Kalandozás Orfeusz földjén - 2.rész

Kedden kirándulás Szamothrakira. Ugyanis a menetrend olyan volt, hogy hétfőn-kedden és pénteken volt visszafelé járat 20.15-kor. Mivel az első hajó csak 10-kor indul és kb. fél egyre jut ki a nép belőle kikötéskor, kevésnek ítéltem az időt a 17 órai kompig. Igazam volt, bár estefelé már csak üldögéltünk a kikötőben, de nagy rohanás lett volna a korábbi hajóig.

Szóval reggel időben, görög szemmel nézve korán elindultunk. Korábban is reggeliztünk, láttuk fél nyolckor, amint két görög – olyan szerelőféle – nagyokat ásítva száll be a furgonjába, valamilyen szolgálat emberei voltak. A főúton és az autópályán mentünk, 9 után valamivel értünk a kikötőbe (addig keresztül Alexandroupolin megvolt a városnézés is – kerestem a világítótornyot tájékozódási pontként, aztán a hajóról láttam, hogy miért nem láttam : a mögötte épült házak ugyanolyan magasak), már nyüzsgött a nép föl a Nona Mary-re. Ez már hosszabb hajóút, nevet-rendszámot is kértek, úgy nyomtatták ki a jegyet. Én minden információt beszereztem a netről, azt is, hogy a kis személyautó díja 50 euró (egy útra), mégis 55 eurót kellett fizetni, egy autó+két személy 82 euró volt. Vissza is... De nagyon ámultam – ekkora hajón még életemben nem utaztam. Pedig a hajóstársaság kisebb hajói közé tartozik. Felmentünk a legfelső fedélzetre, ott kevesen voltak, de nagyon zúgtak a gépek. Eleinte a távolodó szárazföldi partokat láttuk a kék vízen túl, aztán közeledni kezdett a sziget, láttuk a szakadékokat is a hegyen. Kikötöttünk, a kikötő környéke tele van üzlettel-tavernával. Mi valami hurcolható harapnivalót szerettünk volna szerezni, meg innivalót, hát élelmiszerboltot elsőre nem találtunk.
 
Kamariotisszából először kelet felé indultunk, itt-ott meg-megálltunk. Árnyas, kellemes úton lehet haladni, közvetlenül a víz szélén, kb. mint a Balaton-parton. Fürödni nem láttunk senkit, valószínűleg nemigen alkalmas fürdésre, de a part és a táj szép. Nem egyszerűen alanyesetben és alapfokon – hanem SZÉP . A keskeny parti sávon, aminek a szélét csak csendes, kicsi hullámok paskolták akkor, fut a jó minőségű út – a másik oldalon meredeken meredezik a hegyoldal. És Szamothraki legmagasabb csúcsa, a Fengari, majdnem 1700 m magas. Szép lehet onnan a kilátás – de sajnos kiöregedtünk abból, hogy oda feltúrázzunk. Pedig Poszeidón is onnan nézte a trójai háborút. Állítólag el lehet látni a trójai síkig, a közben fekvő Imbroz sziget nem magas. Hát mi a vízszintről néztük meg a szigetet (valami más neve is van). Elmentünk egészen a megépített út végéig, a Kipos-fokig. Ott strandoltak az emberek, bár kavicsos a part. Van egy büfésátor-szerűség. Hát ott valami nagyon erősen fújt a szél, majdnem bevitt a vízbe. A kút csapját megnyitva ránkterítette a vízpermetet, csak függőlegesen nem jött az a fránya víz.

Visszafelé indulva is meg-megálltunk. (Kecskét akartam fényképezni, de az átkok mindig megugrottak.) A Fonias-folyó parkolójában pl. Előtte a várromhoz-toronyhoz (középkori eredetű) levezető utat elpasszoltuk. Aztán felmentünk a Therma (más térképeken Loutra – ugyanazt jelenti mindkettő, gyógyfürdőt) nevű faluba, ott van egy gyógyfürdő. Jó a reumára is, ha azon a szigeten több időt töltöttünk volna, biztosan kipróbáltuk volna. Így csak boltot kerestünk, de nem volt igazi választék, aztán beültünk egy igazi tavernás tavernába, falusi kolbászt (horiatiki lukaniko) enni. Hát ez nem volt olyan fűszeres, mint számítottunk rá, de jó volt. Itt éreztük valahogy megfoghatatlanul : az öregasszony ( na nem volt olyan öreg, csak így plasztikusabb a fogalmazás) fogadott, aztán a fia folytatta a kiszolgálást – precízen minden rendben volt, mégis hiányzott belőle valami, amit alig lehet utolérni, megfogalmazni.
Aztán egy pillantás és egy fénykép a Gattilusi-toronyról. Megmászásról szó sem volt. Ez is középkori, a középkor folyamán egymással vetélkedve igyekeztek megszerezni ezeket a szigeteket a velenceiek, a genovaiak meg a törökök, mint azt Thassos történelmében is följegyezték. (De szépen írtam. Szóval ezek sorra mind gyilkolták egymást.)

Innen már közel van az ókori szentély romjaihoz vezető bejárat. A Nagy Istenek szentélye nagyon fontos misztériumok, beavatási szertartások helye volt, a kereszténység terjedésével tiltották csak be. Tudták ám ezek a régiek, mit hova kell építeni! A völgy, ahol a romok terülnek el, nagyon hasonlít Delfire, ahol az ókori népek legfontosabb jóshelye volt – komor, fenséges, hatalmas sziklák alkotják a völgyet körbezáró hegyoldalt, az itt mászkáló ember a hely puszta látványától már emelkedett lelkiállapotba kerül, hát még ha szertartásokkal is fokozták a misztikus érzést. A mai romok alapján azért nehezen tudom elképzelni, hogy nézett ki, mikor még álltak a tekintélyes méretű házak. Aztán bementünk a múzeumba is, de azt soványnak találtam, hiába, talán el kéne tudni olvasni, mi is van kiállítva. A belső teremben áll a Szárnyas Niké szobrának másolata, amit itt találtak, az eredeti „természetesen” a Louvre-ban csodálható meg.

A képek alapján azt hittem, ez egy kicsi szobor, a valóságban életnagyságnál talán kétszer nagyobb. Piszkáltam a hitvesemet, hogy iktassa ki a fényképezőgépemből a vakut, mert persze voltak táblák, hogy tilos fényképezni, de mikor ráfogtam a szoborra, mégis villant, sőt éles sem lett. Mégis beteszem az albumba, mert ez az egyetlen saját kép róla.
Megcéloztam a vécét, de a kecskék vécésnénit játszottak, mégis erősebb volt bennem a szükség által generált bátorság, úgyhogy az állatkák kicsit félrehúzódtak.

Visszaérve a parti útra, hamarosan következett a Hora faluba vezető bekötőút. Huhh. Még jónéhány így épített falut láttam – hogy építik és hogy közlekednek ilyen meredek helyen? Állt ott egy információs tábla térképpel, annak alapján úgy ítéltem meg, keresztül lehet menni a falun – mármint autóval -, és a túloldalon, a kikötővárost kikerülve lemenni a másik partra. Rosszul ítéltem meg. Kis híján beszorultunk, nagy nehezen visszaforgolódtunk, le Kamariotissza felé, onnan még elautóztunk a nyugati parton, amíg volt út, aztán visszafordultunk, és egy kicsit ejtőztünk egy padon, amíg megérkezett a Nona Mary.
 
Amíg beszálltunk és vártunk az indulásra, lement a nap. Klasszikus tengerparti naplemente... Úgy gondoltuk, milyen romantikus lesz a sötétben, a csillagok alatt hajózni, körülöttünk csak a nagy víz, felettünk a csillagok... Belebújtunk a melegítőbe, kendőt kötöttem, aztán a tetejére csaptam még az általában napvédő célt szolgáló baseballsapkát is. Elindult a hajó. Kievickélt a mólók közül, és irány a nyílt tenger. De ó jaj! a szél nagyon szembetaszított, a sapkánk ellenzőjébe meg belekapaszkodott és le akarta tépni – pár perc múlva szégyenszemre bekotródtunk a hajó belsejébe, vetkőzés, undorodás a bekapcsolt tévétől, romantika nuku. Hát nem így képzeltük! Végül megérkeztünk, de az autók nagyon nehezen jöttek ki a hajó gyomrából. Hiába vártam a páromat meg a kis piros autó orrát. Utóbb kiderült, az volt a baj, hogy több rekeszes a hajó gyomra, a következő rekeszt csak akkor nyitják ki, ha már előtte minden jármű kiment, de az ajtó előtt parkoló autó gazdája nem került elő, csak sokára. A várakozó, türelmetlen görögök majdnem megverték. Végül kint voltunk a városból (onnan is nehéz volt kiverekedni magunkat), szerencsére az út nagyobb része autópálya, és ilyen későn egész nyugodtan lehetett közlekedni. Éjfélre értünk vissza Fanariba. smiley
 

Hozzászólás írásához be kell jelentkezni!

endeel