Szlovénia 2009
5 nap, 1283 km, másfél tank benzin

Ebben az évben nagyon költségtakarékos utazást tudtunk csak megvalósítani. A választás Szlovéniára esett, falusi turizmus, egy ház a hegyek között, félpanzióval.
Szeptember 10-én reggel elindultunk. Tankolás után, félórával később, még mindig csak a Blahánál voltunk...
Az M7-es már végig megvan, tempósan lehet haladni. Letenye után egy darabig ugyan nincs kész az autópálya, de átvezet az út Lendva felé, onnan Mariborig autóút, utána régi autópálya. Mentünk-mentünk Celjéig, kicsit tovább, ott rákanyarodtunk a Savinja folyó völgyében a folyó mellett fölfelé vezető útra. Ott először a szélesen elterülő síkságon kanyarogtunk a sűrűn következő apró falvak között. Szlovénia nyugodt, szép, gazdag ország, jól élnek az emberek, szabály- és törvénytisztelők... pl. nem előz a záróvonalon... Látótávolságban mindenütt egy-egy templom, a domborzatnak minden púpján, a leglehetetlenebb helyekre építettek templomot, akárcsak a görögök. Az úttól keletre-északkeletre egy méretes hegy legtetején kackiásan feszített két büszke torony, de nem tudtam rájönni, milyen templom vagy kolostor.
Aztán szűkülni kezdett a völgy. A kövek között tajtékosan rohanó folyót követtük a folyásával ellentétes irányban. Az utolsó kb. 20 km már húzós volt, útszűkület, szembejövő forgalom elsőbbsége, szűk, kanyargós falu, szembejövő teherautó stb... A kevés még nem ősz hajszálam is átment fehérbe, természetesen a leghülyébb helyeken sikerült lefulladni. Az országútról a ház felé vezető út persze inkább csak egysávos szerpentin, a légvonalban 1200 m-t két és fél km-en 250 m-t emelkedve kell megtenni. Ez itt a Kamniki-Savinjski Alpok.
A ház 900 m magasságban épült, a telek nagy része meredek hegyoldal, de a legelő teheneket ez a legkevésbé sem zavarta. Nem egy Hilton, saját fürdőszoba pl. nincs, de nem volt más vendég, csak hét végén egy család. A koszt ízletes volt és bőséges. Hja kérem, most ennyire volt pénzünk.

    

Első nap visszafelé mentünk. Odafelé, majd hazafelé is zuhogott az eső, de aztán elállt. Nazarjében van egy jó állapotban megmaradt vár, itt vannak a helyi hivatalok is, meg egy erdészeti múzeum. Nem nagy, de ötletesen csinálták meg a kiállítást: magnóról illusztrálják hangokkal a bemutatott dolgokat : puff... puff.... dőőőőőőőől  a faaaa!!! , meg madárcsicsergés, patakcsobogás...

    

A falu (?)- város(?)-széli dombon van egy ferences kolostor, ennek a könyvtára híres, de ilyesmit már megnéztünk magyar vezetővel Magyarországon.
Innen továbbmentünk Mozirjébe, és először a Golte-hegyre vezető felvonót kerestük meg, mert annak kötött a menetrendje. Kabinos felvonó visz föl óránként a valamivel a hegycsúcs alatt épült szállodához. Jó magasan megy. És közben kissé belementünk felhőbe is, meg a szél is lengette.... jaj de kapaszkodtam és be voltam tojva... pedig én találtam ki. Fönt körbe lehet sétálni a hegycsúcs körül, de az több óra (ott van egy kis tó is, de azt nem láttuk), így csak az „Alpine Garden”-hez mentünk el. Mellette legelő állatok is vannak, a botanikuskert-szerűség természetesen sziklás terepen fekszik, érdekes (láttunk enciánt, én azt hittem, az sötétebb), a másik oldalról pedig szabad a kilátás - kb. 1000 m-nyi szintkülönbségről látjuk a tájat, mint a légitérképet.
Ezen a hétvégén gombafesztivál volt itt, de ebből csak annyit érzékeltünk, hogy a felvonó fölső kijáratánál egész kiállítást mutattak gombákból, vacsorára pedig finom sűrű gombalevest kaptunk, mivel a háziaknak is volt ott dolguk aznap.

    

Leereszkedés után megkerestük a „Mozirski Gaj” nevű helyet, ami virágoskert-botanikuskert-skanzen-park keveréke. Szép és jópofa. Csak utolért otthonról egy telefon, rossz hírrel, és mire letárgyaltuk, elkezdett esni az eső. Egy darabig dokkoltunk egy amúgy lezárt kerti pavilonban, aztán csak ott kellett hagyni, pedig még a felét se láttuk (5 € a belépő... ). Még vásároltunk egy nagy szupermarketben, a hálózat ott kb. olyasmi, mint itthon a CBA. (tuš nevű üzlet).

         

Következő nap szombat volt. Szeptemberben a Snežna Jama („hóbarlang” szó szerint) már csak hétvégén van nyitva. A barlang a Raduha hegy oldalában van, a kétezer méteres hegyen úgy 1500 m magasan, de az út megkerül egy völgyet és 17 km-en keresztül kígyózik. Megtaláltuk, elindultunk fölfelé, de rövidesen elfogyott az aszfalt és átment makadámba - illetve szar kavicsos, gödrös, huppanós földúttá vált. Megígértem kicsi autómnak, csak egyszer érjünk onnan le, többet soha nem viszem ilyen helyekre. De hát a barlang! Egy helyen parkoltak autók, na ott megálltunk, de onnan még 2 km volt a barlang, az se egy ligeti séta volt. Fél tizenkettőkor fölértünk, kiderült a helyszínen, aminek nyoma nem volt a neten, hogy a túrák 9-11-13-15 órakor indulnak, várni kell egyig. Kérdeztem a vécét. Van, arra, kb. 100 m... hát az egy külön kirándulás volt, árkon-bokron keresztül, föl-le kapaszkodva egy budiig... Fönt valóban hűvös volt. Végre eljött a túra ideje. Egyedül mentem be a barlangba, a párom nem volt hajlandó bejönni, és jól tette. Csak az első teremben van jég, de így nyár végén az már erősen olvadt. A többi rész cseppkőbarlang, nagy és érdekes. Csak nincs rendesen kiépítve a barlangon belül a turistajárat, nincs normális lépcső, csak az egymásra rakott kövek... korlát ugyan néhol van, de egy helyen seggre is ültem, mert csúszott a sár. Nyugodtan bele lehet kapaszkodni a cseppkövekbe, nem féltik úgy, mint itthon, igaz, van nekik bőven. Egy helyen, ahol jégcsapszerűen lógtak le cseppkövek, mintha orgona lenne, a vezető két cimbalomverővel percekig játszott rajta valami egész hosszú dalt. Két óra hosszat tart a túra. A legbelső ponthoz érve, mindenki kap a markába egy kupicát jó szilvapálinkával. (Csak ahogy elnéztem, a következő turnus ugyanabból iszik... ) Szabadkoztam, hogy nem kérek (nem volt váltótársam az autóhoz), de annyira egymás egészségére kívánták, hogy bele kellett nyalnom. És elénekeltek valami nemzeti dalt, talán a himnuszukat. (Képzeljük el ezt ma magyar emberekkel... jajajaj... ) És kifelé is majdnem végig énekelt a társaság, pedig idegenek voltak egymásnak. El kellett oltani a lámpákat (ja nem is mondtam, csak a barlang elején van villany, bányászlámpával kell menni), egy percnyi csönd után nagy nevetéssel újra meggyújtották, és kifelé indultunk. Hát ez már elég sok volt nekem...alig értem ki... de nem vagyok én még olyan öreg, megbirkóztam vele!
Hazafelé viszont már nem lehetett sehol emberek között megállni, olyan sáros voltam.

Vasárnap mentünk a legmesszebb. A rendező elv az volt, hogy vasárnap Celjében biztos nem kell fizetni a parkolásért és van hely. Így is volt. Először megálltunk Šempeter (Szentpéter volt az valaha.... ) faluban. Itt van egy római kori nekropolisz, elég komoly méretű, sok sírkővel, de csak a kerítésen kívülről kukucskáltuk meg, nem akartunk belépőt fizetni. Ehhez a településhez tartozó helyen szintén van egy barlang, a Pekel Jama, abban vízesés is van, de egy óra a túra, és elég volt egyelőre a barlangokból.

Bementünk Celjébe. Ez a város a magyar történelemben Cilleiek néven ismert család birtoka volt. Szépen ki van táblázva minden, múzeumok arra, parkolóhely is volt. A Sztara Grofija nevű volt Cillei-palotában van a történeti múzeum (persze több múzeum is van a városban). Meglepő módon nem volt más látogató. A kislány nagy erélyesen elmagyarázta, hogy bent nem szabad fényképezni. De hát ugye azért mentünk be, hogy a Cilleiek sírboltokból előszedett koponyáit megnézzük és lefényképezzük - vaku nélkül sajnos életlen lett - a tárlóban jobboldalt alul a legutolsó Cillei Ulrik koponyája, akit anno jól pofán csaptak Hunyadi László emberei („Meghalt a cselszövő, eltűnt a rút viszály...” ).
Utána kimentünk a folyópartra (ez még ugyanaz a Savinja), ahol jó kis park van. Kutyaszargyűjtőkkel!!! Mint egy normál szemetes, de fölül felcsévélve nylonzacskók, alul meg a szemeteszsák. De bizony kutyát alig láttunk. A szemközti hegytetőn álló várat csak innen alulról fényképeztük le. Föl lehet menni, de nem volt kedvünk hozzá. Sajnos, itt szembe sütött a nap, máshol meg elég sötét volt, elkeserítően sötét lett a fényképeim egy jó része. Sétáltunk kicsit az óvárosban, bementünk a gótikus Szent Dániel templomba.

    

Aztán odébbálltunk. Velenje felé indultunk, de egy helyen kissé továbbmentünk egy elágazásnál, vissza kellett fordulni. Mikor megtaláltuk az utat, egyrészt bementünk Dobrna gyógyfürdős faluba körülnézni, odébb meg hirtelen megláttunk egy várat. (Már előtte is láttunk várromot egy hegytetőn.) Lemberg vára. Nekem valahogy úgy rémlik, hogy a szabadságharc után egy vagy több hőst ilyen kinézetű várba zártak a Habsburgok, de a neten keresve most kizárólag a mai ukrán Lvov, régi nevén Lemberg jön elő. Ha valaki tud többet, kérem, ne kíméljen!
Velenjének is egyik nevezetessége a vára. De csak messziről fényképeztük, a vármúzeumok olyan egyformák Európának ezen a felén. A másik, amit nem néztünk meg, a bányamúzeum. Izgatott, de végül abban maradtunk, hogy inkább itthon nézünk ilyet, magyar ismertető szöveggel. Láttuk viszont a Gorenje-gyárat (a szomszéd falu neve Gorenje), hát hatalmas.
Megkerestük a tavat, ami ennek az iparvárosnak a szabadidő-központja. Vasárnap lévén sokan sétáltak kint, kisgyerekesek, szerelmespárok... a tó másik oldalán meg okádja a füstöt több gyárkémény.

    

A visszafelé úton megálltunk Lučében pár percre bámészkodni. Kicsi és szűk falu. Eredetileg itt néztem ki egy házat, de nem válaszolt az emailre. A végén jöttünk rá, hogy jobb is, jobban jártunk. A házhoz vezető utat csak a hazafelé úton sikerült fölfedezni, és a hídon túl pillantva ronda sáros utat láttunk meredeken fölfelé...
Megálltunk még az Igla-sziklánál is. Itt már szűk a szurdokvölgy, sziklák között vezet el az út. A folyón át egy imbolygó gyaloghídon át lehet kelni, csak a hecc kedvéért, a túlsó parton valami turistaösvény vezet csak tovább. Fönt a sziklából kiáll egy érdekesen elálló darab, mintha egy hüvelykujj lenne egy kézen. Nemzeti zászló lobog a tetején. Az út mellett járdát alakítottak ki, van egy barlang is a sziklában.
Aztán végül megálltunk sétálni az utolsó faluban is (Solčava), amihez a szállásunk tartozott. Gótikus templom a dombtetőn, ott a temető is. Kis útszéli Mária-kápolnák, sőt egy vadonatúj is van. Bolt, posta, iskola - ez a környék központja, holott picurka falu ez is. Amit szerettünk volna, de halogattunk és végül nem került rá sor : a folyóparton pihenőhelyet alakítottak ki, padokkal-asztalokkal, akartunk ott üldögélni, de utolsó nap elmosta az eső.

    

Hétfőn arra keltünk, hogy a völgyben és a hegycsúcsok körül felhők gomolyognak. Majd talán később... de egyre rosszabb lett a helyzet. Délután végül nekindultunk gyalog, hogy fölmegyünk a fölső faluba. Egy idő után elfogyott az aszfalt, sár volt, visszafordultunk. Szerencsénk volt, bár az utolsó száz métert így is futva tettük meg a zuhogni kezdő esőben.
Kár volt ezért a napért, azt terveztem, hogy a legközelebbi környéken csatangolunk majd. Először fölmentünk volna a felső faluba (Szlovénia legmagasabban fekvő falva, Podolševa), majd csak élvezkedésképpen, hogy nem működik a határ, át a pár km-re lévő Ausztriába, de nem messze, majd vissza, és következett volna a Logarska Dolina. Tájvédelmi körzet, természetvédelmi terület, csodálatos látvánnyal, elég hosszú völgy, és út is vezet benne. A hazaindulás reggelén (még mindig voltak felhők, de már jobb volt a helyzet) nem bírtam ki, elmentünk a völgy bejáratáig. Hát a lelkibetegségemet kissé helyretette a látvány. Fizetőkapu, és egy tábla, amin elég borsos tételek voltak feltüntetve... meg se néztem közelebbről, mi mennyi.

Aztán jöttünk hazafelé. Jó kosztot kaptunk, de annyira sóvárogtunk hazai ízek után, hogy a határnál tettünk egy kis kitérőt Lentibe, ahol a Liponyak fogadóban megebédeltünk. Pár éve nyaraltunk ott, és még mindig remekül főznek. Csak vissza azt láttam egyetlen értelmes megoldásnak, hogy visszamentünk Szlovéniába az autópályára, és úgy vissza a határon Magyarországra. Budapesten csúcsforgalom volt. A BAH-csomópont aljától az Astoriáig lépésben... de hazaértünk.

Ami még nagyon megragadta a fantáziánkat :
Magasan, meredek hegyoldalon laktunk. Körben mindenütt hegyek, kisebb csúcsok egész közel. Rendszeres volt, hogy a csúcsok közötti völgyekbe beszorultak a felhőfoszlányok, és ez percenként változott. Az ablakon kinézve hol csak pár pamacsot láttunk lebegni, hol meg ki se láttunk, mert tejfehér köd gomolygott át a házon.

    

Még a farm állatairól is valamit.
Van négy tehenük, úgy féltucat kecskéjük, egy tucatnyi furcsa kinézetű libájuk. Biztos tyúkok is, de azok nem mászkáltak kint. Mászkált viszont négy-öt apró fekete malac - nem tudtuk megállapítani, hogy törpe fajta felnőtt állatok-e vagy kismalacok, kiszökve a koca mellől.
CICA - kedves, dorombolós, csodaszép hófehér... első alkalommal nem tudtuk megsimogatni, mert a kutya féltékenyen elzárta az utat - egyrészt az az ő macskája, másrészt inkább vele foglalkozzunk... Az eb. Kicsi, neveletlen, csupaszív jószág. Folyton ránk ugrált, akármilyen sáros volt a tappancsa (és nem szóltak rá a háziak... ). Az első kirándulós napon viharos lelkesedéssel üdvözölt minket az udvaron. Aztán ott ugrált az autó orra előtt. Végül a férjem kiszállt, hogy elkergesse, de a kis hülye félreértette a mozdulatokat, és előttünk kezdett rohangálni. A ház bekötőútján végig gyalog kellett félreterelni, és még utána hosszan kísért minket az aszfalton is, föl-föl ugrálva az útmenti csalitosba, a frászos frászt hozva rám, mikor ütöm el. Később azért lehiggadt.


FÉNYKÉPEK

 


 

Hozzászólás írásához be kell jelentkezni!

endeel