Orfeusz sírjánál - 2014

FÉNYKÉPEK

Az Orfeusz hamvait tartalmazó urnát egy magas oszlop tetejére helyezték, hogy a nap sugarai rásüthessenek.

Ki volt Orfeusz?

Isten?
Hős?
Király?
Vallásalapító főpap?

Valószínűleg mindegyik. Valószínűleg több valós személy emléke olvadt össze a mondai alakban.

Mitikus dalnok, jós, gyógyító, papkirály.


Orfeusz – ő örökölte meg Apollon lantját – olyan szépen énekelt és zenélt, hogy a természeti erőket is elbűvölte: a falevelek abbahagyták a susogást, szél se rezdült, az állatok békésen egymás mellé gyűlve hallgatták és gyönyörködtek benne, az embereknek pedig csordultig telt a szívük a szépséggel.
Szép fiatal feleségét, Eurüdikét megmarta egy kígyó és meghalt. Az Alvilágba, Hádész birodalmába került. Orfeusz bánatában sírva, zokogva, énekelve vándorolt, amíg el nem ért az Alvilág bejáratához. Lement az Alvilágba. Zenéjével elandalította Kerberoszt, a háromfejű őrkutyát (bár neki igazából csak a kifelé igyekvőket kellett visszatartania), beslisszolt mellette és Hádész elé ért. Lantjátékával annyira meglágyította Hádész és Perszefoné szívét, hogy beleegyeztek, visszaviheti magával a feleségét. A feltétel csupán az, hogy nem nézhet vissza a mögötte haladó Eurüdikére, amíg nem értek ki mindketten a napvilágra. Orfeusz nem tudta megállni… visszanézett… és örökre elveszítette őt.
Innen kezdve céltalanul vándorolt, bánatát dalokba öntötte, és nem nézett többet nőre. Férfiak követték.
Életének végét lehet illedelmesen is magyarázni, meg másképp is.
Mivel hanyagolta a nőket, azok megharagudtak rá, megtámadták és megölték.
De más is van a mitológiai történetekben. Nem tisztelte Dionüszoszt, a mámor istenét, hanem helyette Hélioszt tartotta fontosabbnak. Dionüszosz megharagudott és ráküldött egy csapat menádot ( = bakkhánsnőt – azaz egy falka megvadult, részeg némbert), akik széttépték. A feje a Hebrosz (Evrosz = Marica) folyóba esett, onnan elúszott a tengerbe és Leszbosz szigetén sodródott ki a partra. De a levágott fej még mindig énekelt meg jósolt… Ott temették el a fejét. A sziget lakói azért tehetségesek a költészetben és a zenében smiley
A csontjait (hamvait?) tartalmazó urnát pedig egy magas sziklaszálra, egy „oszlopra” helyezték, hogy állandóan süthesse a nap.
Zarándokhely lett a sírja, mint a mitikus trák héroszoké általában.

Még egy érdekeset olvastam: a trák nők azért voltak mérgesek Orfeuszra, mert rávette a férjeiket, hogy kövessék őt vándorlásai során. A nők bánatukban sok bort ittak, és így meg merték támadni Orfeuszt és megölték. Ennek következtében a férjek beleegyeztek, hogy ezentúl az legyen a szokás, hogy részegen indulnak csatába. wink

A görög mitológia két fontos alakja,  Dionüszosz   és  Orfeusz  , trák eredetű.

2008-ban Görögország északkeleti, trák részét  utaztuk be.  Érdekelt, hogy van-e ott elég érdekes hely, annak ellenére, hogy az útikönyvek meg sem említik. Hát van elég látnivaló ott is. A görög turisztikai kiadványok úgy „adták el” azt a környéket, hogy Orfeusz földje.
Talán fél évre rá olvastam egy cikket, mely szerint  megtalálták Orfeusz sírját . Bulgáriában. És különben is, Orfeusz trák volt, és a görögöknek semmi közük hozzá
Na és? kérem szépen! hát attól, mert ma ott éppen egy államhatár húzódik, régen trák terület volt erre is meg arra is…

Trákia ( történelmi áttekintés ) hatalmas területet foglalt el. Nyugaton a Vardar völgyétől keletre a Fekete-tengerig, észak-déli irányban a Dunától (sőt egyes kutatók szerint a Kárpátok vonalától) az Égei-tengerig mind a trákok földje volt. Trák lakosság élt az északi égei-tengeri szigeteken is, Thassoson, Szamothrakin, Leszboszon. Éltek még Kis-Ázsiában is, az évezredek alatt ide-oda vándoroltak egyes törzsek. Nem ország volt a mai értelemben, hanem csak azonos eredetű törzsek letelepedési helye, bár több trák államalakulat is létezett a területén a hosszú idő alatt.

A trákoknak nem volt írásuk. Saját feljegyzésekből így nem maradt fenn semmi. Amit tudunk róluk, azt mind az ókori történetírók jegyezték fel. A görögök persze mindent a saját szemszögükből mutattak be, és a trák isteneket a saját hasonló természetű isteneik nevén emlegették.
Keletről érkezett, lótenyésztő nép volt, Diomédész emberevő lovait is a trák kikónok földjén találjuk. Homérosz is emlegeti a trákokat a trójai háború elbeszélése során, akik nagyon gazdagok a Pangeon aranybányáinak köszönhetően. Sokezer éve itt éltek, magas színvonalú újkőkori civilizáció volt jellemző rájuk. Aztán Krisztus előtt 800-600 évvel elindultak a görögök az Égei-tenger partjaira és szigeteire, gyarmatosítani. A Pangeon-hegyről eddig csak azt tudtuk, hogy Thassos gyarmata volt smiley  De hát valakitől elvették…
Büzasz görög hadvezér is egy trák településből alapította meg Bizáncot…

A trákok vallása alapvetően a termékenység tiszteletén alapult, az élet körforgására utalt. A legfontosabb a Nagy Anya istennő és a napisten volt. Ezenkívül felbukkan egy bizonyos tipikus dombormű-ábrázolás szerte a trákok által lakott vidéken a régészeti feltárások során: a trák lovas. De hogy isten volt-e vagy hős? annyi valószínű, hogy az ábrázolás vallási céllal történt.
Aztán valamikor érkezett Dionüszosz keletről. Trákia földje ideális volt a szőlőtermesztésre… tisztelték is a szőlőt meg a bort meg a hozzá tartozó istent. (Jelentem, ma is jó bor terem arrafelé, ellenőriztem! smiley )  Az ókorban bizony megrögzött iszákosokként emlegették a trákokat.  
Dionüszosz emlékezete ma se múlt el, farsangi mulatságokon az ő kultuszát elevenítik föl.
De – talán a féktelen orgiák túlkapásai miatt – vallási konfliktus támadt a Dionüszosz-kultusz és a hagyományos hitvilág között.
Az újító Orfeusz volt.
Míg Dionüszoszt, a mámor istenét főleg nők követték, Orfeuszt csak férfiak. Ezekben a közösségekben vegetáriánusok voltak, a napistent tisztelték, és hittek a halhatatlanságban. Sokat azért nem lehet tudni, mert a vallási titkokba, a misztériumokba titkos beavatás útján lehetett bejutni, de a későbbi történelmi szereplők mind csak a beavatásukat emlegetik, a részleteit pedig mind elhallgatják, hiszen titoktartást fogadtak.
Az ókori görög írók a trákoknak tulajdonították a misztériumkultuszok bevezetését görög földön. Amit Orfeusz misztériumairól tudunk, nagyon hasonlít ahhoz, amilyen szertartásokat egyes görög szigeteken, pl. Szamothrakin műveltek.

Orfeusz maradványait egy magas sziklára helyezték, követői rendszeresen lerótták ott tiszteletüket, szent hely lett.
A trákok úgy tartották, hogy az Orfeusz sírján fészkelő fülemülék olyan édesen dalolnak, mint valaha Orfeusz.

Dionüszosz fontos isten volt , már Hérodotosz idejében ismert, hogy szentélye és jóshelye van a trákok legnagyobb(?) vagy legmagasabb(?) hegyén, a Rodope-hegységben.
Amennyiben elfogadjuk, hogy ez  Perperikon , ez a besszosz törzs területén állt. Azt tudjuk, a szentély nem tartozott egyetlen törzs fennhatósága alá sem.

Perperikon: www.youtube.com/watch?v=86ZdMowzWzg

Főleg az odrüszok földjén maradtak meg az ősi valláshoz köthető létesítmények – sírok, szentélyek és kőkörök – mivel sziklából vannak. (bolgár-görög prospektus)  (Ebből a görög oldalra eső helyeket ismertettem itt )
Sziklából pedig nincs hiány.

Látnivalóból sincs hiány.
A legjobb válogatás ez . Sok kőkorszaki megalit van ezen a környéken, sok régi sziklaszentély, sok természeti látnivaló, és van sok középkori várrom is. Sajnos, a legtöbbje olyan helyen, amit kisautóval és kevés gyaloglással nem lehet elérni. De aki szeret túrázni, esetleg hegyi biciklivel hegyet-völgyet bejárni, az remek terepet talál itt, hetekig-hónapokig el lehetne mazsolázni a régmúlt emlékei között.

Elolvastam Alekszander Fol és Ivan Mazarov ’70-es években megjelent könyvét (Thrákia és a thrákok). De ez régi, azóta rengeteg új kutatási adat látott napvilágot.
Sok különböző mitológiai történet maradt fent ugyanarról a témáról.
Mindent elolvastam, amit az interneten találtam, mindent lefordíttattam a géppel. Történelmet, régészeti adatokat, népszerű ismertetéseket. (például)
De nem tudom röviden összefoglalni. Túl sok, túl szerteágazó. A misztériumvallások és az orfizmus névvel jelölt nézetek közötti kapcsolat túl bonyolult. Alapos mitológiai és művészettörténeti ismereteket igényel(ne).

................................................................................................................................................................
Szóval.

2014. szeptember 4-én, csütörtöki napon reggel indultunk útnak.
A határ utáni, horgosi MOL kútnál megálltunk eü. szünetre, és a bejáratnál lévő OTP automatából vettem ki valamennyi dínárt. Utóbb kiderült, nem is volt rá szükség. (Az autópályadíjat kártyával fizetem, amióta csak lehetséges, nem arra szántam.)
Belgrád – elkerülő úton. Nincs vele semmi baj. Csak a vége felé lassul le, mert lámpák vannak. Az elején meg csak adott iramban ment az autófolyam… előzni, sietni nem lehetett. Elhiszem, hogy sebességmániások képesek megőrülni ettől.

Eseménytelenül telt volna az idő, ha az egyik kerékcsapágy nem kezdett volna el segítségért kiabálni (amit aztán három hét múlva itthon meg is kapott). Morgó hangok jöttek az autóból, mintha állandóan a sáv külső fehér vonalán járnánk. Aztán később abbahagyta… és csak a hazafelé úton, szintén Szerbiában kezdte újra a frászt hozni ránk.

Végül megérkeztünk Pirotba, a már kipróbált Sin-Kom Hotelbe.  – A szerb oldalon gőzerővel építik az autópályát Szófia felé, ennek a nyomait mindenütt látni. –
Pirotban lepakoltunk a szobában, majd elindultunk a városba, nézelődni, fényképezni (mivel legutóbb a szobában maradt a fényképezőgép), és valami kaját beszerezni. A napközbeni esőtől pocsolyák voltak mindenütt, de a piac még este 7 óra felé is nyitva volt, néhány árus még ott volt.
Reggeli után indulás tovább. A szerb és a bolgár határőrök néha érdekesen dolgoznak… némelyik autó egy pillanat alatt átment, a másiknál hosszan-hosszan kotlottak a papírokon… végül átjutottunk. A várakozás közben legalább átállítottuk az órákat.
Bulgáriában általános útdíj van. Van matricát áruló bódé a határállomásról kihajtó részen. Nekünk most nem a legkisebb, 7 napos matrica kellett, mert többet tartózkodtunk az országban, hanem a havi. Fölkészültem, kinyomtattam az ábráját… párom kiszállt a képpel meg a bankkártyával… ja de nem fogadta el a kuckóban ülő teremtés a kártyát (pedig a bódé oldalán volt logó… ), a levát se, hanem eurót követelt. De hát az euró el volt pakolva jó alaposan, hiszen Bulgáriában nem azzal fizetünk… némi idegeskedés után végül előkapartuk az eurós erszényt és tovább mehettünk.
Hol esett, hol nem esett… hol csöpörgött…
Úgy döntöttünk, hogy keresztülmegyünk Szófián. A körgyűrűnél lévő elágazásnál körforgalmat építenek, döcögve sikerült átérni rajta, majd egy jobbra menő utcán rámentünk a város szívén keresztül vezető párhuzamos útra. Városnézés. Egy csomó nevezetes épületet érint az út, egy helyen még balra kukucskálva a székesegyházat is meg lehet pillantani. De ez az útvonal nem siető vezetőknek és nem könnyen fölmelegedő autóknak való… hihetetlen, milyen sokáig tartott egy-egy lámpánál a váltás. Péntek délelőtt volt… De a szófiai autósok mintha fegyelmezettebbek lettek volna, mint tíz évvel ezelőtt.
Az autópálya elég érdekes minőségű… érdes… de haladtunk. Egy motelnél álltunk meg pihenőre, de a sok-sok üzlet között nem tűnt fel, hogy lett volna toalett, átmasíroztunk a benzinkúthoz.

Plovdivban volt tranzitszállásunk.

A monda szerint a Marica folyótól délre – ahol a Rodope masszívuma emelkedik – valaha egy Rodope nevű szép leány élt, aki szívesen nézegette magát a Marica folyó tükrében. A vizek görög istenének, Poszeidonnak megtetszett a szépséges Rodope, s szerelmük gyümölcseként született a szép hangú Eumoli (Plovdiv első névadója), akit Poszeidon magával akart vinni tengeralatti birodalmába. A gyermekét védő, szép Rodopénak azonban védelmezője akadt Balkán, az óriás személyében, aki hatalmas kőtömböket dobálva a Marica partjára, igyekezett megakadályozni a gyermekrablást. Poszeidon ekkor megrázta a Föld mélyét s hegységgé dermesztette a haragos Balkánt. A szép Rodope is hasonló sorsra jutott. Szépségét káprázatos hegyvonulatok őrzik, hullatott könnyei pedig fürge patakokként surrannak le ma is a Marica völgyébe. A szülőföldjére, a Marica mellé visszavágyó Eumoli, Poszeidon birodalmából megszabadulva, e folyó mellé tért vissza, s alapította meg Eumolpiaszt, a Balkán óriás által teremtett dombok lejtőjén elhelyezkedő Plovdivot.
Későbbi neve Pulpudeva – ebből eredeztetik a Plovdiv nevet.


Valamikor, hajdanvolt ifjúkoromban, amikor még mérgeztem magam a bűzrudacskákkal, a Fecske cigaretta mellett egy darabig lehetett kapni Plovdiv nevű bolgár cigarettát. Azóta izgatott, vajon milyen lehet ez a város? Abban az időben nem sokat – azazhogy semmit – tudtunk róla.

Plovdivba érve először megkerestük a bevezető úton a DSZK automatát, levát kivenni. (400 levát vettem ki, maradt belőle szépen, ugyanis még egészen kis boltokban is lehetett bankkártyával fizetni.) Hónap eleje volt, valószínűleg akkor kaptak a helyiek fizetést, mert sokan álltak sorba.
Megkerestük a szállodánkat, a külvárosi részen van, de éppen ezért olcsó is. Hotel Philippopolis – kellemes szobát kaptunk. Lepakoltunk, aztán elindultunk a városba. Majdnem a szálloda előtt van buszmegálló, megvártuk a 15-ös buszt, ami a belvárosba visz. Kalauz van a buszokon, egy nagyon kedves kalauznővel jelbeszéddel lebonyolítottuk az aktust – fejenként 1 leva a jegy.
A Régészeti Múzeumhoz  legközelebb eső megállónál leszálltunk és bementünk a múzeumba. Nem is emlékszem már, mit láttunk… csak arra, hogy hátul, az üvegfalnál már látszott, mennyire fekete lett kint az idő… crying
Azért megkerestük a sétálóutcát és elindultunk rajta. Majdcsak elmennek a felhők… nem tolhat ki velünk az időjárás… de bizony hogy elkezdett esni. Először leültünk egy olcsó kajálda kinti fedett asztalához, aztán bementünk vásárolni egy nagy Billába, de nem elállt az eső, hanem egyre jobban rákezdte. Alig voltunk 50-100 méterre a római kori stadiontól… Hát…. usgyi vissza a buszmegállóhoz… Jó sokára ugyan, de végül befutott a mi buszunk is – ugyanaz a kocsi volt, ugyanazzal a kedves kalauznővel smiley. Sajnos, Plovdiv  ókori maradványaiból, egyéb nevezetességeiből semmit, de semmit nem láttunk.  Pedig csak egy két kilométeres sétát terveztem – a stadion mellett a dzsámi, onnan a székesegyház, onnan a római kori színház, onnan az Óvárosban séta a legeslegrégebbi település maradványaiig… Talán, talán egyszer majd még lesz alkalom… crying

Visszaértünk a szállodába, mindjárt be is ültünk vacsorázni. A bookingon a foglaláskor fölajánlotta a táblázat, hogy kérhetünk vacsorát is. Nosza legyen! Hiba volt… a bolgároknál ennél jobbhoz vagyunk szokva.
A szobába érve kinyitottuk az ablakot. A berendezés egyébként kényelmes volt. Hanem az eső az ablaküvegről rögtön bezúdult a szobába… és éjszakára nem lehetett nyiva hagyni az ablakot, mert bevert az eső. Sajnos, egész éjjel esett, reggelre viszont elállt.

Reggeli után déli irányban kocogtunk ki a városból. Aszenovgrád vára volt a cél.
Bulgáriában a mi Árpád-házi királyainkkal egyidőben uralkodott egy bolgár királyi család, az Aszen cárok, ők építtették a várat meg a váron belül a vártemplomot.
A város szélén a várhoz vezető úton szembesültünk először a bolgár vidéki útviszonyokkal. Igaz, az eső is zuhogott előtte… az út hol feltúrva, hol elmosva, hol kövek az úttesten, hol méretes kátyúk…Pedig nem nagy távolság, de többnek éreztük, különösen, mert egy csomó gyalogos vándort is kellett kerülgetni. Az útról néhol látszik a sziklán álló vártemplom, de ilyen helyen nem mer az ember megállni fényképezni. Fönt a várnál pedig fizetős parkoló van. A bejárattal szemben, a másik emelkedőn. Lépcsőn lehet lejutni a bejárathoz, de méginkább a jegyárusító házikóhoz. Amibe belépve először csak a szuvenírok látszanak, a pénztáros pedig jól el van dugva. Nyújtok egy húszlevást (váltsa föl, akkor lesz apróm is… ), a pénztáros sűrűn ismételgeti, hogy „tri leva”… Jó’van, hallom-olvastam, hogy három, ott a pénz, adjál vissza… Valamit karattyoltak aztán a kapuőrrel, végül bezavartak fizetés nélkül…

Első pillantásra, a bejáratot keresve, nem tűnik fel, hogy ez vár. Egy jókora szikla. Csak éppen kerítés meg kapu meg tábla… Odabent is a szikla alján, a sziklába vágott úton lehet beljebb menni. Onnan már látszik, hogy a szikla tetején vannak falmaradványok is, de oda bizony föl kéne mászni. Hát majd fölmásznak a fiatalok… itt van mindjárt a vártemplom.

A templom meglepő épségben maradt meg. Ránézésre hasonlít az örmény templomokra és valóban, – a bacskovói kolostor megmaradt első templomával együtt – az Aszenokkal szövetséges grúz család építtette. Kétszintes, az emeletre külső lépcső visz föl. Sokan voltak, bent nem is tudtam fényképezni, csak az alsó szinten. A másik oldala tulajdonképpen a függőleges sziklafal folytatása. A várromokhoz felvezető lépcsőkön csak annyit mentem föl, hogy a templomról sikerüljön fényképet csinálni. Valami rendezvény lehetett az utazásunk előtt vagy után, mert középkori hajítógépek (másolatai) voltak itt-ott fölállítva.

(Bacskovo és Aszenovgrád )

Ezután visszakúsztunk a viharvert úton, és folytattuk utunkat dél felé, a bacskovói kolostorhoz. Ezt is az Aszen cárok idején alapították, de a régi épületekből talán egy maradt fenn. A török időkben nagyrésze el is pusztult, de később újjáépítették. A völgyből indulva egy patak mentén föl lehet menni először egy vízesésig, majd följebb egy barlangig. A középkorban a török elől eldugták a kolostor csodatévő szentképét egy barlangba. Többszáz év után találták meg, kápolnát csináltak a barlangból is, meg eléje is építettek egyet. Na de ez nem nekünk való túra, meg időigényes is. Maradt a fizetős parkoló, onnan a séta a kolostorig. Sokan voltak, bent az udvaron is mindenütt emberek. A templomba nem tudtunk beférni, mert a bolgárok hosszú-hosszú sorban álltak és vártak arra, hogy bemehessenek. Hátulról kotkodácsolás meg kukorékolás hallatszott… de ettől függetlenül is olyan otthonos hangulata volt az egész helynek. Kisebb, mint a rilai kolostor, vagy csak kisebb részt lát belőle az egyszerű látogató.
 

         

A kolostorhoz vezető út tele van szuvenírárussal. Kicsit bekóvályogtunk az árusok közé, vettünk is ezt-azt, de keveset, mert arra gondoltunk, majd máshol is lesz később, talán még olcsóbbért. Aztán más nevezetességnél már egyáltalán nem volt giccs-sor… itt kellett volna ajándékokat venni.
 

Az utunk Kardzsali felé Aszenovgrádnál ágazott el, tehát vissza kellett menni a városba. Megkerestük az Angyali Üdvözlet templomát, annak is az utca felőli kútját. Információkeresés közben, mikor aszenovgrádi képeket nézegettem, feltűnt egy kép, egy kutat ábrázolt, ahol halfejekből folyik a víz. Kell hogy legyen valami jelentősége, ha lefényképezték… Addig kutattam, amíg találtam egy újságcikket, ami szerint pár éve csőtörés volt ott, és arra gondoltak a helyiek, hogy helyreállítják a kutat és felelevenítik a régi hagyományt, ami szerint Szőlőmetsző Szent Trifon napján bor folyik a kútból smiley  Azt nem tudtam a bolgár szövegből a google-fordítóval kisillabizálni, hogy csak a felavatáskor vagy minden évben Szent Trifon napján megtörténik-e a szertartás… de találtam képeket, amin a pap éppen megáldja a cuccot, aztán kis poharakban osztják a bort az ott álló híveknek smiley

         

Hja kérem, Dionüszosz földjén vagyunk smiley  ha a régi istent nem emlegethetik, hát találnak maguknak szentet az aktuális vallásból, akinek ürügyén foglalkozhatnak a borral smiley.

Szent Trifon alakjában is több figura olvadt össze, érdekeseket olvastam róla.   ( 1 ) ,  ( 2 )

Most már irány Kardzsali .  (és)

Aszenovgrád után ízelítőt kaptunk Dél-Bulgária útjaiból. A kisebb utak rendkívül változatosak: néhol rejtélyes pár kilométeren át frissen rendbehozott burkolat, köztük nagyobb szakaszokon kátyú kátyú hátán. És csupa-csupa kanyar mindenütt… és az út mellett sziklák mindenütt.

A Plamena Guest Room-ban foglaltunk szállást. Kertes, családi házas övezet. Hát kívülről az utcák képe nem olyan rendezett, mint várná az ember, de bár a járdák töredezettek voltak és gazos volt a szélük, eldobált szemét egyáltalán nem volt. Volt ugyan egy autónak hely kerítésen belül is, de mivel úgyis mindennap elmentünk valahova, nyugodtan parkoltunk kint az utcán.

Kertes magánházban ad ki egy kedves család egy lakást (meg a város másik részén még egyet), nagyon kedvesek voltak. A földszinten egy teljes lakás, két szoba, konyha, előszoba, ja meg a fürdő. Az előszoba előterében volt még egy rozoga ajtó, egyszer kíváncsiságból megpróbáltuk, hátha nincs zárva – hát az volt a felújítás előtti ház régi, balkáni típusú guggolós vécéje, de már csak takarítószereket tartanak benne.
Megkérdezték, melyik szobát választjuk, a másikat lezárták. Sajnos, olvasólámpa az nem volt, egyébként nagyon kényelmes az egész. Kétnaponként friss törülközőt kaptunk, a negyedik napon tiszta ágyneműt. A konyha hatalmas és kényelmes, és majdnem minden van. Edényszárító is a mosogatóhoz. Mikrohullámú sütő, vízforraló, külön kávéfőző, még kávét is készítettek oda nekünk (persze a saját nescafét ittuk). Viszont nincs főzőlap és nincs lábos. Hihi… kitoltunk velük, vittük a saját elektromos serpenyőnket és abban főztünk smiley.  A bolgár paprika jobban hasonlít az itthonihoz, mint a görög, főztünk lecsót is (aztán még Görögországba is vittünk innen alapanyagot smiley ).
Esténként járt nekem finom vörösbor és/vagy sör smiley. Egy dolog volt rettenetes: a lengyel citromos Zywiec után lelkesen megvettem a bolgár citromos Kamenitzát… brrrr… hát az ment a lefolyóba… devil
Egyik este nagy zörgetéssel jött a házigazda, hogy bocsánat, de másnap a városban probléma lesz a vízzel, hozott két 10 literes palackot. (Ezek végül megmaradtak.) Másnap direkt egy elég hosszú kirándulásra mentünk, hogy estére már biztos rendben lesz… de akkor semmi változás nem volt a vízzel, hanem a következő napon lett. De vékony sugárban azért csordogált, úgyhogy mindent meg tudtunk oldani, a zuhanyozás kivételével.

Szombaton érkeztünk, aznap nem is mentünk már sehova, csak pakoltunk.
Vasárnap a várost vettük a nyakunkba – illetve a kerekek közé smiley, bár a belvárosban nincsenek nagy távolságok. Először a múzeumot kerestük föl. De mivel kicsit elszórakoztuk az időt, későn indultunk, a múzeumot délben bezárják ebédidőre, nem tudtuk, vajon végeznénk-e délig, így továbbmentünk és délután mentünk be. Nagy a múzeum. Már az épülete is tiszteletet parancsoló, tekintélyes méretű. Iszlám vallási iskolának készült, de soha nem használták annak, végül a múzeum kapta meg. Van régészeti, természetrajzi és néprajzi részlege. A régészeti kiállításon van egy nagyon-nagyon régi szvasztika (horogkereszt) valami zöld kőzetből. A természetrajzi részen nekem az tűnt föl, hogy milyen rengeteg féle ásvány található a környéken, egész termek voltak tele a színpompás kövekkel. A néprajzi tárlóknál meg az tetszett a legjobban, ahogy sorban a sok-sok üvegdobozban kitették a sokféle ünnepi és lakodalmas süteményt, tortát… elkészítve – persze műanyagból – olyanra, mint az eredetiek. smiley

    

A kertje meg közparkként funkcionál, akkor épp egy házasuló párt fényképeztek, úgy látszik, ott ezen a helyen van az esküvői fényképezkedés rituális helye smiley. Kint az utcán meg egy feldíszített autó, az a bizonyos kilométer hosszú limuzin várta az ünneplőket. (Később hétköznap valahol láttuk parkolni a kocsit, valami illúzióromboló helyen wink )

Elmentünk a piacra. Vasárnap is nyitva volt, kevesebb árus volt, de jó alaposan bevásároltunk, paprikát-paradicsomot-erőspaprikát meg görög- és sárgadinnyét meg más gyümölcsöt is. Ja szőlőt is! smiley Az első egy-két nap jól bevásároltunk kajából, aztán nem győztük megenni. smiley
A zöldségpiac melletti ruhapiac nem volt bizalomgerjesztő, pedig azt hittem, majd élvezkedek benne, de ez a dzsumbuj nem volt barátságos.

Innen továbbmentünk a  Keresztelő Szent János templomig , és ez már egyáltalán nem gyalogos távolság. A középkorban itt fontos egyházi hely volt, de aztán elpusztult. Nemrégen újjáépítették a templomot, a többi romot is meg lehet nézni mellette. Két gyertyát gyújtottam magunkért is…

    

Templom – a külvárosban van a Nagyboldogasszony-templom és kolostor. Ez nem történelmi, hanem egészen új. Valamikor a 20.sz. elején azon a helyen történt valami csoda (az igazi csoda az lenne, ha a google fordítójából érteni is lehetne, ugyan mi van odaírva), és építettek egy templomot. Később egy pap addig harcolt – az volt az érve, hogy ellensúlyozni kellene az iszlám vallás itteni elterjedtségét –, amíg elérte, hogy 1990-re felépíthette a kolostort a templom mellé és köré. A díszítése, festése pont olyan, mint a régieké, ragaszkodtak a hagyományos sílushoz. Zarándokszállásként is működik, adnak ki ők is szobákat.  Az udvaron egy lusta teknősbéka mellett éppen ebédelt egy macskacsalád, de a kicsik szeme sajnos láthatóan beteg volt, így nem tudtuk megszeretgetni őket.

    


Innen visszamentünk a múzeumba, majd utána a város mellett Zimzelen faluban megkerestük a Kőesküvő című sziklaalakzatot. Meglehetősen sok érdekes formájú sziklaképződmény van egy talán 50 km-es körön belül, van több kőgomba, elefánt stb.
Nagyon sokat készültem előre… google-térkép stb… az utcanézet szerint onnan lehet menni… igaz, arra nem volt kitáblázva az országútról, de megérkezve egy rozsdás öreg tábla mégiscsak lógott a villanypóznán. Arra… és kiderült, hogy fentről látjuk a kőoszlopokat, nem szemből alulról, ahonnan a nevét adó alakja látszik… Na nem baj, innen úgyse igen fényképezik mások…smiley természetesen nem volt másik alkalom, amikor megnéztük volna újra.

Mese is tartozik hozzá:
Valaha élt erre egy legény, aki beleszeretett a szomszéd faluban egy lányba. Bár csak a szemét látta mindig, hiszen fátyolt viselt, de a szemek beszéde kölcsönös volt… A legény szerelmes volt, szenvedett, sóhajtozott, meg akart halni a lány után… az apja nem bírta tovább, elment, hogy megkérje a lányt. Gyakorlatilag az akkori szokás szerint megvette jó sok aranyért és jószágért. Megtartották a menyegzőt, és a lakodalmas társaság elindult a vőlegény faluja felé, hogy hazakísérjék a menyasszonyt új otthonába. A lány félt is, de boldog is volt… Ahogy egy kis patak hídjára értek, feltámadt a szél és fellebbentette a menyasszony fátylát. Az őt vezető apósa meglátta és elcsodálkozott, hogy milyen szép. Gonosz gondolatok kezdtek forogni az agyában. De a szél megértette ezeket a rossz gondolatokat, és hogy ne tudja valóra váltani aljas tervét, kővé változtatta az egész násznépet. Csak a vőlegényt nem… ő ott állt és zokogott, hogy így mit ér az élete, inkább változzon ő is kővé… végül teljesült ez a kívánsága. De az addig elsírt könnycseppjei ott csillognak a kőoszlopok alatti pocsolyákban…

Hétfőn ugye „rendes” helyeken zárva vannak a múzeumok meg egyéb belépődíjas helyek, így ezt figyelembe véve kell programot csinálni.
Elindultunk nyugatra a leghosszabb kirándulásunkra. Ráadásul mind a száz kilométer szerpentin… ja izé, hát a hegyek között mi legyen.

Először megálltunk Ardinóban, hogy megkeressük az Orlovi Szkali (Sas-szikla)  (1) (2)  nevű, rituális célokra használt sziklát. Az ősi vallásban rengeteg jókora sziklát lyuggattak ki így – sok-sok sziklarés, kis fülke (mind trapéz alakú ) szolgált valamilyen vallási célt, de a történészek nem biztosak benne, hogy vajon a halott hamvait helyezték el ezekben a fülkékben, vagy a halott emlékezetére égettek benne valamit.
Ez is a nagy előkészítésnek esett áldozatul. Ahogy mentünk, láttam egy táblát, hogy erre, láttam is egy keskeny betoncsíkot fölkúszni a dombra, de majdnem függőlegesen. Ó, nem… hát én kikerestem, honnan lehet menni… aha… ahol meg lehetett állni az autóval, ott még volt tábla, aztán ahol elágazott az ösvény háromfelé és még a patakon is át kellett kelni, ott már nem volt jelzés… na merre? vissza.

Tovább. Pamporovó, a síközpont volt a cél. A Sznezsánka-csúcsra a legfelső sílift működik nyáron is és hétfőn is. (Hétvégén még két felvonó üzemel.) Megtaláltuk az állomását, fellibegőztünk a csúcsra (a mi jánoshegyi libegőnknél úgy másfélszer-kétszer hosszabb és magasabb). Majd a tévétoronyban föllifteztünk a büfé szintjére. Onnan még egy szintet föl lehetett volna lépcsőzni a nyitott teraszra, de ahhoz valahogy nem volt gusztusunk, inkább csak üvegen keresztül bámészkodtunk és fényképeztünk, és kajáltunk, hogy legyen jogcímünk ott ücsörögni.  A világ tetején… 2019 m magasan.

    

Aztán vissza is kellett kanyarogni 100 km-t. smiley Szép az út a hegyek között, az Arda folyó mellett. Egy helyen (vízierőmű) mesterséges vízesés van, de szép és látványos. A mélyben a folyó, a meredek hegyoldalon sziklák a fák között… vadregényes.

A keddi napon is nyugatra vettük az irányt.
Kardzsali városa mellett nyugatra is meg keletre is van víztározó az Arda folyón. A nyugati tó mellett üdülőtelep alakult ki. Sokáig úgy gondoltam, ott érdemes szállást találni. Aztán végül valami visszatartott és valami sugallatra inkább a városban kerestünk lakást. A megérzés jó volt. Elindultunk kifelé a város központjából – százéves macskaköveken szűk, kátyús, lehetetlen kanyarokkal tűzdelt útszakasz, a külváros meg gettónak tűnik…
Kijjebb azért már jobb az út. Az üdülőtelepre vezető elágazásnál irány a tó partja. Leértünk az egyautónyi széles aszfaltcsíkon, aztán azzal a lendülettel fordultunk is vissza, meg se álltunk – meg van nézve, menjünk tovább… Nem volt semmi érdekes és nem volt barátságos kinézetű a hely, pedig sorra épülnek a szállodák.

A külterületi részeken, falvak szélén, nem legelőkön, hanem az út mellett sok legelésző állat bóklászott mindenütt. Tehenek, kecskék… nyomokat is hagytak maguk után smiley Azt hiszem, ezen a napon történt, odafelé – az úttest majdnem kellős közepén megláttunk egy sötét, gömbölyded valamit. A férjem azt hitte, sün, én azt hittem, teknős – közel érve látszott, hogy egy különlegesen formásra sikeredett tehénlepény. És órákkal később visszafelé jövet még mindig ugyanott volt ugyanolyan érintetlenül smiley Vagy mindenki állatnak nézte, vagy csak nem akartak az autókerékkel szerencsébe lépni smiley
Amúgy a négylábú marhák sokkal kiszámíthatóbban mozogtak az úton, mint a négykerekű marhák. wink

Az út mellett egy helyen, Dazsdovnica falu mellett megálltunk a kanyarban sziklát fényképezni. A hatalmas sziklatömb tele van vájva szentélyfülkékkel, a barlangjaiban pedig kőkorszaki sírok vannak. Túrázni szeretőknek jó hely… de nincs egyedül ezen e környéken. Ezt szerencsére lehetett fényképezni az út mellől.

Mentünk tovább a Borovica folyócska mellett (ez is a víztározóba torkollik). Följebb van egy középkori híd. Jó lett volna átsétálni a hídon, de az út magasabban fut a folyóvölgynél, a lejáratok pedig eléggé görgeteges kavicsos ösvények voltak, inkább nem kockáztattunk.

         

Innen kicsit visszafelé mentünk az Anyaméh-barlanghoz felvezető útig.  (1)  (2)
Erre a barlangra nagyon fájt a fogam. Csak 2001-ben fedezték fel. Tökéletes szemléltető példája az ősi termékenységvallásnak. Az eredeti természetes barlangot többezer évvel ezelőtt megdolgozták úgy, hogy anatómiailag tökéletesen helyesen egy női hüvelyt formáz, a „méhszáj”-nál oltárral. A tetőn beeső fény pedig napsugárból rajzol az árnyékos részre fallosz alakzatot, ami az év egy bizonyos pontján eléri a „méhszájat”.
(A termékenységvallás másik tárgyi bizonyítéka: Fallosztrón állt…. )

Elindultam fölfelé. (Eü. okokból egyedül.) Szerencsére túraszandál volt rajtam és a kezemben túrabot, mert anélkül tíz métert se jutottam volna előre. Meredek is, sziklás is, kavicsos is az ösvény. Egy helyen kellemesen vízszintesen ment az út, ott ki volt kötve legelni egy lovacska. Ő lehet a közlekedési eszköz a hegytető felé, mert feljebb is láttam a nyomait. Ahogy kapaszkodtam, láttam, hogy terebélyesedik egy felhő. Na ne… ugye csak egy kis árnyék lesz tűző nap helyett… Helyenként – talán 500 m-ként – van egy-egy pihenő, tetővel. A harmadik ilyen kioszknál pihegtem, ittam pár kortyot és törölgettem a verejtéket, amikor gyanús lett, hogy nemcsak a fáradtságtól zúg a fülem, hanem valami mást hallok. Igen… az esőcseppek verték a faleveleket. Hát várjunk… Nem lehet már olyan messze az a barlang… Mikor csendesedett a zápor, gondolkoztam, hogy menjek-e tovább. Ha nem is esik már, a falevelekről még záporozik a víz, azt se tudom, lesz-e sáros szakasz, vagy a kövek csúsznak-e. De hát ha idáig eljöttem… nem lehet az már olyan messze… Dörrrr… dörrrr… visszhangzott… a hegy szelleme többszörös mennydörgéssel felelt: kotródj csak vissza, és ne kísérletezzél a már nem neked való utakkal! crying
Sajnos, így nem értem el a barlangot… crying  és megfogadtam a tanácsot, a további, járatlan úton lévő sziklákat kihagytam…
Le is kellett mászni… Az országúton várakozó páromat elküldtem ugyan az út melletti kúthoz, ami kiépített pihenőhely, de addigra visszaért és elszállított engem is a kúthoz. Hát a megszámlálhatatlan sok kút közül, amikkel lépten-nyomon találkoztunk, ennek az egynek volt zavaros és rossz ízű a vize.  crying
Csurom víz voltam, eső meg izzadság, de nem készültünk föl, mint a szintén a barlanghoz mászó másik pár, ők kikapták a csomagtartóból a száraz ruhát és ripsz-ropsz átöltöztek. Nekem odaadta a párom az ő pólóját, de én meg ráimádkoztam a mellényemet, hogy mégse nézzen ki olyan macsó legénynek félpucéran … de már csak haza kellett érni.


Szerdán Perperikon  és még néhány egyéb hely volt a terv.
Perperikonról ugyan szerintem mindig is tudták az emberek, hogy ott vár van, hiszen elég nagy és nem eldugott helyen van, de mostanában, pár éve indult meg gőzerővel a régészeti kutatás és ma is folyik.
(Például)   +    ( youtube 1 - 2 - 3 )

Komplett szentély- és palotaváros. És nem építve, hanem a sziklából kifaragva.
A völgyben a folyó aranyat tartalmaz, aranybánya is van a környéken.
A Keleti-Rodope területét ősidők óta lakják. Kedvező életkörülményeket találtak itt az emberek, már Krisztus előtt 5-6 ezer évvel ezelőtti jelenlétről is tanúskodnak régészeti leletek. Kb. ebben az időben kezdtek a környék lakói ajándékokat hordani a Szent Sziklára. A szikla a napisten otthona.
A késő bronzkorban alakult ki új kultuszhely, valamikor nagyjából a mükénéi és minoszi kultúra idején virágzott. A szentélyt teljesen a sziklából vágták ki. (A későbbi részeken persze épített falak is találhatók.) Hatalmas szent város – bár egyértelmű bizonyíték nem került elő, minden eddigi adat arra mutat, hogy ez volt a trákok nagy Dionüszosz-szentélye és híres jóshelye. Évezredeken át fennmaradt, a környék központja volt. Keresztény bazilika romjait is megtalálták, tehát a keresztény korban is fontos helynek számított. Sőt azt is feljegyezték, hogy bár régen az egyház előírásai szerint csak eredeti nyelven volt szabad a Bibliát olvasni, itt a besszoszok részére lefordították az ő nyelvükre a Szentírást. Találtak egy jó csomó keresztény tárgyat is, ilyen-olyan ereklyetartót is. Pár éve egy kereszt alakú ereklyetartó került elő a földből. A belsejében fatörmelék volt. Vizsgálták-vizsgálták, mindenféle laboratóriumban, és arra jutottak, hogy a keresztény egyházi központ jelentőségét mutatja, hogy minden bizonnyal Jézus keresztjének egy darabját kapták meg ereklyeként. No erre föl a helyi egyház nagy felhajtással, körmenetben vitte az ereklyét Kardzsaliba a Nagyboldogasszony-templomba, ahol azóta őrzik.
Aztán a török időkben elpusztult… néhány évvel ezelőtt a régészek vették át a terepet.

Ahogy ráfordultunk az országútról a bekötőútra, hirtelen megláttuk szemben a meredek púp tetején a hatalmas várat, amint tiszteletet parancsolóan terpeszkedik és figyeli-őrzi a vidéket.
Meg kellett volna ott állni egy fényképre… de késő bánat. A hegy „szoknyáján” visz föl az út, addig, amíg nem kezd meredekebb lenni, ott van a parkoló. Innen, ebből a szögből sajnos nem ugyanazt a látványt nyújtja. Fizetős a parkoló, és csak néhány szuvenírárus van a szélén, azok is többnyire tenyérnyi darab ásványokat árulnak. A végén vettünk egy-két csillogó darabot, mert még mindig azt hittük, majd lesz szokásos ajándéktárgy is…

Bár a hely honlapján azt olvastam, hogy ingyenes a belépés, mert egy nagy bank szponzorálja a kutatást, kértek belépődíjat. (Nem sokat, és sajnos, az árakra már nem emlékszem, de sehol sem volt sok.) Innen egy darabig meghökkentően vacak ösvényen kell felkapaszkodni, aztán rátérünk a szépen kikövezett turistaútra. Egy helyen elágazik – két helyen lehet fölmenni, aztán az ellenkező végén meg lejönni. A kikövezett járda (csillog, mert a helyi ásványokkal készítették) után falépcső következik, mint általában a várromoknál. Aztán elfogy a falépcső és marad a sokezer éves, sziklába vájt eredeti lépcső. Tapadós talpú lábbeli, túrabot… láttam fiatalabb nőt a kis semmi topánkájában szenvedni, a pacákja alig bírta felhúzni fokról fokra. És hát ezeken a sziklákon kell továbbmenni. Pont szemben egy igen meredek kövön ott virít a turista szemébe a majdnem függőlegesen vájt lépcső. Nem lehettek az akkoriak különösebben reumásak, ha ezeken szaladgáltak föl-alá… Ez az ősi, legrégebbi része a szentélykomplexumnak. Egy helyen meg van jelölve Dionüszosz oltára. Aztán a járat felvisz a sziklák legtetejére, itt már látszik, hogy a folytatásban épített falak is vannak, és még jókora területen lehet bóklászni. Én végül végig se jártam…

    

Amerre a kijárat tábla mutatott, a turistákon kívül még rengetegen voltak: a régészek munkásai, folyik az ásatás szünet nélkül. A lefelé tartó hepehupás ösvényen nagy volt a forgalom – turisták le és föl, és a kubikosok is a talicskákkal. De mindenki szemében derűt láttam – egyrészt biztos örülnek, hogy van munkájuk, másrészt valószínűleg annak is örülnek, hogy sűrűn találnak jelentős leletet.

    

Egy idő után elértem a kiépített járdát és egy helyen volt pihenő is. A padokkal pont szemben furcsa alakú sziklát vettem észre, olyan, mint egy kifaragott szószék… szerintem. Lehet, hogy még csak nem értek el idáig a régészeti munkával, mert följebb rengeteg anyag van? az is lehet, hogy csak a természet szeszélye.
Ahogy leértem a parkolóhoz - és a szélén a kúthoz -, az utolsó pár lépésnél megláttam valamit a földön. Fölvettem – egy régi magyar 50 filléres volt smiley   hogy ez hogy került oda? smiley
Aztán még bóklásztunk a szuvenírek meg a mintás pólók között… vettünk éppcsak valamit, amire lehet hivatkozni, hogy ott jártunk. Utána ismét megcéloztam a parkoló szélén álló 4 darab mobilvécét, amit fölfelé indulás előtt is igénybe vettem. Igenám, de azóta krétával felirat került rájuk: használati díj 50 sztotinka! smiley A parkolóőr ott támasztotta a lelakatolt bódékat és járt a szája megállás nélkül a telefonba… láttam, hogy ott áll, előre készültem és zsebrevágtam néhány pénzdarabot smiley

Erre a napra még készültünk megnéznivalóval, nehogy korán érjünk haza, amikor épp nincs víz…
Rengeteg ősi sziklaszentély, sziklasír, trák erőd, középkori vár romja található szerte a környező vidéken. De ki kellett válogatnunk azokat, amiket mi el is tudtunk érni.

Kicsit messzebb, Dolni Glavanak falunál található egy kromleh, egy kőkorszaki kőkör. Több is akad persze, de ez mindössze 600 m-re van az országúttól.
Odaértünk – hegyen-völgyön kanyargás után -, forduljunk be a parkolóba. Hoppá…. jaaaajjjjjjj   mi ez??? kavics… zúzott kő… vastagon szétterítve… hú de féltem, hogy úgy besüpped a kerék, hogy ott ragadunk crying  Volt egy épület is, amiről azt hittem, hogy pénztár, de csak valami használaton kívüli ismeretterjesztő helyiség volt. Az út túloldalán indul a jelzett ösvény a kőkörhöz. Ezek is valami vallási célt szolgáltak… Istenem, sokezer év tanúja… és én most ott csetlek-botlok rajtuk.
Visszafelé úgy gondoltam, letérek a turistajáratról, mert ez is kaviccsal volt felszórva és nem adott biztos támaszt a lábamnak. Mellette az a széles földút is kivisz az országútra… igenám, de a tehénpásztor a csordát pontosan akkor terelte oda az árnyékba, mikor már közel voltam. Hááát… nem baj… de kiderült, hogy itatni mentek oda, a kis patak vize ott szétterült és persze pocsolyásra taposták az állatok… a köveken balettozva azért sikerült kikerülni a sarat is meg a teheneket is smiley
Az épület előtt volt egy tönkrement mobilvécé is. Ajtaja leszakadva, a gaz benőtte… de azért szerencsét próbáltam benne, jobb híján. Hát nem megcsípett egy nyomorult darázs? Gyorsan ledörgöltem alkoholos törlőkendővel, szerencsére nem maradt nyoma.

Innen még egy kicsit tovább mentünk, de már csak 1-2 km-t. A falu túlsó vége után ugyanis egy megmaradt római kori útdarab húzódik. Sajnos, a kereszteződésnél olyan tábla volt, hogy útépítés, behajtani tilos… így hát azt nem tudtuk megkeresni.

Még nem ért véget a nap, irány az Arda folyó. Ott emelkedik az út szélén ugyanis egy olyan rituális fülkés szikla, amit az útról is lehet fényképezni.

A dombon van ugyan más maradvány is meg trák erőd nyoma is, meg a közelben – állítólag csak 100 m-re a bozótban – sziklából négyszögletes koporsóként kivágott sír is, de ugye engem már figyelmeztettek, hogy maradjak veszteg…
Innen már hazaindultunk.


A következő napra kicsit pihenősebb programot gondoltunk, aztán mégse lett az.
A keleti víztározó környéke nagyrészt természetvédelmi terület, nemigen van tisztességes út, csak földutak. Hogy lássunk abból is valamit, arra gondoltam, hogy a földút helyett vonatozzunk el a szomszéd városba, a vasút a tó mellett egészen a parton megy.
Még első nap megnéztük a vasútállomást is. Riasztóan lepusztult környezet, sár, kátyú, gaz, a vágányokon tehenek legeltek, az állomásépületnél csak egy árva kismacska fogadott. Hát persze, hiszen csak reggel meg este van forgalom, minden zárva, a büfében ugyan látszott, hogy van benne kaja, a pénztárablak is használatban lévőnek tetszett. Csak volt mellette egy cédula is kitéve. A cirill betűt mi még el tudjuk olvasni, a településnevet meg a dátumot kisillabizáltuk, és gyanús volt, hogy amerre menni akarunk, ott most éppen nem jár a vonat valami műszaki ok miatt. Lefényképeztem, hátha valaki tud bolgárul… Azért megnéztem volna mégis a vonatot, mert szerintem tisztességes szerelvények járnak.

Maradt a kísérlet a földúttal. Siroko Polje faluban rosszabb volt az út, a falu után a földút simább. Egy darabig. Aztán egy ponton meg kellett állni, kisautónk ott már nem bírta a dzsipnek való körülményeket. Onnan még kb. egy km volt gyalog a híd. Gyalogos és biciklis híd vezet át a túloldalra, Lizicite faluba, itt meg van egy feltételes vasúti megállóhely.
A fák között úgy csillogott a tó vize… sajnos a fényképen nem jön át a sziporkázás. Aztán odafönt kibukkant a fák közül Monyak vára. Hát ezt se nézi alulról várnak a gyanútlan sétáló. Hatalmas méretű sziklafal látszik csak. Pedig vannak fönt falromok is, legalábbis ezt állítják mások és fényképekkel is illusztrálják… hát… nem ellenőriztük. smiley A középkorban ez volt a környék közigazgatási központja.
A hídtól szép a kilátás a városra. De az alkotmányt elég rozogának láttam… bár biztos naponta többen átkelnek rajta. Nem teljesült hát az a terv sem, hogy átsétálunk a tó fölött.

    

(Még egy helyen találtam ilyen gyalogos hidat, a nyugati tónál, de ott még ennyire se volt biztató a földút műholdas képe.)


Péntekre maradt Tatul. Itt van az Orfeusz sírjaként emlegetett sziklaszentély.
A régészek-történészek itt sem találtak egyértelmű bizonyítékot, de minden arra mutat, hogy ez volt az Orfeusz sírjaként tisztelt zarándokhely. A legrégebbi része öregebb az egyiptomi piramisoknál is.
Tatul és Perperikon szentélye ugyanazon ősi kultúra hagyatéka.

Legmagasabbra egy kőből faragott csonkagúla nyúlik, amiben van egy „szarkofág”, a külső oldalán pedig egy másik nyitott „sír” is található. Ez a rész i.e. 1300-1100 körül készülhetett.
Van még egy érdekes lelet: a szentély területén felfedezték egy azaz egyetlen tő szőlő gyökerét, holott 10 km-es körben nem terem (termett) szőlő. Ez az egy pedig a kihalt legendás ősi trák fajtából való. Megpróbálták szaporítani, hogy visszaszerezzék, és ha igaz, a közelmúltban kihajtott! A szőlő „Orfeusz könnye”.
A parkolótól (ott barátkozott velünk egy kis vörös cica smiley ) kiépített turistajárda vezet a szentélyhez. Ez nincs olyan magasan, mint Perperikon és kisebb is. De ez is tekintélyes méretű, és innen is szédítő lenézni az alant elterülő mezőre. Ez is az elmúlt évezredek tanúja. Magát a sziklát itt is csak az eredeti, kőbe faragott lépcsőn (már ha ez igazából lépcső – megmászható, de egyenetlen… ) lehet meghódítani.
Köröskörül, a környező völgyek túloldalán emelkedő domboldalak is mind sziklásak. Egyáltalán, az egész Keleti-Rodope csupa szikla…
Visszafelé lehet észrevenni, hogy a falu utolsó házai alatt is egy jókora sziklafal van.smiley

Innen terveztem még a közelben egy másik, rituális fülkékkel teli szikla felkeresését, de… szóval inkább lemondtam róla. A Tatulnál kitett ismertető tábláról készült fényképen jól látszik…


 

Utolsó napunkon, szombaton csak a városban kószáltunk. Piacra akartunk menni, de délelőtt annyian voltak, hogy sehol nem akadt parkolóhely. Kerestünk inkább parkot meg sétáltunk az utcákon, és csak déltájban mentünk vissza a piacra vásárolni. Olyan finom vastaghúsú kápia paprika terem arrafelé smiley Na meg hát a szőlő smiley

Amúgy a lakásunk közelében 100-150 m-re volt három bolt is egymás mellett. Két kisebb, ami eredetileg zöldségesnek indulhatott, de mindenes lett, meg egy hagyományos közértszerű, de a kicsikben is elfogadják a bankkártyát. De párszor vásároltunk a nagy Billában is.
A város déli részen van több benzinkút is, mi az OMW-t részesítettük előnyben, de azért ott is tudtak bolgár körülményességgel dolgozni smiley

A vidék lakossága többnyire muzulmán, sőt török nemzetiségű. Amerre mentünk, pici falvak pici, dísztelen, szögletes mecsetjein kéményszerűen picike minareteket láttunk. (Lehet, hogy az ilyen kicsire ez nem is jó megjelölés?) Némelyik alig volt nagyobb egy kályhacsőnél smiley , és volt, amelyik bádogból volt. smiley  A kicsit nagyobb településeken megvan a kicsi pravoszláv templom és a kicsi mecset is. smiley
Kardzsaliban a piac mellett van a dzsámi, utolsó nap meg akartam keresni, de a bejáratát végül nem láttam. Állítólag a kertjében van egy Kırca Ali nevű hősnek vagy vallási vezetőnek a sírja, de most visszakeresve nem találom a helyet, ahol említik.

Szóval jó volt. Sok érdekeset és sok szépet láttunk. De elég is volt egyszerre.


Szombat reggel indulás. Először feltankoltunk élelmiszerből a Billában, utána benzinből az OMW-nél. Jó is volt tankolni, mert innen a görög határig településre se megy be az út, benzinkút nincs, Bulgáriában pedig olcsóbb a benzin.
Már 2008-ban találtam olyan prospektust, ami a két régi bolgár-görög határátkelő között mutatott még kettőt. Csakhogy azok nem voltak készen. A Zlatográdhoz közelit 2010 vagy 11-ben adták át, a Kardzsalit Komotinivel összekötő utat sokáig építették, csak 2013. szeptemberében nyílt meg. De most nagyszerű arra haladni. Végre egy út, ahol nincsenek kátyúk és lehet menni 90-nel! smiley Hamar a határállomásra értünk. Mivel két uniós tagállam közötti átlépés, csak egy ellenőrzési pont van. A határőr csak reflexből lapozott bele kicsit az útleveleinkbe, aztán mosolyogva küldött tovább. A jó úton talán félóra alatt elértük Komotinit. Itt megálltunk egy kicsit. Gondoltam arra is, hogy újra menjünk be a régészeti múzeumba, újra megnézni a trák lovas domborművet meg a Dionüszosz-maszkot, de elvetettük az ötletet. Helyette a régi városfal romjait láttuk.

    

Aztán elértük az autópályát és hipphopp a Keramoti felé tartó elágazáshoz, majd a komphoz értünk, és pár lélegzetvétel után már Thassoson is voltunk.


A Viki parti apartmanban volt a szállásunk. Az erkélyről úgy néztük a sétány életét, mint páholyból a színielőadást smiley
Itt igazából csak pihenni és a sós tengervízben a szikláktól elgyötört reumás tagjainkat áztatni szerettük volna. Csakhogy az időjárás másként gondolta. Azt hittem, szeptember 14-én már túl leszünk az évszakváltásos szeles, hűvös két napon… de a nyomorult rossz idő sajnos megvárt minket. Azért sétáltunk, meg egyik nap körbekerültük a szigetet… de sajnos a Rahoninál lévő Lacurisz áruházban nem volt mandulás kifli. crying Szörnyű !!! crying  

Pozitívum volt, hogy sikerült megismerni Viksót.

Utolsó nap elmentünk gyalog a 4 éve fölfedezett Agios Joannis kápolnához. A kápolna előtti fába van bevezetve a forrás, és a vize a legfinomabb, amit valaha is ittam. A kápolna mellett az előző vasárnapi búcsú vagy valamilyen egyházi buli nyomai még ott voltak. Egy kecskepásztor nagy hangosan terelte össze a kecskéit, de úgy tűnt, az egyik elkóborolt, mert föl-alá rohangálva hívta, kicsit később motorral is végigment – hogy meglett-e az elveszett állat, nem tudjuk.

    

Azért jöttünk erre, mert régebben ezen az úton sok-sok fügefát találtunk és nagyon belaktunk az érett, édes fügéből. Most sajnos fát is alig láttunk, ami volt, azon is éretlen volt a gyümölcs. crying
Viszont még mindig ott van az út mellett az a teherautó-roncs, amit négy éve is láttunk… kicsit rozsdásabb, kicsit beljebb van a gazban, de hűségesen őrzi a helyét. smiley


Nagyon sok kisbolton láttam a bankkártya-logót kiragasztva, a közeli boltnál is, úgyhogy a hazavinnivalót ott vettük meg egyben, kártyával fizetve. Lehet, hogy azért esett vissza a Lacurisz market választéka és forgalma, mert már nem egyedül ők fogadnak el kártyát.

De letelt ez a pár nap is. Szombaton délelőtt indultunk haza – Ágit csak a frissen érkezett csoportnál sikerült elcsípni búcsúzásra. Gond nélkül és megállás nélkül értük el a szokásos határátkelőnket Exochinál, de még ott se álltunk meg, csak Bulgáriában egy útmenti kútnál. Kellemes pihenőhely volt, még jobban tetszett volna, ha asztal is lett volna… kút, padok, és ami meglepett: pár méternyire odébb egy vécé. Nincs ajtaja és balkáni guggolós, de állandóan folyik a víz benne. A lényeg, hogy gondoltak arra, hogy szükség van rá!

Nagyon sok kutat láttunk mindenfelé, amerre jártunk. A legtöbbjét mostanra szépen kiépítették pihenőnek, padok, parkolóhely… Valószínűleg régen is megvolt ez a környékbeliek kultúrájában, de mostanra rendbehozták a meglévőket és újakat létesítettek.
Egy kivételével mindnek finom, tiszta, hideg vize volt. És mindegyiknél oda volt készítve pohár vagy bögre a szomjas vándor részére.
Nem említettem Kardzsalinál: olvastam egy kútról, aztán a piac felé menet autóból láttuk is, de soha nem álltunk meg mellette. Ayse molla kútja. Ayse gazdag özvegyasszony volt, tanult, bölcs teremtés, akit nagyon tiszteltek, azért emlegették molla néven. Neki halála előtt az a gondolata támadt, hogy a vagyonából kutat építtet a városnak, így legalább emlékezni fognak rá és hasznos is lesz. A kút ma is megvan.

Egy megállást beiktattunk Banszkoban is. Pár éve megpróbáltuk megnézni, de félresikerült a dolog, mert minden utcán útépítés volt. Na majd most! Megyünk… minden utcán útépítés… kerülő… azért sikerült a központban parkolni és boltot találni, ahol vacsoráravalót vettünk. Aztán kifelé is mit kellett kanyarogni… Nem szeret minket ez a város. crying


Még Szófia előtt foglaltunk tranzitszállást, egy környező faluban. (Hotel Discret) Megtaláltuk – de hogy a szállodát jelző tábla és a hotel közötti száz méterre hogy a bánatba tudtak összezsúfolni annyi kátyút, mint amennyivel az előző héten összesen találkoztunk Bulgáriában? pedig az se volt semmi…  De legalább olcsó volt. Szemre, első pillantásra tetszetős az épület, de belül abszolút logikátlanul van elhelyezve minden. A recepciós pult a bejárathoz viszonyítva… a szobában az erkélyajtó meg az ágy sarka… a fürdőszobában megállt a víz… Ja és hideg volt, és még a sört is az autóban felejtettem… és esett az eső… crying
Kértünk reggelit is (külön kellett kérni), reggel pontban 8 órakor a szobában megszólalt a csengő és felgyulladt a villany. smiley  Csak mi voltunk vendégek és az odakészített kaja nem volt éppen fejedelmi, de elég volt és jólesett. Csak a kávé volt zaccos és a reggeli portás, egy öregúr jól ki is lötyögtette smiley, de legalább mosolygott hozzá.

Innen a hazafelé vezető irányban nem volt semmi különös, szokatlan, már sokszor mentünk erre. Csak éppen, ahogy Szerbiában elhagytuk Nist és az autópályára értünk, az autó újra elkezdett ijesztgetni minket a hangoskodással. De futott velünk szorgalmasan… aztán a zörgést is megunta és abbahagyta.
Tulajdonképpen előző este már szerettem volna átérni Szerbiába, de Pirotban a szokott szállodánkban nem volt hely. És a környező többi szállodában sem. Ezért választottuk a Szófia melletti helyet, vasárnap estére meg Újvidéktől délre Karlócát.

Karlóca (ma Sremski Karlovci) volt a helyszíne 1699-ben a törököt Magyarországról végleg kiűző békekötésnek. Ahol az a sátor állt, ahol a hadvezérek tárgyaltak, a domb tetején, oda később emlékkápolnát, a Béke kápolnáját építették fel.

Megtaláltuk, megálltunk. Sajnos, nem tudtunk bemenni, nemhogy az épület, de a kerítésen a kapu is gondosan zárva volt.
Nem baj, hát akkor irány a Hotel Duna. Jó lenne a Duna fölé kinyúló teraszán vacsorázni…
Országút, lámpa, vasúti átkelő – erre kell menni. De mi ez a tömeg? Hömpölygött az emberfolyam föl és alá, körhinta röpült körbe-körbe… megpróbáltunk keresztültörni a népen nagy keservesen, míg a parkolóhoz érve azzal szembesültünk, hogy a parkolóban vannak a mutatványosok meg a lacikonyhák, a szálloda bejáratát meg végképp nem tudjuk megközelíteni… crying   Ó, hogy az a……….  Bookingos foglalás, de le van ejtve, ha elveszik a foglalás díja… csak menjünk innen, de sürgősen. Kifelé is át kellett verekednünk magunkat a (utólag olvastam) szüreti mulatság résztvevőin, és természetesen szerencsétlenek meg voltak sértve, hogy mit molesztálja őket egy autó… de hát ……………. cryingcryingcrying
Menjünk Újvidékre? de mi van, ha ez olyan országos ünneplés, hogy ott se lesz hely? ehhhh…. húzzunk inkább haza, akármennyire fáradtak vagyunk és pihenni akarnánk…
Nem számoltam a vasárnap esti Röszkével… bár ne panaszkodjak, csak háromnegyed óra volt az egész… csakhát eddig mindig könnyebben átjutottunk.
Itthon persze csak a világ végén volt parkolóhely, és onnan kellett három fordulóval fölcipelni a cuccot a harmadikra… crying
De Cica örült nekünk és a saját ágyunkban aludtunk… smiley
Aztán írtam a booking.com-nak, elmeséltem, miért is nem tudtunk megjelenni a lefoglalt szálláson, és eltekintettek a díj levonásától. smiley

Hozzászólások  

0 #1 Kaptárkövekpamag 2014-11-20 01:00
Nahát, mit találtam !A tegnapi újságban volt egy cikk a kaptárkövekről, és fénykép is volt mellette. Döbbenten fedeztem fel a hasonlóságot a Bulgáriában található rituális fülkés sziklákkal.http://nepszava.hu/cikk/1039858-rongalt ak-a-turistak---vedettek-a-kaptarkovekHallottam már ezt a kifejezést, hogy kaptárkő... de soha nem foglalkoztam vele.Most rákerestem a fogalomra:http://hu.wikipedia.org/wiki/Kapt%C3%A1r k%C5%91A Wikipédia szövegében van szó arról is, hogy a történelem folyamán trák népcsoportok érkeztek a Kárpát-medencébe, főleg a Bükkaljára.Muszáj lesz elmennem kirándulni egy-kettőhöz :)
0 #2 ÚtikönyvÁgi 2014-11-20 01:00
Érdekfeszítő ismertetést kapunk írásod által.Igazi idegenvezetőként oly szépen vezetsz bennünket minden érdekes helyen.És csodálom a tárgyilagosságod."A trákoknak nem volt írásuk. Saját feljegyzésekből így nem maradt fenn semmi. Amit tudunk róluk, azt mind az ókori történetírók jegyezték fel. A görögök persze mindent a saját szemszögükből mutattak be, és a trák isteneket a saját hasonló természetű isteneik nevén emlegették."Csak az igaz újságírók tudnak így nem véleményt nyilvánítani.Én sokszor magyar történelem részre hajlok, és kibuknak az ellenérveim a mai érvényes kötelező történelmi beszorítások miatt. Csak közlöd az ismertetett tényeket, és hagyod, mindenki a saját ismerete alapján gondolkozzon a leírtakon. Ezek a soraid bennem újra magyar vonásokra vallanak. Akár tudtunk írni, akár nem...Te mindenesetre tudsz írni!Élvezem minden sorodat.Köszönöm. ;)

Hozzászólás írásához be kell jelentkezni!

endeel