Egy az Isten
 
XV. rész

 
„Alig van bérces kis honunkban helység, mely természetrajzi, történelmi, de főleg népéleti tekintetben annyi érdekeltséget tudna költeni, mint Torockó; alig van hely, mely az észlelésre hálásabb tért nyújtana, mint a havasoknak ezen rejtett városkája.”
                                                        Orbán Balázs

 


Rejtett kis városka volt bizony Torockó. Északról a Kőköz, délről a Borrévi-szoros sziklaóriásokkal őrzött kapuja nyitott csak utat az erre tévedő utazónak.
Az Ákos nemzetségbeli Torockaiak telepedtek le ebben a védett völgyben a honfoglalás utáni időben. Aztán erősséget is építettek itt a falura rákönyöklő sziklatömb tetején. Aztán kézdi székelyeket hívott Ehellős úr, hogy védenék a falut, ha ellenség törne rá.
Azt mondják, Kengürthnek nevezték akkoriban a sziklát.
Az ellenség pedig rátört az országra, és bármennyire rejtett volt is a „városka”, megtalálta hozzá az utat.
De a maroknyi székely elszántan védte a falut a mongol támadóktól.
Nemcsak a falut védte meg, de rátámadt az Aranyos völgyében visszavonuló tatár seregre, és többezer, rabláncra fűzött magyar foglyot szabadított ki a szomorú rabságból.
A torockóiak legalábbis így emlékeznek rá.
Ehellős úr meg hálából a székelyeknek ajándékozta a Kengürth tetején álló várat, akik letelepedtek itt.
Hát azóta hívják a sziklatömböt, ahol a vár állott, Székelykőnek.

A torockóiak meg ezen székelyek leszármazottai lennének.
Na nem tisztán persze, mert a XIV. sz elején meg német bányászok érkeztek a városba. Jó, vashoz értő emberek, és elkezdték kivájni a hegyek gyomrát. A bővizű patakok partján meg vízzel működtetett hámorok épültek. Meg kohók a vas kiolvasztására.
És Európa legjobb minőségű vasát olvasztották ki.
Aztán, ahogy az már lenni szokott, fiatalok között szerelmek szövődtek, házasságok születtek a székelyek és a németek között, és a németek lassan elszékelyesedtek. Összeolvadtak szépen a szokásaik, a viseletük, és kialakult az egyik legszebb, legszínesebb, leggazdagabb népi öltözet, a torockói népviselet.

De hát nem volt mindig olyan idilli a kapcsolat a torockóiak és a Torockai uraság között, mint Ehellős úr idejében.
Öreg bányászház roskadozik az Új utca végén. 1668-as dátum van belevésve.
Roskadozó többszáz éves gerendaház. Talán megóvják az enyészettől. Ablakkeretén látszik még a piros festés.
Pirosra festették Torockón az ablakkereteket a bányászházakon. A kiömlő piros vér színére.
Nem akartak jobbágysorban senyvedni a torockói szabad bányászok.
Torockai uram meg azt gondolta, hogy jobb lesz, ha az ő jobbágyai lesznek, hát ráküldte az osztrák katonaságot a szabad bányászvárosra.
Kétszer is feldúlta az osztrák a falut. 1702. nov. 17-én Rabutin generális gyújtja fel és végeztet ki több embert, 1704-ben meg Tiege császári tábornok dúlja fel.
Na őkelme aztán feldúlja a szentgyörgyi várat is.
Merthogy Rákóczi-párti kuruc Torockai István.
Hát ilyen keveredett volt akkor a világ.

30 bővizű forrás öntözi a torockói völgyet. Némelyről azt tartják, hogy betegséget gyógyít. Főleg a Remete-völgyi források.
De hát hogyne gyógyítanának, amikor Tündér Ilona sziklája alól bújnak elő.
Na, Tündér Ilona még a Torockaiak előtt élt itt.
Mert hát azt ugye még a szászok is tudták, hogy Tündérország az, ahova kerültek, hát hogyne tudná azt a magyar, a székely, aki meg itt élt, már akkor is, amikor békében éltek itt óriások, tündék és emberek.

Itt, a Vidálykő és a Titkos lábai előtt, az égig érő sziklák alatt, állt a tündérkirály palotája.
 
A tündérkirály lánya, Ilona a palota ablakából naphosszat nézte a sziklás völgyet. Lassan ránehezedett a hegyek sötét árnyéka, és mély bánat ülte meg a lelkét. Arcán csak akkor suhant át egy-egy boldog mosoly, amikor a hegyek mögül kibukkanó nap aranyfénybe vonta a völgyet.
Apját mély aggodalommal töltötte el lánya búskomorsága. Összehívta hát a tanácsosait, mondaná meg valamelyik, mi módon lehetne vidámságot önteni Ilona arcára.
- A zord sziklák formáját kellene szelídebbé tenni - mondta az egyik.
- Ragyogó napfelkelte segítene a dolgon - így a másik.
A legidősebb, legbölcsebb tündér kért szót.
- Ha megtehetnénk, hogy naponta kétszer keljen fel a nap, az lenne az igazán tündéri munka, az mosolyt csalna a királylány arcára.
Na, ez tetszett is mindannyiuknak. Azonmód munkához is láttak, és másnap reggel olyan napfelkeltére ébredt a tündérkirály égszemű lánya, amilyet még nem látott a világ.
A nap korongja sziporkázóan ontotta sugarait. Vakítóan fényesen, nem olyan halvány vörösen, mint ahogy máshol látni a felkelő napot.
Aztán békés homály borította be újra a világot. A nap korongját eltakarta a sötét sziklarengeteg.
A felragyogó mosoly lehervadt a tündérlány ajkáról, a csalódás fátyla borult az égszín szemekre.
Várj kicsikém türelmesen. A csoda neked még egyszer megismétlődik. És a ragyogó napsugár másodszor is megjelent a völgy felett. A simogató sugarak csókot leheltek Tündér Ilona arcára.
Tündér Ilona szeméből örömkönnyek patakzottak.
Tündér Ilona sziklája itt áll, ma is. Patakokban folynak örömkönnyei.
Hát csoda-e, ha gyógyító hatásúak.
A torockói völgyben, azóta is, kétszer kel fel a nap.

Aztán meg úgy alakult a torockóiak élete, hogy megismerkedtek az unitárius vallással.
Ha már megalkotta a magyarságnak Dávid Ferenc ezt az új vallást.
Meg is tetszett nekik ez az új hit, olyannyira, hogy át is tértek mindannyian. Székelyek, németek.
Ma is unitárius az egész faluközösség.
Megcsodálta a kétszeri napfelkeltét jó Jókai Mór is, amikor 1876. szeptemberében ellátogatott Torockóra. Elmesélték neki a legendát is a büszke torockóiak.
De rácsodálkozott az unitárius közösség egységére is. Meg is írta tüstént róluk a regényét.
„Egy az Isten.”
Biztos a torockói kisvendéglőben borozgatás közben beszélgethettek róla.
Az hírlik, hogy egy ilyen borozgatás közben megkérdezték az írót a helybéliek, hogy érez-e még magában annyi erőt, hogy megmássza a Székelykőt.
A már nem fiatal Jókai azzal tromfolt vissza:
„Láttam én már székely embert is, követ is. Kitalálom, milyen a Székelykő. Igyunk inkább még egy pohár bort.”
Ezt aztán nem is utasították vissza a derék torockóiak.
 
De ez már akkor volt, amikor újjáépült a falu, merthogy 1870-ben egy tűzvészben leégett.
Azután épültek azok a kőházak, amelyek a jellegzetes báját adják ma is Torockónak.

    

A román templom az meg jóval később, amikor már a románok uralkodtak Erdély földjén .
Megépíttették a magyarsággal társadalmi munkában, hogy tudják meg, ki az úr a háznál.

Hogy mondta-e, nem-e Jókai, nem lehet tudni. De hogy borozgatott a helyiekkel, az kétségtelen.
Mert erről meg fénykép is van..
És a fényképen ott van Balogh György uram is.
A fénykép meg itt függ a Forrás-borozóban.
A Forrás-borozó meg késői unokájáé, Balogh Szabolcsé.
No, ha valaki nyitott szívvel megy Torockóra, hát el ne kerülje a Forrás-borozót.
De nyitott szív kell ahhoz, meg magyar lélek, mert Szabolcs megérzi a hamisságot.
De kitárulkozik előtted, ha a lelked rezdülését megérzi, ha befogadásra talál.

Senki annyit nem tud regélni Torockóról, a torockói emberekről, a vasbányászatról, az aranyról, mint ő.
Regélő Torockó.
Kútvölgyi Mihály neve alatt jelent meg a könyv, de Balogh Szabolcs „regél” benne.
Meg annyi másik kiadványban is.
Tízéves ismeretség fűz hozzá és feleségéhez, Emeséhez. Azt hiszem, nyugodtan mondhatom barátságnak is, annyi átbeszélgetett éjszaka után.
Nyugodt, kiegyensúlyozott beszéde békét teremt.
Már akinek van hely a szívében a béke számára.

Mindig úgy fogad, ha megállok előtte autóval, vagy ha csoporttal érkezem, mintha csak a szomszédból ugrottam volna át egy sörre.
Na mit innátok? Kérdezi most is. Csak úgy megszokásból, mert már kérés nélkül is bontja fel a Csíki sört. Tudja már tíz év alatt, hogy az az első, ha megérkezem. Ciuc, aki nem ismerné.
Szeptember közepe van, szezon után, gyér a forgalom. Néhány busz áll ugyan a faluban, utasaik a falut járják, esetleg a hegyen túráznak a bátrabbak, jó 600 m-t kell itt felmászni, néhol meredek sziklákon kapaszkodva, kőomlások között.
Beszélgetünk. Középkorú hölgy ül le mellénk a borozó előtti faragott padra. Buszos csoporttal vannak valahonnan Magyarországról, a többiek elmentek csavarogni a faluba, ő szeretne többet megtudni, és kérdez , de aztán válaszol is mindjárt a kérdésére, mert ő áttanulmányozta a falu történetét, és mondja fel, mintha leckét mondana.
Szabolcs türelmesen bólogat, de látszik, hogy nincs ínyére a „beszélgetés”.
Egy füzetet teszek eléje, Szabolcs kis ismeretterjesztő füzetét, ebben minden kérdésére választ kap.
Pár lei csak a kis füzet.
Belelapoz, beleolvasgat, aztán visszaadja. Nem nagyon akar költekezni - mondja.

Szabolcsnál csak Lassel Ági tud többet mesélni Torockóról. Nem mintha jobban ismerné, de neki meg ez a hivatása, hisz ő ismerteti a vendégekkel a falu múltját, a vaskohászatot, a feldolgozást, de a torockói életet, a  bútorokat, a népviseletet is.
A kis néprajzi múzeumban nem munkája van Áginak, hanem a hivatása.
Mennyire más.
Tudtok valakinél szállást a környéken? - kérdezem Szabolcsot.
Nem lenne probléma, van ismeretség a faluban bőven, de ha itt a szomszédban lenne, nem keresgélnénk.
Régebben náluk szoktunk megszállni, de közben felnőttek a gyerekek, nagy kamasz lett belőlük, Szilárd már egyetemre megy, hát kellettek a szobák.
Na majd Emese mindjárt átmegy Nusi nénihez.

Emese, a nagyenyedi lány, úgy lett torockói, mintha itt született volna.
Beilleszkedett a falusi környezetbe, tündéri bájával belopta magát az emberek szívébe.

( A képek egy korábbi látogatáson készültek )

Szalad át a szomszédba, és már pakolhatunk is be.
Vendég rajtunk kívül nincs, válogathatunk a három vendégszoba közül.

A kertből mesés a rálátás a Székelykőre

Vagy inkább így


Üdítő a meleg zuhany a hajnal óta tartó utazás után. Kellemes langyos este. Falatozunk az udvari asztalnál, hazai sonka, szalámi, még tart a Thasosról hozott kenyér.
Beszélgetünk Nusi nénivel. Nusi néni. Jó hatvanas, majdnem mint én. Özvegyasszony, a férjét jó pár éve veszítette el. A lánya szintén, aki hazaköltözött Kolozsvárról, egyedül van ő is, depressziós.
Pillanatok alatt megismerjük a család életét. Látszik, jó kibeszélni a baját.
Válaszul mesélünk neki az utunkról, át Európán, hogy egy kis színt is vigyünk a mindennapjaiba.
Lassan ránk sötétedik.
Robi kérdezi, mennyi idő alatt lehet megmászni a hegyet. Pedig volt már fenn.
Jó háromnegyed óra kell neki. Lefele hosszabb.
Az álommanók rátelepszenek a szemünkre azonnal, ahogy lefekszünk.


 

Hozzászólások  

0 #1 Köszönöm !Gyenizs Margit 2013-04-07 02:00
Köszönöm, ezt a "szép délutánt " !

Hozzászólás írásához be kell jelentkezni!

endeel