 20-ról, Fábián és Sebestyén napjáról azt tartja, hogy ekkor indul meg a nedvkeringés a fákban. Ettől a naptól a fenyőnedv, a tulajdonképpeni fenyőszurok enyhén hígulni kezd, és a nedvkeringés fokozatosan felélénkül. Az időjósló mondókák szavaival élve: „Fábián és Sebestyén napján / A nedv megindul a fák alján” vagy „Fábián- és Sebestyénkor / Az új élet már megindul”. A fahordáskor megsérült élő fák gyógyulása többnyire Fábián, Sebestyén után kezdődik meg.
A Kárpátok erdeiben leginkább a barnamedve számlájára lehet írni az effajta – a fák kérgén megmutatkozó – károkat. Kedvenc csemegéi közé tartozik a fenyőnedvek nyalogatása, s erre Mátyás nap után kerül sor. Általában a bocsos medve szakítja fel a fenyőkérget, kölykeinek. Leginkább a fehér fenyőt kedveli. Az erdőjárók, ismerve az anyamedve természetét, őrizkednek az ilyen jeleket hordozó erdőrészektől.
A fenyőszurok a házipatikák jelentős, régről használt szere. Kenyérkovásszal összegyúrva gennyes sebek, kiütések gyógyítására használták. Disznózsírral összefőzve a tehén berepedt tőgyét gyógyította meg. A juhfaggyúval összefőzött gyantát bőrkeményedés puhítására, megrepedezett bőr gyógyítására használták. Vékony rétegben rákenték egy gyalult deszkára, huzatos helyen megszárították, majd lesúrolták. A porszerű gyantát állatok lábszársebeire hintették. Az igásökrök sérüléseinek gyógyítására is sikeresen alkalmazták. A kézbe, lábba beletörött tövis eltávolítására folyógyantát használtak. Rákenték a sértett testrészre, és rajta hagyták egy ideig. Amikor levették, a tövis is kijött vele.
A kozmetikai cikkeket gyártó iparban a fenyőgyanta ma is a szőrtelenítő kenőcsök alapanyagául szolgál.
Apáczai Csere János háromféle fenyőszurok gyógyászati jelentőségéről írt. A borsikafenyő gyantájáról feljegyezte: „Az ő gomija (enyve) ha tikmonyfejérrel (tojásfehérje) megelegyíttetvén, a homlokra és a vakszemre kenetik, a fő csepegésit megállítja. Temjénporral és tikmonyfejérrel a hasra kenetvén, annak folyóságát megkeményíti.” A fehérfenyő gyantája, „mely mézzel együtt megfőzetvén, a fő és a torok lecsepegései ellen igen jó, sőt akármely külső nyavalyák ellen is használ. De legnagyobb erejek vagyon a sebek felgyulladásának megenyhítésére és azokat az ő enyvességével egybeforrasztására.” A vörösfenyő gyantáját tartotta a legerősebbnek: „Amely enyv ebből foly, legdicséretesebb, szagára, és erejére nézve a terpentinánál erősebb.” Melius Péter is szólt a fenyőszurok „hasznai”-ról: „A szőke lucfönnyűenyvét, folyó szurokját ha megiszod, a veséknek kövét rontja és a farsábát gyógyítja.”
Diónyi darabjait munka közben naphosszat rágták, ezt fogtisztító, gyomorerősítő, erőt adó hatás reményében tették. Ezt hívták rágószuroknak. A gyantarágás szokása nem gyergyói sajátosság, a neolitikumig visszanyúlik. Egy ebből a korból előkerült finnországi leleten a fogak körvonalai jól kivehetőek. A fenyőszurok legjobb tároló alkalmatossága a kászu, amibe diónyi darabokba gyúrva tartották, s szükség esetén elővették, használták. Ha hosszú útra mentek, azt tartották, hogy erőt ad a gyalogláshoz, a fonóban az asszonyok, leányok azért rágták, hogy erejétől szaporán fonhassanak, s hogy rágásától a fonáshoz minél több nyál képződjön. Kiváló szigetelő-dugaszoló alkalmatosságnak bizonyult. A kezdetleges kaptárok, küpük szigetelésére is alkalmazták. Borszéken az első borvizes üvegek dugaszolásánál használták fel. A meszelők, ecsetek szőreinek rögzítésére szintén hasznosították. A gyanta mint kiváló orvosság fenyőkéregbe csomagolva távoli vidékekre jutott el. Tárolásáról még a Lázár grófok is hagyományos módon gondoskodtak, kászúban tárolták; „…vagyon egy nagy kászű szurok… vagy …egy darabocska kászúszurok…” – jegyzi fel a leltáríró 1742-ben.
A megkövesedett fenyőszurokból jött létre a borostyán, aminek a balti népek gyógyító erőt tulajdonítanak. Nyugtató, keringési rendszert serkentő hatása reményében gyöngyfüzérekbe foglalva ütőereken viselik. Természetességéből fakadó sajátos szépsége egyedi esztétikai jelleggel bír.
A FENYŐ TERMÉSÉNEK HASZNOSÍTÁSA
A friss fenyőhajtásokból vagy a piros „csencsók”-ból (fenyőtoboz) készült szirupot ma is előszeretettel fogyasztják, köhögéscsillapító, tüdőerősítő hatásáért. Az erdei fenyő friss, néhány cm-es hajtásait megszárították, és tüdőerősítő teaként fogyasztották. Frissen szedett új hajtásokból fenyőmézet is főztek. Ugyancsak az erdei fenyő és fehérfenyő fiatal hajtásainak forrázatát reumatikus bántalmakra – régi nevén: köszvény és csúz kezelésére – alkalmazták.
A megszáradt fenyőtoboz igen jól ég a tűzön, a szegények tüzelőjeként tartják számon. Tűzgyújtásban igen nagy segítség. Megnevezése igen változatos: Gyergyóban ’csalóka’, ’csencsó’, a Gyimesekben ’bercsóka’ vagy ’csencsó’, Brassó vidékén ’fenyőalma’, a Maros-mentén ’fenyőcsusza’, több vidéken ’fenyődoboz’, Kanizsa táján ’fenyőguba’, a moldvai csángóknál ’fenyőkörte’, Csíkban ’fenyőmalac’, Háromszéken ’fenyősuska’, ’suska’ stb.
A borsikafenyő elhúsosodott, hat-nyolc mm átmérőjű tobozbogyójából, amit ’fenyőmag’-nak, ’borsikabogyó’-nak neveznek, készül a fenyővíz vagy borókapálinka, rokona az angol ginnek, illetve a palócok borovicskájának. Az említett bogyók egyéves korukig zölden maradnak a szó legszorosabb értelmében vett tűlevelek védelme alatt. Telelés után a fagy megkékíti őket, ekkor válnak alkalmassá fenyővízkészítésre. A magvakat megőrlik, vízben erjesztik, majd kifőzik. A fenyővíz nemesi körökben is kedvelt lehetett. Az 1742. évi szárhegyi inventáriumban a Lázár-kastély különböző helyiségeiben vékaszámra találni borsikabogyót, hol ’borsfenyő’, ’fenyőbors’, hol pedig ’fenyőmag’ néven: „…egy parasztláda…fenyőbors mag vagyon benne”; „…egy fenyőfa rosz vedret, fenyőmaggal szinte tele, egy nagy kászút ebben is fenyőmag vagyon…”; „…új fenyő kádacska két véka borsfenyő van benne…”; „két sákban három véka fenyőmagot …”.
A fenyőmag tüdőerősítő, gyulladás utáni regeneráló hatását az orvostudomány is elismeri. A népi gyógyászat szívbetegeknek is ajánlja. Köhögéscsillapító hatásáért meghűléses betegségekre is javallták.
A borókamagra szeszt is szoktak tölteni, s amikor a színe elváltozik, már alkalmas bedörzsölő szer reumás fájások kezelésére.
A fenyőmagot fűszerként is használják, sültek ízesítésére, illetve savanyúságok csípősségének növelésére.
A fenyőrigó, gyergyói nevén „fenyőmadár” borókabogyóval táplálkozik, húsa ezért fűszeres. Régebben lakodalmak, keresztelők sültjeinek elkészítésekor két-három vagy több fenyőrigó húsát összekészítették a szárnyasok húsával, ami kellemes, enyhén fűszeres ízt kölcsönzött az ételnek.
Ritka előfordulású a nehézszagú boróka (Juniper sabina), amit Gyergyóban ’büdös-’, vagy ’bűzös borsiká’-nak neveznek. Magja és friss hajtásai kellemetlen illatanyagot tartalmaznak. Magja magzatelhajtó hatású.
A FENYŐÁG FELHASZNÁLÁSA
Az erdőkitermelés hulladékát sikeresen felhasználhatják a koszorúkészítők. Mivel a fenyő az örökélet jelképe, gyenge ágaiból készítik a végtisztesség és a megemlékezés koszorúit. Erre a célra a fehérfenyő ágai felelnek meg a leginkább.
A fenyőágat Gyergyóban is, mint a Székelyföldön általában, ’fenyőcsap’-nak, vagy egyszerűen ’csap’-nak nevezik. A ’fenyőcsap’ szó ma már eléggé szűk nyelvterületen számíthat közérthetőségre. Többnyire az idősebb korosztály, legfeljebb az erdőgazdálkodás szakmai környezete tudja jelentését, de az ő aktív szótáruknak aligha képezi részét. Az etimológiai szótár csíkmenasági tájszóként jegyzi. Az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárban adatolása egyetlen adatban merül ki, 1768-as datálással, amikor Bereckben egy peres ügy kapcsán feljegyzik, hogy: „…egy fenyő csapot felvett a földről”. A ’csap = ág’ társítás néhány összetett szóban, jelzős szerkezetben is előfordul:
’megcsapolni a fát’ – lenyesni a kivágott fa ágait;
’csapégetés’ – fenyőágak elégetése, hamujával a talaj feljavítása;
’csapos fa’ – az ágaitól meg nem takarított fenyőfa;
’csaposon hagyni’ – ágasan hagyni;
’csappal megnyesni’ – fenyőággal megverni;
’csappal megegyengetni’ – ua.;
’csappal fizetni’ – fenyőággal fizetni;
’csapszedés’ – a levágott faágak összegyűjtése;
’csórécsap’ – a csapszedés után az ágakat nagyobb rakásokba gyűjtötték, és otthagyták addig, amíg a tűlevelek s az apróbb ágak leszáradtak; az így nyert ágak csupaszok, „csórék” voltak, mert már nem volt rajtuk a lomb: ez volt a nyári szállás tűzifája;
’csapos kert’ – kezdetleges területelválasztó alkalmatosság: a földbe vert, méternél nem nagyobb cövekekre, sasokra rákötöttek gúzzsal két szembefordított, nyolc-tíz méteres ’lompos fenyőt’; a cél az volt, hogy a legelő állatokat távol tartsa a kaszálótól, erre pedig a szerteálló ágak éppen megfeleltek.
Orbán Balázs a csíki kerítésről írja: „Az udvart csapos kert veszi körül, ez pedig apró fenyőtetőkből készített kerítés, ami roppant erdőpusztítással van egybekötve, az ily csapokat vagy fekmentesen rakják egymásra, vagy a földbe beverve illesztik sűrűn egymás mellé.”
A ’csapkert’ olyan kerítés, ami fenyőfaágakból készült. A földbe vert sasokra három hevedert erősítettek (mielőtt a szeg elterjedt volna), gúzzsal. Ebbe fűzték be függőlegesen, két oldalról, váltakozva, szövésszerűen a fenyőágakat.
Amikor az ilyen kert megrégisedett, s az ágakról lehullott a ’csereklye’ (tűlevél), pótolni kellett a hiányt. Újabb csapokat hordtak a régiekre, esetleg ’szászpát’, gazt, ezt ’zavara kert’-nek nevezték. A megnevezés a XVII. századi csíki vashámorok leltáraiban is előfordul.
A ’csereklyék’ komposzttá érlelése is régtől ismert eljárás. Tudvalevőleg savasítja a talajt. Ez a kimondottan mészköves talajon talajfeljavító hatású. Erdei kaszálókon, a tisztás szélén elhintették az ágakat, ezek télen lehullatták csereklyéiket, és ebből földfeljavító trágya képződött. Az ágakat összeszedték, s a nyári szállásokon tüzelőnek elhasználták.
A lecsupaszított fenyőág, a törzsének egy kis darabkájától a ház külső falára rögzítve, időjárás-jelző eszköz. A felfelé mutató ág száraz időt, a lekonyuló esőt jelez.
A szükség arra is rávitte a székelyt, hogy a fenyőág szénpótló jellegét felismerje. A medencéből aránylag korán kipusztultak a faszén előállítására alkalmas kemény fafajok, s szénért jobb esetben is hatvan-nyolcvan km-re kellett eljárni. A szénre ellenben nagy szükség volt és van. Különösen a kovácsmunkák faszén-igénylése volt jelentős, amikor egy településen több kovács is dolgozott. Gondolkodni kellett a szén pótlásáról. Rájöttek arra, hogy a fenyőágak szerkezete sokkal tömörebb, mint a törzsé. Ez szemmel láthatóan is érzékelhető. Érdemes összehasonlítani a fenyők legvastagabb ágát magával a fatörzzsel, ami közel ugyanannyi éves, mint maga a fa, az ág mégis jóval vékonyabb. Az évgyűrűk az ágban szinte a megszámlálhatatlanságig összetömörülnek, míg a törzsben könnyedén leolvashatók. Ez a szerkezeti különbség a fa keménységében is megmutatkozik. Égéskor pedig a kiadott kalória értéke szinte vetekszik a bükkfáéval. A fenyőcsapoknak ezt a tulajdonságát felfedezve az ágakat összegyűjtötték, megszárították, apróra vágták (8-10 cm-es darabokra), a vastagabbakat még fel is hasogatták, és a faszénnel együtt eltüzelték. A kovácsok a csapdarabokat az izzó faszénre dobták, elszenesedésük után ezeket egy-két faszéndarab mellett újabb csapokkal pótolták.
Idős pásztorok emlékezetében él a borsikafenyőből készült aránylag rövid furulya élénk hangja, de készítésének módját már nem tudják. Véleményük szerint furulyakészítésre sokkal alkalmasabb a bodza eleve üres bele, vagy a mogyoró, a könnyen eltávolítható puha középrész miatt.
A BORSIKANYELŰ VERECSELT KENDEROSTOR
A borsikafenyő vastagabb ágaiból készült a 4, 8, 16 illetve 32 ágú ’verecselt’ kenderostor nyele. Egy 40-50 cm-es, lehetőleg bogmentes részt, melynek átmérője legalább 3-4 cm, meghántottak. Az egyik végén 5 cm-nyi részen rajta hagyták a kérgét. A megmaradt háncsig a keresztmetszet függvényében 6-8 egyenlő hasábra hasították fel az ágat. Az így nyert körcikk alapú hasábok éleit meggömbölyítették, és hat vékony hengert formáltak belőlük. A következő művelet: a leendő ostornyél két végét két kézzel megfogták, és teljes erőből megcsavarták. A tövénél összetartott hat henger a túlsó, szabad végükre gyakorolt ’facsarás’ hatására egymáson elfordult, így akár 3-4 sodrat is létrejöhetett. A megcsavart ágat a már előre előkészített láng fölött lassú mozgással, egyenletesen ’megjáratták’. E manőver alatt volt fontos szerepe a le nem hántott kéregnek, ami biztos fogást nyújtott az edzés során. A megcsavart ág láng fölött forgatása külön erőfeszítést igényelt, mert nemcsak erővel kellett tartani, de minden irányból egyenletes edzést is kellett biztosítani. A könnyebb kezelhetőség kedvéért a hat szétálló, meggömbölyített ághenger szabad végét egy kötővel vagy szíjdarabbal összekötötték. A láng fölötti edzés addig tartott, míg megszűnt az ágak kicsavarodási kényszere. Ez egy-két órát is eltarthatott. A fáradságot ellenben megérte, mert könnyű, rugalmas ostornyelet lehetett így létrehozni.
A borsika-ostornyél fel nem hasított végéhez erősítették a kenderből verecselt 3-3,5 m-es kenderostort, bőrnyaklóval és fém karikával, hogy ’könnyen járjon’. A szabadon álló ágakat szíjjal bevonták, jó fogású ostornyelet képezve így ki.
Amikor a ’harsintás’ bekövetkezett, a nyél új formát vett fel, s mintegy folytonos görbét írt le a kenderből verecselt résszel. Pásztorok véleménye szerint egy edzett nyelű ostorral félerővel lehet ’harsintani’. Ha valaki bosszút akart állni a pásztoron, megtörte ostora nyelét. Első látásra ez nem mindig vevődött észre, de használatkor rögtön kiderült. A leírt módon készített ostornyelet nem lehetett darabokra törni, csak ’meggyökkenteni’, s azt is nehezen. Ilyenkor a rostok egy része törött csak el, a többi összetartotta a nyelet, de rendeltetésére már alkalmatlan volt. Harsintáskor, vagyis amikor a pásztor a feje felett háromszor körbeforgatta az ostort, és egy hirtelen mozdulattal az ellentétes irányba megrántotta, az ostor végén levő ’csapó’ csattanó hangot adott ki. A csattanó hangot csak akkor lehet elérni, ha az ostortest végén lévő csapó sebessége (ami a legnagyobb sebességet veszi fel, legtávolabb lévén a nyéltől) meghaladja a hang terjedési sebességét. Hirtelen leállításakor lökéshullám keletkezik, s ez adja a pukkanó hangot. Ezért fontos, hogy az ostor elég hosszú legyen, mert rövid madzaggal aligha lehet ezt elérni. A csattanást eredményező részt, a csapót (ami 20-30 cm) természetesen külön erősítik az ostorhoz. A csapó a harsintás gyakorisága függvényében kopik, alkalmanként 0,5 cm-nyit. Ezért cserélni kell. Egy jó ostor akár száznál több csapót is kiszolgálhat.
A pásztor a csorda terelésekor harsintott, méghozzá úgy, hogy az ostor vége a csordától eltávolodott marhát elérje. Ezzel igen csípős fájást okozott. Néhány eset elég volt ahhoz, hogy az állat megtanulja, hogy a harsintás = fájdalom = vissza a csordához jelentésű. Ha ezt nem felejtette el, már nem kellett a pásztornak az ’elcsángáló’ tehénig szaladnia, csak egyet harsintania, s az eltávolodott marhák térültek a csorda felé. Ugyanilyen szerepe volt a láncos botnak is, amivel a pásztor meghajította az elbitangolt tehenet. A lánc csörgése hamarosan a fájdalomérzettel társult, s már elég volt, ha a pásztor megrázta a botját, az állat indult a csordához. Így a pásztor is, az állat is jól járt. A pásztornak nem kellett az állatig elmennie az ostorral, illetve nem kellett az elhajított bot után szaladgálnia. A marha pedig elkerülte az ütlegelést. A harsintás jellegzetes, puskalövésre emlékeztető hangja a vadállatok távoltartását is elősegítette. Amikor a kutyák jelezték a vad közeledését, a pásztor gyakrabban harsintott, az állatok is közelebb húzódtak egymáshoz, s a zajtól a vad legtöbb esetben elriadt.
A FA EDZÉSE. NYELEK
A fa láng fölötti edzését a németalföldön is ismerhették. 1796-ban a Thonet család felismerte a népi tudásban rejlő lehetőségeket. A híres asztalosfamília második nemzedéke 1842-ben korszakalkotó találmánnyal világsikert aratott. Ipari szintre emelték a hajlított fabútorok gyártási eljárását. Tökéletesítették a kör keresztmetszetű fa gőzöléssel és formákba szorítva szárítással történő alakítását. A kor megfogalmazásában „a fának tetszés szerinti formájában és ívben hajlításának mesterei” minősítéssel nyerték el a Thonetek a legnagyobb asztalos kitüntetést. Nevükhöz fűződik a világmárkájú Boppardi-székek, majd a Thonet-bútor technológiák, a hajlított parkett-elemek elindítása a világsiker útján. A XIX. század végére az általuk kidolgozott gömbölyűre csiszolt, görbített vonalvezetésű bútorok New Yorktól Szentpétervárig ismertté és kedveltté váltak.
A fa edzését az obi-ugorok is gyakorolják. Gazdag gyantatartalmú cirbolyafenyőből hajlítják a szánok talpát, láng fölött, sablonszerű fadarabhoz erősítve. A szurguti osztjákok például kiválasztanak egy akkora vörös- vagy cirbolyafenyőt, amiből csónakformát faraghatnak, majd eltávolítják a csónak belső fölösleges részeit. Fontos, hogy a leendő csónak fala mindenütt egyforma vastag legyen, mert csak így marad egyensúlyban. Ezen kívül peremet is hagynak, hogy ne folyjon a víz a csónakba. „Ha mindezzel megvannak, forró vizet öntenek a csónakba, majd kívülről gyenge tűz felett megfüstölik, hogy vízhatlanná váljon.” Az evező lapátját is hasonlóképpen megfüstölik, majd a csónakhoz rögzítik. A székely ember ezeket a műveleteket más sorrendben végezné. Errefelé az a gyakorlat, hogy a vájt edényeknek előbb a külső anyagfölöslegét távolítják el. Csak amikor közel tökéletes az edény, teknő, kelenta stb., fognak hozzá a belső rész megformálásához. Így a hibalehetőségek elkerülése sokkal kisebb.
A fa edzése a fanyelű szerszámok rugalmasságának, tartósságának növelésére, törékenységének csökkentésére irányuló művelet, melyet ma is hasznosítanak a lapát, kapa, ásó, villa, gereblye stb. nyelének készítésekor. Erre a legalkalmasabb a mogyorófa (Corylus avelana), de más faféleséget is hasznosítanak ekképp. A csákány, fejsze, capina nyelét rendszerint bükkfából készítették.
Fenyőből többnyire a kapának, a szénázó gereblyének alakítottak nyelet. Olyan szerszámoknak, amivel nem kell emelni, feszíteni, de amit viszonylag gyakran fel kell emelni. Kapa-, valamint szénázógereblye-nyélnek olyan ’bojtba’, más néven ’csepleszbe’ nőtt fiatal fenyőt választottak, „amelyik legalább húsz társát elnyomta”, így nem nőhettek oldalágai, csak néhány a hegyén. Törzsének bogmentessége alkalmassá tette a kapanyél, gereblyenyél kialakítására. A hosszabbakból pemetenyél lett. A ’pemete’ hosszú botra erősített rongyköteg, ezzel takarították a sütőkemencét. Vízbe mártották, hogy a pernye, a hamu rátapadjon, s így a bevetés előtt a kemence minél tisztább legyen. A pemeténél is hosszabb fenyőfanyéllel látták el a ’tűzhargat’, illetve a ’hármashorgú macskát’. Az ilyen macskával vették ki a kútba esett vedret. Az előbbi, a tűzhorog olyan kétágú, vasvégű szerszám, aminek egyik vége hegyes, a másik kampós. Tűz esetén viszonylag távolról ki lehetett vele emelni vagy éppen taszítani a veszélyes helyről a menthető tárgyat. Félre lehetett húzni vele a meggyulladt gerendákat, hogy ne terjedjen a tűz. E két utóbbi szerszámnál alapvető kitétel, hogy a nyél könnyű és hosszú legyen, ezért esett a választás a fenyőre. Ugyanilyen meggondolásból készítették a szénásszekerek kötőrúdjait fenyőfából. Igencsak hosszú, vékony, egyenletes fenyőből lett a gabonakaró (árpakaró) is.
A kenyérsütés segédeszközei közül a szénvonó feje és a bevető lapát teljes egészében bükkfából készült. A szénvonó nyele fenyőfából, fűzfából vagy mogyorófából volt. A döngölő-, potyoló-, nyomtatóalkalmatosságokat, bunkókat, hasító-botokat (amire a fejsze fokával ütöttek) többnyire bükkfából alakították ki. Olyan fiatal korában megsérült bükkfából képezték ki a bunkókat, amelyek egy helyből több ágat eresztettek, és az ágak töve megbogosodott, így keményebb volt, mint máshol.
A legtöbb kaszanyél fűzfából, a vasgereblye, villa, ásó nyele pedig mogyoró- vagy fűzfából készült. A cseber-rudat fiatal bükkfából vagy más leveles fából alakították ki, mert az nagy megterhelés alatt sem roppant össze. A gyertyánfa a legkeményebb és legnehezebb fák egyike, de télen nagyon hideg, ezért szerszámnyélnek nem szívesen használták. A gyalut ellenben szinte mindig gyertyánfából készítették. Keménysége alkalmassá tette gereblyefogak készítésére. A suszter gyertyánfából és nyírfából szabdalta a faszeget. A házak deszkafedelét is hüvelyknyi vastagságú, arasznyi hosszúságú gyertyánszegekkel rögzítették a tetőszerkezethez.
A fenyőfanyelű szerszámok tetemes része ’dáskából’, ’dóskából’, ’dáskafából’ vagy ’dóskafából’ készült. A ’dóska’ olyan hosszan kiszakadt fenyőfadarab, közvetlenül a kéreg alatti részből, ami a fa kidőlésekor vagy (rosszul) kidöntésekor szálkaszerűen egyben marad, és alkalmas marad arra, hogy valamilyen szerszámnyél készüljön belőle. Csak az egyenes erezetű és növésű fáknak a dáskáit lehetett nyélnek felhasználni, mert a csavarodott fának a dáskái is csavarodottak voltak. A dáskafák értéke, hogy a fa párhuzamos rostjai épségben, szorosan egymás mellett maradnak. Ha ugyanolyan nyelet vastagabb deszkából alakítanak ki, az így nyert nyél rugalmasság és ellenállás vonatkozásában mindig alulmarad a dáskanyéllel szemben, mert rostjainak többsége a fűrészeléskor szétroncsolódik.
A gömbölyű fát, ha szerszámokat vagy szerszámnyeleket akartak kialakítani belőle, már a lábán kiválasztották. Jó előre kitervelték, hogy a megfelelő vastagság elérésekor fogják kivágni. Az ilyen hosszú rúdnak a ’cire’ vagy ’fenyőfa-cire’ a neve. Rendszerint csűrök, istállók, színek oldalához támasztva látni őket régi típusú gazdasági udvarokon. Már csak idős emberek szóhasználatában élő kifejezés, de levéltári említése gyakori. 1787-ben marosvásárhelyi feljegyzésben adatolt „9 fenyő fa tzire”, vagy 1845-ben panaszolják, hogy Marosmagyarón „…egy száz huszonöt jó Czirével terhelik az érdekelt Taxa Tutajosokat”.
A szabályosan kétfelé növő ágakat villának, gereblyenyélnek vagy más alkalmi rendeltetésnek tartogatták, növelték, majd vágták le.
A ritkábban előforduló, arányosan hármas elágazású szil-, éger-, nyár- és mogyoróágakat igyekeztek már vessző korukban felfedni és óvni, hogy a megfelelő időben levágva háromágú villát készíthessenek belőlük. A kívánt formát láng fölötti átmelegítéssel, majd hajlítással érték el. Az ilyen szerszám jó fogású, könnyű, tartós volt. Ezeket a vasvillák térhódítása mellett még sokáig használták. Különösen a lucernaforgató villákat igyekeztek fából kialakítani, az elágazásnál hánccsal megerősíteni.
Fiatal bükkfából készítették – aminek tőátmérője nem több 30-40 cm-nél – a fejsze, a földvágó- és a fahúzó csákány, a kalapács, a véső, a reszelő nyelét. A fakószekér kerékagya kőrisfából, kerékfalai bükk- vagy kőris-, fentői (küllői) akácfából készültek. A kőrisfát ganélében edzették, hogy el ne repedjen, s a szú se álljon belé.
A kutak aljába égerfából keresztet tettek, hogy a veder ne zavarja fel a vizet, és a fa nem korhadt el. Ugyancsak égerfából készült a jó minőségű vájt teknő. Jó szerszámfának tartották, kiváló kasza- és fejszenyeleket alakítottak ki belőle.
A különféle faféleségek vesszejének felhasználása azonban már nem képezi részét a fenyő hasznának mint témakörnek, így elemzésük ezennel abbamarad.
