Tomi és Panni nyaralnak. Nagy kalandba vágott bele idén a család– elutaztak a tengerhez.
Méghozzá egy szigetre. Egy nagy hajóra kellett felszállni. Nagyon mókás volt – röpködtek a sirályok a hajó körül, és aki egy darab kenyeret vagy kekszet nyújtott feléjük, röptükben kikapták a kezéből.

Reggeli közben Tomi nagyon rosszkedvű volt. Nyafogott, hogy miért nem ehet a saját tányérjából, amin autós minta van. Aztán elkezdte nyaggatni Aput:
-     Apu! Focizzunk!
-     De Tomi! Látod, ebben a szép nagy házban, ahol lakunk, mások is laknak, vannak, akik még alusznak, ne lármázzunk! Aztán itt a sok szép virág között hely sincs hozzá, nézd meg! Arról nem is beszélve, hogy a focilabdát nem hoztuk magunkkal.
-     Bezzeg Panni elhozta a babáját!
-     Mert én magam cipeltem a saját hátizsákomban, amit Anyu varrt! Neked is akart varrni zsákot a labdádnak, de neked nem kellett! – feleselt közbe a húga.
-     De akkor is focizni akarok!!!
-     Hát ha a strandon lesz elég hely és nem zavarunk másokat, akkor esetleg… de csak a strandlabdával lehet.

    


Lefelé a strandra menet Tomi továbbra is dúlt-fúlt magában. Csak lógatta a fejét, majdnem orra bukott. Így aztán egészen meglepődött, mikor az utca végén egyszercsak maga előtt látta a tengert. Széles, vastagon homokos részen kellett átmenni, azon túl szelíden görögtek a part felé a kék víz hullámai.
Letelepedtek, kerestek napernyőt, melléje leterítették a gyékényt, lerakták a törülközőket. Amíg a szülők rendezkedtek, Tomi máris elindult a víz felé. Még mindig mérges volt, mert annyian voltak a strandon, hogy ott bizony nem lesz focizás. Ahogy trappolt a vastag, selymes homokban, elment egy kisfiú mellett, aki homokvárat épített. Tomi belerúgott a várba, össze is dőlt. Ahogy beért a vízbe, még mindig rúgott egyet – bele a víz által keményre döngölt homokos tengerfenékbe.
-     Aúúúú! ez fáj! – fölkapta a lábát, de abban a pillanatban, ahogy egy lábon állt, egy alattomos hullám fölborította, és fenékre huppant. Nézett maga elé bután, aztán észrevette, hogy a hullámok taraján csillognak a napsugarak. Egyszercsak meglátta, hogy egy helyen sűrűbb a csillogás – nézte-nézte, amíg föl nem ismerte, hogy a csillogás egy icipici, alig gyerekarasznyi kislányból sugárzik. Pici, formás kislány volt, csillogott az aranyhaja, csillogott a ruhája, csillogott a szárnya is – jé, szárnya is van!
-     Szia, Tomi! – mondta a tünemény.
-     Hát te ki vagy?
-     Liána vagyok, a tündér.
-     Tündér? tényleg tündér vagy?
-     Igen. Az a feladatom, hogy jókedvre derítsem azt, aki rosszkedvűen jön be a vízbe. Te rosszkedvű voltál, ezért ide kellett jönnöm hozzád.
-     Nahát! De már nem is vagyok rosszkedvű, mert nagyon tetszel nekem!

Közben Panni is elindult a víz felé. Szorongatta a babáját, aminek Anyu külön kis fürdőruhát is varrt. A baba műanyag volt, a haja szép hullámos fonalból készült. Ó jaj! ahogy a baba vizes lett, a fonál megszívta magát vízzel, és csapzottan lógott a baba fejéről. Panni keserves sírásra fakadt. Tomi meghallotta, odafordult, és azt látta, hogy addigra Liána már Panni előtt táncolt a hullám tetején.
-     Szia Panni! Ne sírj!
-     Te… te… te tündér vagy? – hüppögött a kislány.
-     Igen. Liána a nevem. Ne sírj! A babádnak nem lett semmi baja. Ha megszárad, meg tudod majd szépen fésülni a haját, és megint szép lesz.
-     Köszönöm szépen, Liána! Már nem is vagyok szomorú!
-     Liána! – szólt közbe Tomi. – Téged mindig láthatunk?
-     Nekem az a dolgom, hogy megvigasztaljam a bánatos embereket – mondta Liána. – Aki nem bánatos, annak nincs szüksége rám. De sokszor kell ide-oda szállnom itt az öbölben – hol egy méhecske fuldoklik a vízben, őt kell kimenteni, hol hancúrozó gyerekek tengeri sün tüskéjébe lépnek, őket kell lebeszélni a sírásról…
-     Egész nap?
-     Csak amíg süt a nap. Ha besötétedik, hazamegyek. A házak között van egy nagy ház, annak az udvarán van egy nagy fügefa, azon van egy kicsi fészek, az az én otthonom.
-     Ahol mi lakunk, ott is van egy nagy fügefa! Melyik ház az, amiről beszélsz?
-     Hát nem tudom, hogyan magyarázzam el. A kerítésen van egy ilyen tábla – és picike varázspálcája nyomán fölszikrázott néhány betű, így : I – F – I – G – E – N – I – A .
-     De én nem tudok olvasni, mert még nem vagyok iskolás – mondta Tomi.
-     Hát… olvasni azt én se tudok – szeppent meg Liána. – De az biztos, hogy így néz ki.
-     Ahol mi lakunk, ott is így néz ki a kerítésen a tábla! – sikkantott örömmel Panni. – Akkor mi is ott lakunk, ahol te!

Amíg beszélgettek, bejött a vízbe egy kisfiú és homokozóvödörrel vizet mert. Elkeseredetten nézett maga elé és a könnyei végigfolytak az arcán. Liána hipp-hopp őelőtte termett. Megszólította, de valami idegen nyelven beszélt, Tomi és Panni nem értette. Aztán hozzájuk fordult Liána:
-    Péter panaszkodik, hogy valaki véletlenül elrontotta a majdnem kész homokvárát. És most hiába próbálja, nem sikerül újra megcsinálnia. Segítenétek neki megépíteni a homokvárat?
-     De hiszen ő más nyelven beszél! Hogy értjük meg egymást?
-     Ó, hát az igazán nem jelent problémát! Csak mosolyogni kell egymásra és máris megértitek, mire gondol a másik! De most nekem el kell mennem! Valaki szomorú! Nektek sikeres közös munkát kívánok! – és már ott sem volt.

Tomi, Panni és Péter hosszan tapasztgatták a homokvár falait, amíg igazi várformája nem lett. A felnőttek a csodájára jártak, sokan le is fényképezték.
Később, mikor a strandolók egy része elment, egy kicsit focizni is lehetett.

Este a család csatlakozott a nagy fügefa alatti asztalnál más nyaralókhoz, beszélgetni.
- Apuuuu!  Ne gyújts rá! A füst zavarja Liánát!

    
 

Hozzászólások  

0 #1 mesemjuditta 2012-07-30 02:00
Nagyon köszönöm! Jól esett a lelkemnek, mert én is nagyon szomorú voltam! Most egy kicsit jobb!
0 #2 Liana NeraidaÁgi 2012-07-31 02:00
Mesélj még...És mesélj úgy hogy akik nem olvasnak bennünket, ők is meghalhassák a mesédet és érezzék mit mondasz. Én is pont oly szomorú napokban voltam, mikor megjelentél. Nagyon köszönöm kis okos lényedet. Kívánom, hogy hasson át minden embert. És mesélj még...Látogass el minden házba, menj végig a parton, simítsd végig varázs pálcád minden ember lelkén, hogy csak szép beszédük legyen és mosoly és szép kérés, és megértés.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezni!

endeel