Tolo és egy kis Peloponnészosz

 

FÉNYKÉPEK


A sok gyönyörű fotó és a jobbnál jobb beszámolók után valahogy egyből nyilvánvaló volt, hogy a Peloponnészoszt látnom kell, így egy percig sem kellett gondolkodnom az úticélon.          
Hosszú órákat töltöttem el az interneten kutakodva, fotókat nézegetve, az utazást tervezgetve. Mondjuk, időm volt rá bőven, mert egy betegség sajnos adott, jó sokat. Erről csak annyit mondanék, hogy sokkal tovább tartott az egész, mint az elvárható lenne, és becsúszott egy „apróbb baki” is, valamilyen úton-módon megsérült egy idegszál a lábamban, ami miatt nem nagyon ment a járás. A tél, a tavasz, és még a nyár eleje is bizonytalanságban telt, lesz út, nem lesz út? Emiatt a szállásfoglalás is elmaradt, vajh, ki mert volna előre inni a medve bőrére!? Végül csak összejött, erős motiváció a gyógyulásban a menni akarás! Némi kompromisszumot kellett azért kötnöm magammal, mert 6 héttel az indulás előtt még nem működött a lábam, és így sok dologban erősen korlátozott lettem. De hát vagy így, vagy sehogy! Ennek annyiban van jelentősége – az irományom szempontjából – hogy sok helyet csak félig, vagy félig sem sikerült bejárnom, és ez sajnos a képeimen és a beszámolón is látszik. Néhány helyet ki kellett hagynom, pedig már csak karnyújtásnyira volt tőlem!  De ott lehettem, és most elmesélhetem, mit láttam!

2011. szeptember 2. – Utazás

Majd’ az utolsó pillanatban sikerül szállást foglalnom a Grand Toursnál, négyünknek egy ötszemélyes apartmant, a Stella házban, Tolóban. A legfontosabb szempont, hogy közel legyen a parthoz, és ennél a háznál ez adott. 

Az indulás napja, péntek lévén nem sok jóval kecsegtet, a hétvégi nagyobb forgalom miatt. Némiképp ezt is bekalkulálva, délután egy órakor gördülünk ki az utcánkból, lelkesen, kíváncsisággal telve, és még az sem veszi kedvünket, hogy Gizi a műszerfalon csücsülve, (GPS) 1660 előttünk álló km-t mutat.   
                                        
Rákanyarodva az autópályára szépen kezdjük magunk mögött hagyni a kilométereket, míg kb. Kecskemét táján már bele is szaladunk az első dugóba. Ahá, itt a pénteki trükk, de végül csak 20 percet töltünk itt, és a határig már jól haladunk. Itt megint várunk egy félórát, hogy átjuthassunk. Szerbiában várakozásunkon felüli tempót tudunk felvenni, egyedül a Belgrád utáni emelkedőn viccelnek meg bennünket. A három sávot egyre szűkítették, valami miatt, hogy mi miatt, azt nem látjuk.  Ez a péntek esti csúcsban nem egy jó élmény. Kb. 40 perc alatt érünk fel, dudálás, hangzavar közepette, és a bűz, amit érzünk, ráteszi az i-re a pontot. Néhányaknak valószínűleg sikerült leégetniük a kuplungtárcsát is. Ezen túljutva már gyerekjáték a hátralévő szakasz, éppen éjfélre érünk a határra. Itt már erős sejtésünk van, hogy valami nem stimmel, mintha nem látnánk olyan jól az utat. Kilépve az autóból, meg is bizonyosodom róla, hogy bizony-bizony félszeműek vagyunk. Ez tehát nem a hipp-hipp-hurrá ideje, de hát így nem lehet autózni idegen helyen az éjszakában. Átérve maci-földre, azonnal megcélozzuk ez első rendesen kivilágított benzinkutat, izzócsere céljából. Ez nem lenne egy bonyolult művelet, de a mai autókat nem úgy tervezik, hogy ezt pikk-pakk meg lehessen oldani. Így hát a párom és Apukám alaposan megismerkednek az autó ezen részével, a macedón éjszakában, miközben darabokra szedik az elejét.  A történethez hozzátartozik, hogy a kutas nagyon segítőkész, jön-megy, szerszámot hoz, sőt még másik autóstól is kér kölcsön valamit, ami kell a szerelési manőverhez. Alig 40 perc alatt már meg is van a „csere”, hálából meg is tankolunk, és már meg sem állunk Görögországig.

A határon most is annyit kell várnunk, mint máskor, semmit. Átérve görög földre, rögtön kis pihenőt tartunk, és egy kis izommozgatást. Két lépés után egy mély szippantás a finom levegőből. Átfut rajtam egy gondolat, hogy, na, ugye, csak itt lehetek megint, pedig volt, amikor majdnem le kellett mondanom róla, de csakazértis itt vagyok.
Innen már kényelmesen autózunk tovább, néha megállunk egy kicsit csak úgy, néha azért, mert a zsebünket kell üríteni, egy-egy kapunál.

Mivel Tolóig jó sokáig kell autópályán menni, és jó sok díjat is beszednek érte, még itthon kaptam ötletet néhány kapu kikerülésére. Ezekből a mi esetünkben csak egyet tartottam megfontolandónak. Ha Thivánál lehajtunk a pályáról, akkor a régi főúton folytathatnánk utunkat, ami levágja az Athén felé tartó kunkort, 42 km-t spórolva, és kapu sincs több. Ráadásul egy jó darabon a tenger mellett halad, ahol lehet leskelődni is. Alaposabb tanulmányozás után rájöttem, hogy Thivánál éppen a lehajtó előtt van a kapu, így semmiképpen nincs értelme itt hagyni el a pályát. A megfelelő helynek Aliartost találtam, még Thiva előtt, vagy esetleg Kastrót.

Így bedobom a fiúknak az ötletet, mi lenne, ha alapon. Mire kifejtem a dolgot, már oda is érünk a Kastro táblához, és mivel a sofőrnek tetszik az ötlet, már jövünk is kifelé. Kis keskeny úton találjuk magunkat, el kell haladnunk a falu mellett. Majd tovább egyenesen, és becsatlakozunk a régi főútba – Palaia Ethniki Odos –
Mivel autónk megszomjazik, befordulunk egy kis benzinkúthoz, ami szó szerint aprócska. Előjön egy bácsika, megitatja az autót, mi meg közben a tájat bámuljuk. Kicsit beszédbe elegyedünk vele, már amennyire tudunk görögül, végül megkérdezzük tőle, hogy arra van-e Aliartos, amerre mi gondoljuk.
Arra, arra, de mond ő nekünk egy rövidebb utat, menjünk visszafelé, és az első kereszteződésnél forduljunk jobbra, és már ott is lehetünk. Elköszönünk tőle, megfordulunk és az általa javasolt útvonalat vesszük célba.
Hisszük is meg nem is, de mivel görög ember még sosem csapott be, bekanyarodunk az említett útra. Hát ez aztán a keskeny út, inkább csak utacska, ahová turista magától be nem hajtana. Elhaladunk néhány ház mellett, aztán már csak a mező van mellettünk. Bal oldalon kukoricatábla, a jobbon is valami ültetvény, de a mellettünk lévő bokroktól és fáktól nem nagyon látjuk. Mert arra kell figyelni, hogy a belógó ágakat kerülgessük, és a vízmosásos részeknél ne érjen le az autó alja. Aztán szembejön egy traktor, kormányánál egy 12 évesnél nem öregebb sofőrrel, aki mellette ül is annyi kb., nem több. Próbálunk félreállni, hogy elférjünk, de a gyerekek nagyon rutinosak, korukkal ellentétben. Elhaladtukban integetnek nekünk, mi meg vissza. Biztos nem vagyunk mindennapos látvány, ezen a kis kertek alatti mellékúton.

Még néhány 100 méter, és csodálkozó szempár után, Aliartos főutcáján találjuk magunkat, tábla is mutatja, hogy merre tovább Thiva felé. Innen már maradunk a régi főúton, a táj és a látnivalók felé fordítva figyelmünket. A forgalom nem nagy, egymás után hagyjuk magunk mögött a településeket. Mandra után érünk ki a tenger mellé. Innen párhuzamosan haladunk az autópályával, csak mi lentebb. A fáradtságunk már elszállt, illetve úgy érezzük. Kis idő elteltével eldöntjük, megállunk, ha alkalmas helyet találunk. Meglátunk egy szimpatikus kis kávézót, büfét, vagy nem is tudom, minek nevezzem, mellette hatalmas parkolóval. Jól esik kilépni az autóból, megpihentetjük üléstől elgémberedett tagjainkat. Veszünk néhány apróságot, fincsi hideg üdítőt, elintézzük, amit el kell. Kb. félórát töltünk el itt, majd tovább indulunk. Következik egy enyhe balos kanyar, majd rögtön utána a meglepetés, áthajtunk a csatorna felett.
Egy másodperc alatt felfogjuk, hogy itt, mellette álldogáltunk, és nem esett le, hol vagyunk. Mérges vagyok magamra, hogy ezt jól benéztem. Pedig tudtam, merre vagyunk, ezerszer is átnéztem az útvonalat, mégis elbambultam! Sőt, annyira, hogy Gizi, akit órák óta figyelemre sem méltattunk, felirányít bennünket a pályára, na, ezt meg végképp nem akarjuk!  Rögtön kapuval találjuk magunkat szembe, ahol persze csengetnünk kell. Ezek után már jobban figyelünk, és az első lehajtónál elhagyjuk a pályát, erősen koncentrálva Tolót vesszük célba. 
Ezen a részen jó néhány párhuzamos utacska halad déli irányba, az egyiken megyünk. Hogy melyiken, azt nem tudom, mert ugye számozás csak a térképen létezik, az utak mentén nem. Mindenesetre további trükkök nélkül, egyszer csak megérkezünk.
A szállást könnyen megtaláljuk, mert a főutcán van a házunk, a mellette lévő utcában pedig le is parkolunk.
Az út 22 és fél órásra sikerül, mindennel együtt. Lehettünk volna gyorsabbak is, de nem volt cél a sietség.


1. nap – szeptember 3. Tolo, Stella apartman

Saját, korántsem gyors tempómban, fellibbennek a másodikra, lecsekkolni, hogy elfoglalható-e a birodalmunk, ahol két hétig álomra hajthatjuk fejünket. Annak rendje-módja szerint a kulcsot az ajtóban találom, így megkezdünk beköltözni.
A Stella apartman 11-es lakosztályát vesszük birtokba. Ez papíron öt személyes lenne, de mi négyen vagyunk, kényelmesen elférünk. A pótágy az egyik ajtó mögött marad, összecsukva. Hely éppen lenne, ha szükség volna rá, de akkor már zsúfolt lenne a lakás. Van egy konyha, egy légtérben két ággyal, és egy külön háló. Mindkét helyiségnek van erkélye, ami a főutcára néz. Ezek elég keskenyek, de megoldjuk, hogy elférjünk, más választásunk egyébként sem lenne. A fürdőszoba görögös méretű, de elég jó állapotú, és ragyog a tisztaságtól. Ez jellemző az egész apartmanra, sehol egy porcica vagy maszat. Arra, hogy a zuhanytálcából nem tud távozni a víz, csak az első fürdéskor derül fény. Ezt másnap reggel orvosoljuk magunknak, jobb így, és gyorsabb is, mintha várni kellene valakire. A konyha a szokásos berendezéssel rendelkezik, de van mikró és kenyérpirító is. Itt már vannak gondok, minden egyes tányér, kanál, stb. rettenetes koszréteget visel magán. Ez viszont az előttünk lévő kedves honfitársaink sara. Mivel eszünk ágában sincs kiglancolni a konyhát, így más megoldást keresünk. Picit átpakoljuk a szekrényt, kiürítünk a saját cuccainknak egy fiókot. Így lesz egy tiszta oldal, és amikre szükségünk van, szépen lassan átkerülnek oda a nyaralás folyamán.
Amivel még elégedetlenek vagyunk, az a szárító mérete, ami az erkélyen van felszerelve a falra. Egy rendes szárító méretének kb. 1/3-a. Sajnos helyet sem találunk, ahová kötelet húzhatnánk, hacsak nem a korlátra. De hát ki akarja a bugyiját az utcára lógatni? Így hát be kell osztanunk azt a kicsit, a törölközőket pedig a korlátra száműzzük.
Szekrény csak a hálóban van, polc viszont nincs benne, jó görög szokás szerint. Ezt sosem fogom megérteni, miért nincs a szekrényben polc?
Szépen lassan belakjuk a lakást, addig a fiúk felfedezik a legközelebbi boltot, ahol fel is szerelkeznek jó, hideg frissítővel. Kinek ez, kinek az, ugye.

Aztán fürdőrucit öltünk, és lesétálunk a partra, megmártózni a tengerben, végre. Kilépve a kapun, még 10 egész métert kell mennünk, és már meg is érkezünk. Ezen a részen keskeny parti sáv van, a házak szinte belelógnak a tengerbe. Viszont nincs tömeg, mint a kiépített nagy strandokon. Általában a közel lakók járnak ide pancsolni. A víz lassan mélyül, és csak az elején van egy kis kavicsos, köves sáv, aztán már csak a finom homok. Gyönyörű tiszta, és csak kicsit hullámzik. A hőmérséklete is pont megfelelő.
Jó sokáig lubickolunk a habokban, közben a képeken már ezerszer látott öblöt vizslatom a tekintetemmel, a ringatózó ladikokat, tőlünk picit jobbra Romvi, balra Koronis szigetét. Ez az a sziget, kis kápolnával a tetején, amit esténként kivilágítanak, millió fotón szerepel. Talán minden turista ezt a képet látja elsőnek Tolóról, és olyan a városkának, mint Budapestnek a Lánchíd.
Mondhatjuk, hogy az út porával együtt a maradék energiánk is a tengerben marad, és kissé nehézkesen caplatunk fel a másodikra, ahol aztán rögtön szembesülünk a lefolyó trükkjével. A zuhany sem ad már igazi felfrissülést, így közös megegyezéssel a tavernázás lefújása mellett döntünk.
Az utazási irodába viszont be kell jelentkezni, ami rám vár, és mellé bevállalom a vacsi házhoz fuvarozását is. Anyukám is velem tart, néhány pillanat alatt letudjuk a bejelentkezést, magunkhoz veszünk egy prosit a kirándulásokról, és leadjuk a rendelést, a majdnem szemben lévő tavernában, a Tsirosban, amit sokan ajánlottak, és tudjuk, hogy nem csak helyben lehet fogyasztani.
Két-két gyros és szuvlaki, mellé sültkrumpli. Kb. 10 perc alatt kész is, mindez, ha jól emlékszem 13€, és már indulunk is bekebelezni. Megterítünk, körbeüljük az erkélyen a kisasztalt - illetve ketten félig a szobában ülnek -, de a tolóajtónak köszönhetően mégis majdnem az erkélyen.  Az utca esti forgatagát bámulva, tervezgetve a következő napokat fogyasztjuk el az első esti vacsorát. Ami egyébként nagyon jó döntésnek bizonyul, mert finom és sok, a krumpli is rengeteg, ráadásul kellemesen fűszeres. Jó kis este ez, mert ott vagyunk a központban, és mégsem. Késő este egy kiadós zápor picit felfrissíti a levegőt, és lehet, hogy ezért, lehet, hogy másért, de piszkosul jól alszunk.

2. nap – szeptember 4.

Kipihenve ébredünk, az esti esőnek szinte nyoma sincs. Kényelmesen kávézgatva kiülni a teraszra, nézni az ébredező városkát, ez az egyik kedvenc pillanatom a nyaralások alatt. Nem kell kapkodni, sietni. Csak másoknak, akiknek meg kell kezdeniük a napi rutint.
Érdekes látnivalók ezek, főleg páholyból. Elsőnek a zöldséges nyit, aztán szépen lassan a többiek is, komótos, megszokott mozdulatokkal. Kezdésnek söprögetés, majd a bazi nagy napernyő felállítása, megigazítása, a lelakatolt hűtőből kipakolás a polcokra, közben persze meg-megállva az érkezőket üdvözölve. Vagy velünk szemben az ékszer- és bizsuárus. Ő is sepregetéssel indít, majd kitol a boltból egy motort és letámasztja előtte, aztán kitol egy másikat is, ami inkább robogó, és van vagy 40 éves, erősen gyanús, hogy már be sem indulna, de nem is az a dolga! Ezt is letámasztja, a másiktól néhány méterre. Az aszfalton jól látszik, hogy évek óta itt a helye, másokat megakadályozva abban, hogy a boltja előtt felejtsék a járgányukat.  Máshol is láttam már ilyesmit, de Tolóban ez teljesen általános. Aztán ő is kigörgeti a napellenzőket, majd komótosan kitologálja az ékszeres tárlókat, és eligazítja azokat, milliméteres pontossággal. Kicsit fura mások rutinos mozdulatainak figyelése, de mégis van benne valami, talán kis káröröm, hogy nekem most nem kell a magam rutinját végezni, csak üldögélhetek és bámészkodhatok.

Kényelmesen megreggelizünk, erre a napra nem tervezünk semmi extrát, csak strandolást. Strandolást, valahol, ahol megtetszik, meg kis ismerkedést a környékkel. Így hát hamarosan útra kelünk.
Mivel éppen a falu közepén lakunk, egyből dönteni kell, hogy melyik irányt válasszuk. Végül Assini felé indulunk, a főutcán, sétálgatva, nézelődve. Szépen lassan haladva eljutunk majdnem az öböl végéig, amikorra is már nagyon melegünk van, itt a hűsölés ideje. Előbb betérünk egy kis büfébe, ami klasszul árnyékolva van felülről, és belülről hűtjük le magunkat. Ki ezzel, ki azzal, én egy frappéval. Majd átsétálunk a túloldalra, és ott rögtön le a vízhez.
Itt már vége van a napernyős partszakasznak, ezzel együtt a tömegnek is, viszont van zuhanyzó. Találunk egy alkalmas, ráadásul árnyékos helyet, lecuccolunk, és már húzunk is a habokba. A talaj itt is homokos, de bent a vízben kevesebbet kell gyalogolni, hogy ne csak derékig érjen, és lehessen picit úszkálni. Jó ideig maradunk, többször is megmártózunk, óvatosan még lezuhanyozni is sikerül, azért óvatosan, mert a méhecskék is vízre áhítoznak. Visszafelé a parton megyünk, a homokban.
Ezen az estén már semmiképp nem maradhatunk tavernázás nélkül, és egyébként is megbeszélt randink van, egy fórumos kedves ismerőssel és férjével. A találkahely éppen az irodánál, ahová egyébként is be kell ugrani, befizetni a kiválasztott hajós kirándulásokat, a többit egyénileg tervezzük.
Néhány perc alatt személyesen is összeismerkedünk, és együtt térünk be a Tsirosba, ezúttal helyben vacsizni. Nem csalódunk az ételekben, és a mennyiség is éppen elég. A desszertnek feltálalt mézes joghurttal már nehezen birkózunk.
Az este szerintem jól sikerül, bár mások nevében nem szólhatok. Az viszont biztos, hogy a sör elfogy, a pincér azt magyarázza, hogy ez volt az utolsó, nincs több, a hordó is üres, és már vendég sincs rajtunk kívül. Ahhoz képest, hogy 8-kor volt a randi, ½ 1 után jövünk el, némiképp görögösre sikeredett ez a vacsora. Azzal a felkiáltással indulunk hazafelé, hogy aludnunk kell, mert másnapra már nekünk is programunk van. Ehhez képest még egy órát dumálunk a házunk sarkánál, csak úgy


3. nap - szeptember 5. -  Korinthos, Korinthos, Korinthos

Nem ébredünk korán, de azért egy kényelmes reggeli belefér.
Aztán autóba pattanunk, és megcélozzuk az első felderítendő látványosságot. Kb. 1 óra alatt érünk az Acrokorinthosi vár alá, és némi hezitálás után be is kanyarodunk a felfelé vezető útra. A vár egy domb vagy hegy tetején áll, messziről csak a domb látszik, olyan, mintha egy kőgolyó állna magányosan. A kőfalak annyira beleolvadnak a háttérbe, hogy csak közelről látszik, hogy van valami a tetején.
Az út szépen kanyarog felfelé, és egészen a kapuig lehet menni. Látva a körülményeket cipőre váltunk, és elindulunk a bejárathoz. Emelkedő vezet ide is, és elég nehéz a járás rajta, mert régi-régi kövekből van, amit erősen lekoptattak az évszázadok. Mindnek szinte teljesen domború a teteje, és ráadásul rettentően csúszós. Beérve a kapun, üdvözöl bennünket a gondnok, fizetni nem kell, de 15-kor zár, és arra kér minket, jöjjünk ki időben.

    

A várudvarban szembesülünk a hely méreteivel, hát nem kicsi. A rossz hír az, hogy még meredekebb részek vannak az úton, és talán még csúszósabb kövek. Ez főleg engem érint rosszul, de azért sétálgatunk egy keveset, itt-ott erősen kapaszkodnom kell, de látni akarom legalább egy részét. Így sajnos lemaradok a mesés kilátásról, ami a tetején lehet, valószínű, hogy teljes körpanoráma a vidékre, a távolban a csatornával.
Irtózatos meleg van a kövek között, de azért addig megyünk, amíg ki nem fáradunk. Lefelé még nehezebben haladok, és lassan, de hát óvatosnak kell lennem. A kapusfülkéhez érve elköszön tőlünk a gondnok, és látjuk, hogy valamit ír egy füzetbe. Csak később jövünk rá, hogy biztosan listát vezet a látogatókról, és törli a távozókat. Belegondolva mókás lehet, ha valaki nem jön ki időben, és hogy bezárhasson, meg kell keresnie a renitens látogatókat…
 Lefelé elénk tárul a panoráma egy része, ez a kevéske is mesés.
Kinézzük magunknak az utat a korinthosi romokhoz, és arra vesszük az irányt. Itt már kell venni belépőt. A szüleim éppen betöltötték a 65. évet, így a pénztáros orra alá toljuk az igazolványaikat, vajon működik-e a félárú jegy. Először nem akarja megérteni, hogy mit szeretnénk, de aztán, látva, hogy nem tágítunk, kiadja az olcsóbb jegyeket is. Az enyém 6€, Anyuéké 3€.
Jót sétálgatunk a szabadtéri romterületen, sokkal nagyobb, mint fentről gondoltuk, és nagyon érdekes. Aztán bent a múzeumban is leskelődünk egy darabig. Ki van téve a fotózni tilos tábla, de amikor látom a többi turistát kattogtatni, én is elsütök néhány képet. Sok a látnivaló bent is, de nem annyira, hogy már túl sok legyen. Amikor már úgy érezzük, elég volt, elhagyjuk a romvárost, és a legfőbb célunkhoz indulunk, a csatornához. Valahogy nekünk ez a legfontosabb, erre vagyunk a legkíváncsibbak.

Bemegyünk a mai Korinthos városába, és amennyire lehet, a tenger mellett haladunk, mert először az öböl felől szeretnénk a csatornához jutni. Beleszaladunk egy-két egyirányú utcába, és a forgalom is elég nagy, de ehhez képest könnyen odatalálunk.
A torkolatnál félreállunk, nézelődünk. Sajnos nem jön hajó, ami miatt leeresztenék a hidat a víz alá, hogy láthassuk, és a csatorna is üres. Kis várakozás után áthajtunk a hídon, és közelről jól látszik, még vizes, nemrég volt leeresztve. Amennyire lehet, próbálunk a csatorna mellett maradni, de így is kell tennünk egy kis kitérőt a városban, mert az út arra vezet, és csak később lehet visszakanyarodni. Nem baj, látunk egy keveset Loutrakiból is.
Aztán sikerül párhuzamosan haladnunk a csatornával, és nagyon szeretnénk valahol a közelébe jutni. Ez sikerül is, kiállunk a szélére. Itt már olyan, mint képeken, a víz színe hol kékes, hol zöldes színben pompázik, de még mindig nem jön hajó.
Meglátjuk az íves vashidat, amit szintén láttunk már képeken, és nincs is messze. Megpróbálunk a közelébe jutni, hogy onnan nézelődhessünk. Nem megy elsőre, de aztán csak megleljük a módját. Földúton jutunk el mellé, autóval a hídra felhajtani nem lehet, mert földhányásokkal el van barikádozva. Abban sem vagyok biztos, hogy elbírna egy kocsit. Mi úgysem akarunk átmenni, csak nézelődni, viszont a leleményes görögök ezt is megoldják, kis ösvények vannak a földhalomban, amin már könnyedén átjárhatnak robogóikkal. Saját szemünkkel is láthatjuk. A túloldalon rég elhagyott katonai őrállások vannak, bunkerszerű építmények, párom szerint géppuska-fészkek, és nem kevés. Biztos volt idő, amikor szigorúan biztosítani kellett a környéket. A lezárás is biztos emiatt van, vagy volt.
Végre jön egy hajó, vagy inkább hajócska, az öböl felé tart. Kiállunk a híd közepére, és megvárjuk, amíg elmegy alattunk. Ezen a részen sötétebb a víz, biztos mélyebb. A partfal is nagyon látványos, jól látszanak a különböző rétegek, és a csúszások is. Turista rajtunk kívül egyáltalán nincsen, így kényelmesen nézelődhetünk.
Később tovább autózunk a másik hídig, ahol leparkoljuk az autót. Ezen a hídon már vagyunk egy páran, és feltűnik egy hajó a távolban, éppen jön be a csatornába. Úgy döntünk, ha már itt vagyunk, megvárjuk. Addig beülünk egy kávézóba, kicsit felfrissülni. Jól esik a pihi, néha-néha valamelyikünk elsétál megnézni, hol jár. Amikor már elég közel, mi is felsétálunk a hídra, az addigra már elég sok kíváncsiskodó közé. Középen már nincs hely, csak tolongani lehetne, és ezt utálom. Ezért a híd szélén keresek megfelelő lőállást, így marad időm arra is, hogy átszaladjak a másik oldalra és az áthaladó hajót távoztában is lefotózzam. Először nem látszik, hogy mekkora is, illetve csalóka a látvány. A már látott kis vontatóhajó van előtte, utána egy másik. A valós méreteket csak akkor látjuk, amikor alattunk halad el, és láthatjuk milyen aprók a fedélzeten az emberkék.

    

A hajóval együtt a tömeg is eltávozik, és mi odaférünk a márvány emléktáblához. Ezt is muszáj lefotózni, hiszen a magyar tervezőknek állít emléket, Türr Istvánnak és Gertser Bélának. A táblán szerepelnek a csatorna különféle paraméterei, az avatás dátuma három nyelven: görögül, magyarul, angolul. Mellette egy kis ágyásba ültettek egy kis bokrocskát, néha-néha locsolják is, de nagyon csenevész szegényke. A „derekán” magyar nemzeti trikolor feszül, ezt is lefotózom.

Hazafelé a tengerparti utat választjuk, és jól tesszük. Néha megállunk gyönyörködni a tájban, ami egyszerűen pazar. Útvonalunk Epidauros mellett fordul el a tengertől a szárazföld felé. Sajnos elkövetjük azt a hibát, hogy nem térünk le a színházhoz, mert nem sejtjük, hogy nyitva lehet még. Később derül ki, hogy a romterület este 8-ig látogatható, még ha a múzeum előbb is zár. A vacsorát megint csak a teraszon fogyasztjuk, fincsi gyros képében, és közben alaposan kitárgyaljuk a látottakat.
A napi megtett távolság kb. 180 km, amihez nagyjából 3 és fél óra szükséges, a terepviszonyok miatt, a megállókat nem számolva.

4. nap szeptember 6. – Hydra, Spetses

Ezen a reggelen nem magunktól ébredünk, hanem csörgésre, mint otthon. Ennek ellenére lelkesek vagyunk, mert egész napos hajókirándulásra megyünk. A cél a Saroni-öböl két szigete, Hydra és Spetses.

Hajónk reggel 9-kor indul, neve Mantalena, és igazán csinos darab. Nem túl nagy, de nem is kicsi, pont jó.  Ági – az idegenvezető - tanácsára jó félórával előbb érkezünk, és még éppen találunk nekünk tetsző helyet. Az első emeleti, felülről fedett, de oldalról nyitott fedélzetet választjuk. Hatszögletű rögzített asztaloknál lehet helyet foglalni, és majdnem az utolsó jut nekünk. A körülöttünk lévő asztaloknál szintén magyarok ülnek, láthatóan, és főleg hallhatóan jól érzik magukat.
Szépen lassan megtelik a bárka, felberregnek a motorok, útnak indulunk. Néhány perc üldögélős nyugalom után egyre inkább felbolydult méhkasra hasonlít a társaság. Mindenki jön-megy, nézi a tájat vagy a fodrozódó hullámokat. Az egyre távolodó Tolo is lenyűgöző látvány, kattognak a fényképezőgépek, forognak a kamerák. Nekünk, tengertelen országból jövőknek maga az előttünk lévő végeláthatatlan tenger is óriási élmény. Fent egy picit fúj a szél, de senki sem bánja, csak bámuljuk az előttünk elterülő víztömeget. Még nem szállt fel a kora reggeli pára sem, így foltos szürkében játszik a mellettünk elmaradó hegyek és dombok sziluettje. Még nincs hőség, de a hőmérséklet szinte percről percre emelkedik.

Ezen a kiránduláson nincs velünk idegenvezető, ezért meglepődünk, amikor magyar szót hallunk a hangosbeszélőből. Elhangzik egy rövid, néhány mondatos kis ismertető a környék szigeteiről, történelméről. Jól jön ez azoknak, akik semmit sem tudnak mindezekről, de én, aki még itthon utána olvastam a fontosabb dolgoknak, néhol csak megmosolygom, mert nem pontosak az információk. De nem hinném, hogy ezzel rajtam kívül bárki más tisztában lenne, és egyébként sem történelemórára jöttünk. Később megtudjuk, hogy a velünk lévő postás csapat lelkes vezetője az ál-idegenvezető.

Lassan apadni kezd a hangulat, mert az első megállónk messzi van, 3 óra az út. A mellettünk lévő asztaltársaság apró csínnyel próbálja ébren tartani a csapatot. Valaki szájából elhangzik a DELFIN, DELFIN kiáltás. A hatás azonnal mutatkozik, emberek riadnak fel bambulásukból, felpattanva székeikről, fotómasinával a kezükben a korlátokhoz csörtetnek. Persze, delfin sehol. Az elkövetők próbálják magyarázni, hogy hol is látták, de hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy semmit sem láttak. Aztán lenyugszanak a kedélyek, és már mindenki csak azt várja, hogy végre kikössünk.

Kisvártatva feltűnik a távolban Hydra szigete. Kezdetben csak halvány körvonalakat látunk, aztán élesebb lesz a kép, és végül megérkezünk. Megélénkül mindenki és a kijárat felé tart. A gyengébbek kedvéért áll egy matróz a hajó oldalánál, kezében egy méretes óra-ábra, amelyen jól láthatjuk, hogy csak két óránk van a szigeten, mielőtt tovább indulnánk.
És itt ezen a ponton idézni szeretnék Hydráról egy rövid kis ismertetőt. A szerző Ágni, aki Évia szigetén él és dolgozik. A leírás az ő oldaláról származik.

Hydra egy csodálatos sziget. Teljesen kopár, de aki azt szeretné látni, amit valamelyik filmben megcsodált, bármelyikben, az ide jöjjön. Itt minden van, ami egy idegen turista görög álmát képezheti: vakítóan fehér, hagyományos stílusban épült házak, olyan szűk kis utcák, hogy két ember egymás mellett alig fér el, ragyogó napsütés, festői tájak és minden, ami a mai fogyasztói társadalomban abszolút nélkülözhetetlen egy halom drága és kevésbé drága boltban. És jófajta külföldi turisták. Sokan. Minden évszakban. Nevét az ókorban kapta, mivel rengeteg édes vizű forrás volt itt. Ógörögül a víz: YDOR, innen lett aztán az YDRA elnevezés. Már a kőkorszaktól lakott volt egészen napjainkig. A perzsa háborúk idején érkezett ide sok menekült. Az ókorban fontos gazdasági csomópont volt, mely összekötötte a Pelloponéz félszigetet az Égei tenger szigeteivel.   
                                                                                              
A Hydrára érkező látogatók zöme alig távolodik el a kikötőtől, ezért minden érdekes és fontos ennek a közelségébe tömörült. Ahogy a hajóról leszállunk, első pillantásra észrevenni a várat, a nagy terasszal, aminek széléről a mindig frissen festett fekete ágyúcsövek merednek a nyílt tengerre, a terméskőből épített szélmalmokat, a vakítóan fehér épületeket, a szűk sikátorokat, a szamarakat. Igen, a szamarakat, ugyanis Hydrán nincsen személygépkocsi, de motorral és biciklivel sem szabad közlekedni, csak szamárháton. Akinek a feneke nem fér fel a szamárhátra, az gyalog vághat neki a felfele kanyargó utcácskáknak, ha többet is szeretne látni a kikötőből. Megsúgom azonban, én sem vagyok egy kis ember, és elbírt a szamár 20 kerek percig!  Miközben bámészkodtam és videóztam a kényelmetlen kocogás közepette, megfigyelhettem azt is, micsoda rendszer van arra kidolgozva, hogy az elpottyantott szamárkaki percekig se maradjon az utcácskákon. Na, ugye, erre senki nem gondolt volna! Hát bizony egy gond ez is! Olyan szűkek az utcák, ha tele lennének még terjedelmes szamárürülékkel, nem lehetne járni! Így minden szamártulajdonosnak kötelessége felszedni az ürüléket. És ha valaki mégis otthagyja, vagy nem veszi észre, akkor sincs gond, mert van egy felügyelő, aki az utcákat járja, és ahol talál valamit, oda walky-talkyn küldi a takarítószemélyzetet. Hogy milyen jól működik ez, legalábbis nyáron, azt onnan láthattam, hogy sehol de sehol nem volt semmi az úton, amibe kellemetlen lett volna belelépni.      
                                                   
Érdemes meglátogatni a történelmi múzeumot, ez is a kikötőben van. Nagyon szépen kialakított és gazdag múzeum, főleg a görög szabadságharccal kapcsolatos tárgyakkal, nagyon profi idegenvezetést is kaptunk, teljesen elérzékenyültem mindenen amit láttam és hallottam. Aprólékosan megalkotott hajómaketteket lehet itt megcsodálni. Fontos a tény, hogy Hydra nagy tengerészeti hatalom volt mindig. Az 1821-s szabadságharc idején 186 hajóból álló hajóhaddal rendelkezett. Több híres történelmi személyiség származik a szigetről, a legfontosabb közülük a hős Miaulis tengerészkapitány, kinek tiszteletére minden év júniusának 3. hétvégéjén előadásokat rendeznek. A szigeten ma is működik Tengerészeti Akadémia.

A 2.700 lakosú szigeten 300 templom és 5 kolostor van. Mivel a földje teljesen terméketlen ezért a lakosság a halászattal és a turizmussal foglalkozik. Nem csoda, ha a turista nem távozik innen elégedetlenül.


Nekünk nem sikerül megnéznünk a múzeumot, mert bekukkantva látjuk, hogy sok a látogató. Túl sok, mondhatni tömeg van. Helyette inkább a sziget hangulatát akarjuk átérezni, megőrizni lelkünk belsejében. A kikötőt sétáljuk körbe, aztán a kis zegzugos utcácskákban is bolyongunk egy keveset.
Magasra nem merészkedünk idő és erő híján. A kikötő túloldalán lévő gyrososnál egy tapodtat sem vagyok hajlandó tovább menni, anélkül, hogy belakmároznék. Egy beszámolóban olvastam erről a helyről, és csupa-csupa áradozás volt az itt kapható gyrosról, amit narancs-fehér papírban adnak. ( ezt most én is tovább adom ) Ebben nincs is semmi túlzás, és igen, az itteni gyros még mindig isteni. A belevalókat ki lehet választani, sőt, szószból is többfélét kínálnak. A forgalma is elég nagy, legalábbis ott jártunkkor egyfolytában érkeznek az éhes turisták. Mire végzünk a finom falatokkal, az időnk is elfogy, így a hajó felé vesszük az irányt.
Marad bennem némi hiányérzet, mert kevés ez az idő, de el kell fogadnom, hogy vagy ennyi, vagy semmi. A hajón már nincs meg az eredeti helyünk, és ez kicsit felbosszant. Tudom, tudom, hogy ez nem iskolai buszos kirándulás, és itt nincsenek saját helyek, de valahogy mégis rosszul érint, aztán lecsüccsenünk egy másik asztalnál.

Ahogy kifarolunk a kikötőből, füstöt látunk felszállni valahonnan a közelből. Nem látszik, hogy mi ég, de a füst egyre feketébb, és egyre magasabbra száll. Még félóra múlva is látszik, pedig elég gyorsan távolodunk. Ahogy üldögélünk az asztalnál, arra leszek figyelmes, hogy nincs már ricsaj, hangos nevetgélés. Aztán látok néhány lebukó fejet, lecsukódó pillát, jó néhányan elszenderednek, ki asztalra, ki a társára borulva. Hydra vámot szedett tőlünk, látványáért az erőnket kérte cserébe. Én nem vagyok álmos, de jólesik pihenni, és a fáradtság jelei nálam is megmutatkoznak. De nem akarok megmulyulni, így egy-egy frappéhoz fordulunk felüdülésért. A frappé finom és kellemesen hideg – ezt is olvastam, és ez is áll – és tényleg megélénkülünk tőle. Cirka másfél óra alatt érjük el Spetses szigetét, és megismétlődnek az előző megálló eseményei. Kitódulunk a hajóból, az óra-számlap megint csak két órát engedélyez nekünk.

Itt megint csak idéznék Ágnitól, mert hitelesebb tőle, mintha én mondanám a saját szavaimmal:
„ Spetses nagyon közel van a szárazföldhöz, de Hydrához is. Teljesen Hydra ellentéte, egy zöld, fákkal borított, tojás alakú sziget 4.100 lakossal. Míg Hydrán alig akad termőföld, Spetsesen mindig is virágzott a földművelés. Helyi termékeik az olíva, olaj, gabona, szőlő, mandula, füge.
A sziget az Argoliszi öböl bejáratának a jobb oldalán helyezkedik el és mindig fontos stratégiai célpont volt mindenkinek, aki a Pelloponéz félszigetre áhítozott.
A szigetről az ókorban Strabon „Pitionissos” néven ír, ez fákkal borítottat jelent. A mai neve a középkori hajósoktól ered. Történelme nagyon hasonló a többi görög szigetéhez, már a kora ókorban lakták, aztán az újkorban pedig Bizánc után latin uralom alá kerül, 1220-1460 között velenceiek uralták, valószínűleg tőlük kapta mai nevét. Érdekesség hogy a XVII. sz-ban nagyjára idemenekült albánok lakták. Spetses katasztrófája az 1770-s orosz-török háború után következik be, amikor is az oroszok oldalán való részvétel miatt török támadás éri. Aztán az 1774-s békekötés után megépítik a mai Spetses várost. De Spetses legfontosabb szerepe, amivel örökre beírta magát a történelembe, az 1821-s felszabadító harcokban való részvétele.”

Nekivágunk hát a szigetnek, próbáljuk kihasználni a rövidke időt, de ezúttal nem sietünk. Szombatra jegyünk van a fesztiválra, amit minden év szeptember második szombatján rendeznek, és a törökök elleni sikeres ütközetnek állítanak emléket, és egyben Spetses legnagyobb ünnepe. Mindenhol látszanak a lázas készülődés jelei, óriási zászlók vannak kifeszítve, nagy betűkkel virít rajtuk az idei Armata fesztivál dátuma. Lépten-nyomon hirdetőtáblákkal találkozunk, amiken a teljes program olvasható. Valójában a mulatság nem egy napos, csak a csúcspontja van szombaton, óriási tűzijátékkal, és egy korabeli török hajó másolatának látványos felgyújtásával. A színpadon is már az utolsó simításokat végzik.
Elég nagy a tömeg, így mi a sziget csendesebb része felé indulunk. Tényleg nem hasonlít Hydrára, de épp ez tetszik benne. Mert más, és szintén egyedi. Itt nem egy kikötő van, hanem egymás után több is, ahogy az öblök következnek. Az a hely, ahová mi érkeztünk, talán a legkisebb. A forgalma viszont nagy, jönnek-mennek a hajók. Kicsik és nagyok egyaránt. Már a mi hajónk sincs bent, kint parkol a tengeren, majd csak akkor jön be, ha indulnunk kell.
Nagyon szép kis sétányon haladunk, a tenger egyik oldalunkon, persze, az ágyúk innen sem hiányoznak, míg a másikon a házak sorakoznak.  A házak valójában erődszerű épületek, kifelé csak kis ablakaik vannak, kis ajtókkal, abból is kevés. Látszik rajtuk, hogy védelmi célokat szolgáltak a nehéz időkben. A hangulat, ami sugárzik belőlük, elég komor, de mind kitűnő állapotban van, frissen mázolt, tiszta. Itt-ott pálmafákkal próbálják oldani a feszültséget, ami még mindig benne van a levegőben.
A következő öbölnél elérjük a városi strandot, és családunk férfijai belevetik magukat a hűs habokba.
A víz csodaszép tiszta - milyen is lehetne egy görög szigeten -, de köves, kavicsos az alja, és a part is. Mivel egyelőre sík terepen is bizonytalanul járok, kihagyom a pancsolást. Még elsétálunk két öbölnyit - kis öbölnyit –, találunk egy újabb strandot, ami szintén köves, és újabb hajósat is. Néha egy mellettünk elhúzó robogó vagy éppen hintó miatt kell félre állnunk. Ez a sziget inkább szamár-, mint motormentes.  
Már látszik a sziget csücske, egy kis világítótoronnyal. Rettenetesen csalogat, de már nem fér bele az időnkbe, és be kell, hogy valljam, hogy épp csak állok a lábamon.
Visszafelé botorkálunk tehát, de már messziről látjuk, hogy a Mantalena még mindig kint horgonyoz. Már csak a szívünk visz tovább, arra a részre, ahol még nem jártunk. Beérünk a házak közé, a kis utcákba, amik nem sikátor-szerűek, mint Hydrán. Megcsodáljuk az úton található kavicsokból, kövekből rakott mozaikokat, ami itt nagyon népszerű.

Bouboulina házát kihagyjuk, már nincs rá idő, de majd úgyis jövünk szombaton.

Bouboulina Spetses sziget hőse, irtózatos büszkék rá, és a valamikori lakóháza eredeti formájában ma múzeum. Íme, rövid története, Ágni soraival, az ő oldaláról, ahol rengeteg egyéb érdekes írás is olvasható.

„A Bubulina néven történelembe nevét beíró asszony, az 1821-s görög szabadságharc hősnője. 1771-ben született a Konstantinápolyi börtönben Laskarina Pinotsi néven, amikor az anyja haldokló apját látogatta itt meg. Az apját, Stavrianos Pinotsi-t, a törökök börtönözték be, mivel részt vett az 1796-1770-s Pelloponézoszi „Orlov-i” felkelésben és ott is halt meg. Ezek után anyja a csecsemő lánnyal visszatért Hydra szigetére, ahonnan mindkét szülő származott. 4 év után az anya feleségül megy Dimitrios Lazaru-hoz, akit, mivel ő maga is részt vett az 1770-s pelloponézoszi felkelésben, Orlov-nak „becézett" mindenki. Hogy ezt megértsük, tudnunk kell, hogy Orlov-ról nem csak egy finom francia étel juthat eszünkbe, amit ma Orloff-i csirke néven lehet megkóstolni a vendéglőkben :), hanem az Orlov nevet viselő orosz arisztokrata család. Ennek egyik tagja, Alexis Orlov gróf volt az, kinek a nevéhez fűződik a görög szabadságharc megelőzőjének, az 1770-s Pelloponészoszi felkelésnek a kirobbantása. Szóval visszatérvén hősnőnkhöz, anyja férjhez megy a Spetses-i „Orlov”-hoz és így életük színhelye a gyerek 4 éves korától a Spetses-i ház lesz. Bubulina a forradalom reményének zászlaja alatt nő fel, olyan családban ahol egy apa ezért halt meg és a pótapa is ennek szenteli életét, nem csoda, ha neki a fegyverek közelsége és a haza dolgai a természetesek és nem a babák, lányos játékok. 1788-ban, 17 évesen férjhez megy D. Janouzához, akinek 3 gyereket szül. Mostohaapja és hajóskapitány férje is nagy vagyonnal rendelkeznek, így Bubulina jómódban él. 1797-ben férjét megölik a kalózok és 4 év után, Dimitris Bubulis felesége lesz, innen ered a Bubulina név. Szül még 4 gyereket és közben a vagyont igazgatja, melynek nagy része az ő öröksége, a többit meg új férjétől kapja. Bubulis is részt vett az Orlov-i harcokban, ő maga is hajóskapitány és sajnos ugyanaz a halál a része, mint Bubulina első férjének, kalózok ölik meg. Bubulina 40 évesen hatalmas vagyon örököse –hajók, készpénz, telkek - és 7 gyerek anyja. Vagyonát okosan forgatja, közben halad a férjei és szülei által megszabott úton, vagyona nagy részét fegyverkezésre költi, és hajók készítésébe fekteti, a felkelést szervezi. A törökök megneszelik készülődését és el akarják vagyonát kobozni azzal az ürüggyel, hogy második férje hajói részt vettek az 1770-s eseményekben. Bubulina nem ijed meg, elmegy a Konstantinápolyi udvarba, ahol Stroganov (megint egy jó kis kaja!:)) filhellén követ segítségét kéri. Stroganov miután segítségéről és jóindulatáról biztosítja, azt ajánlja neki, menjen el egy időre Krimea-i birtokára, melyet I. Sándor cár ajándékozott neki. Mielőtt Bubulina elhagyja az udvart, kihallgatást kér II. Mahmut szultán anyjától, akire mély benyomást tesz, annyira, hogy az meggyőzi fiát, ne bántsa Bubulina vagyonát. Bubulina a Konstantinápolyi „Filiki Eteria” tagja lesz, ez az a titkos szervezet, melynek feladata a görög szabadságharc kirrobantása és Görögország szabaddá tétele. Tagjai fanarióta görögök, oroszországi görögök valamint Görögország vezető családjainak tagjai. Egyik vezető személyiség Alexander Ipsilanti herceg (az ui. nevű Moldova és Havasalföld vajdájának az unokája). Az egyetlen nő, aki tagja lehet, az Bubulina.
Mielőtt Spetses-i házába visszatér, idegen kikötőkben fegyvereket vásárol, melyeket házában raktároz a felkelés kirrobbanásáig. Nekifog az akkori legnagyobb görög hadihajó megtervezésének és gyártásának. A 18 ágyús, monumentális „Agamemnon” 1820-ban lesz kész. Nevét a mitikus Mükénéi királyról kapja, aki sikeresen elvezette a görög hajóhadat Trója falai alá. A szultánnak jelentik a hajó készítését, ilyen- olyan csellel mégis sikerül azt vízre engedni.
Bubulina eleinte csak vezető szerepet tölt be, majd hadai élére áll. 8 hajóval vonul Nafplió ellen, mely török stratégiai pont. Novemberig tart az ostrom, majd Nafpliót beveszik és ez lesz a szabad Görögország fővárosa, Bubulina új hazája.
Nafplió után Monemvasia és Tripolitsa felszabadítása következik, ez utóbbiban a szultán anyjának tett ígéretéhez híven megmenti a szultán háremét és gyerekeit, azoknak egy hajuk szála sem görbül. Megismerkedik a nemzeti hős Kolokotronissal, gyerekeik összeházasodnak, a felszabadulás utáni polgárháborúban, Kolokotronis-t segíti.
Miután minden vagyonát a szabadságharc ideájának áldozza, megcsömörlik és csalódottan a polgárháborútól visszatér Spetsesre, ahol 1825. május 22.-én, hőshöz nem méltó halált hal. Az alig 50 éves asszony egy családi problémát próbál megoldani. Az egyik fia megszökteti Eleni Kutsi-t, egy gazdag család leányát. A család a lányt nem akarja hozzáadni, mivel tudják, hogy Bubulina minden vagyona a felkelésbe veszett. A Kutsi család jó pár tagja Bubulina ablaka alatt gyülekezik, Bubulina pedig az ablakban. A heves összeszólalkozás eredménye: valaki homlokon lövi az asszonyt. Senki nem tudja ki volt, soha nem derül fény a dologra, ha a Kutsi család tudja is, ezt a titkot jól őrzik.
Így a tenger-járt asszony, akinek a neve egyet jelent a görög szabadságharccal nagyon is prózai módon kell, itt hagyja ezt az árnyékvilágot. Gyerekei az Agamemnon-t az államnak ajándékozták, Bubulinának halála után az oroszok az admirális címet adományozták, ő az egyetlen nő, aki ezt a címet megkaphatta.
Élete sok művészt megihletett, képét sokan megfestették, sokan írtak róla, elbeszélések, versek, könyvek szereplője, de népi daloké is.
Élete a hazáért való önfeláldozás példaképe, olyan dologé, amit ma egyre kevésbé tudunk elképzelni...”


A főtérig már nem jutunk el, mert látjuk, hogy a hajónk indul vissza a mólóhoz, és mi is arra vesszük az irányt.
Ezúttal már nem jut nekünk asztalnál hely, mert nem vagyok hajlandó tolakodni és lökdösődni érte. Így a társalgóban csüccsenünk le, kényelmes, puha ülősarokba. Eddigre már a társaság életereje még jobban megcsappan, köztük én is kidőlök. Ezt lehet szó szerint érteni, mert valóban ledőlök, sőt picit még el is szunnyadok. Félálomban delfin, delfin kiáltásra ébredek, de ezúttal tényleg itt vannak. Mindenki a korlátoknál figyeli, fotózza őket. Jó darabig kísérnek bennünket, ugrándoznak a hajó oldalánál, aztán lassan elmaradnak.

Este 7 óra után érünk vissza Tolóba. Szent elhatározásom, hogy vagy út közben vacsizunk, vagy semmikor, mert nem vagyok hajlandó hazamenni, és némi generál után újból útra kelni. A nézetemet osztja a családom is, és a parton haladva, az első szimpatikus helyen helyet is foglalunk. A választás a Barbaressa tavernára esik, amiről már olvastam, és általában jókat. Közvetlenül a parton ülünk, székeink a homokban. Vendég egy szál se, de ezen nem csodálkozunk, mert fiatal az idő. Egy, az asztalok között ugrándozó, játszadozó kislányt kérünk meg, hogy kerítse elő az apukáját, hogy étlaphoz juthassunk. Várunk rá egy darabig, de ráérünk, és annyira fáradtak vagyunk, hogy ezen nem is húzzuk fel magunkat. Közben pedig a lassan sötétbe boruló öblöt csodáljuk. A vacsora finom, és az ára is normális. Aztán hazasétálunk a parton a Stellához. Részemről hamar elájulok, félálomban még hallom, hogy a többiek beszélgetnek az erkélyen.

5. nap szeptember 7. – Nafplion – Palamidi erőd, Karathona-beach

Igazából már bőven délelőtt van, amikor ez a nap elkezdődik számunkra. A programunk is ehhez igazodik. A késői reggeli után piacra indulnunk Nafplionba, szerda lévén. Nézelődünk, gyümölcsöt és zöldséget vásárolunk, sétálunk egy kicsit a parkban. Aztán visszaülünk az autóba és felmegyünk a várba.

Teljesen a bejáratnál sikerül parkolnunk, szinte az autó orra előtt-alatt terül el a város. Sokan a másik oldali 1000 lépcsőt választják a feljutáshoz, és valóban nagy kihívás lehet ezt a tűző napon abszolválni, de nekem ez most felejtős. A nyugdíjas, féláras belépő itt is működik.
A vár elég nagy területen fekszik, kőből kirakott sétautak kötik össze a bástyákat. Egy részét bejárjuk, megcsodáljuk a kilátást, de a tegnapi nap után egyikünk sem vágyik arra, hogy minden egyes követ megnézzünk, minden bástyát végigjárjunk. Így hát lassan továbbállunk, és inkább fürdeni megyünk.

Visszahajtunk a bekötő útig, és ott jobbra fordulunk, a Karathona-beach felé. A táv csak néhány kilométer, de utunk szinte végig kanyarog, és elég látványos is.
A strand igazából egy öböl, és nem is kicsi. Körbeveszik a hegyek, és csak bámulunk ki a kocsiból.
A parkolás egyszerű, mert sok hely van, és az út mentén elég sok az árnyékot adó fa is. Az autót sem kell a tűző napon hagynunk. A part végig homokos, de azért keresgetjük egy darabig a megfelelő helyet, mert néhol nagy kövek vannak a vízben. Nem megyünk el a napernyős részig, de látjuk, hogy sokféle vízi mókára is lenne lehetőség. Jó ideig itt is maradunk, mert a víz is nagyon kellemes.
Szemben látszanak a Peloponnészoszi-félsziget első nyúlványának hegyei, először még halvány szürkésen-kékesen. Később jön egy elég sötét borulat, és már a hegyek körvonala is sötétebbé változik. Vele együtt a szél is megérkezik, így véget vetünk a fürdős programnak.
Azért még elautózunk az öböl végéig, ahonnan már Tolo csak egy köpés, de a sziklás domboldalon nem vezet át út.
Van viszont egy kis kápolna, a sziklák között a parton. Egy keskeny gyalogösvényen lehetne oda jutni, de nekem, aki mindig mindenhová felmászok és bekukkantok, most nincs esélyem megnézni. Talán majd egy másik alkalommal, amikor már biztosan tartanak a lábaim.

Visszagurulunk Nafplionba, és elintézzük a bevásárlást a Lidl-ben. A nap éppen nem süt, de árnyékolóval ellátott parkolóba állunk. Mellettünk egy csotrogány parkol, jót nevetünk rajta, hogy ugyan mióta állhat itt. Vastag porréteg fedi, nincs visszapillantó tükre, oldalsó szélvédője, kilincse, sőt még ajtóburkolata sincs. A belseje szintén erősen hiányos, a hátsó ülések helyén szemétkupac, a kormánynál kiszaggatott vezetékek. Éppen pakolunk a kocsiba, amikor egy fiatal pár érkezik, bepattannak az általunk roncsnak titulált járgányba és elhajtanak. A döbbenettől hirtelen szólni sem tudunk, aztán kitör belőlünk a röhögés. Hiába, ez, illetve ez is Görögország.
Korán érünk haza, de megint pihenést tervezünk erre az estére. Ki kell pihennünk a tegnapot, és a holnapot, már előre, mert hosszú utat tervezünk másnapra. Ekkor még csak sejtem, hogy ez lesz az én legeslegnagyobb élményem ezen a nyaraláson, és halálosan fáradt leszek, de senki és semmi sem tud eltántorítani. 

6. nap szeptember 8. – Monemvassia, Elafonissos

Korai ébredés, illetve ébresztés után, kb. ½ 8-kor sikerül elindulnunk. Igazság szerint lehetne korábban is, de így sikerül. Az első célállomásig a táv cirka 180 km, de a hegyi körülmények miatt 4 órát számolunk rá, és kell is ennyi.
Kezdésnek a parton haladva, szinte körbeautózzuk az Argolisi-öblöt. Itt még sík terepen haladunk. Néhány percre megállunk egy Mili nevű településnél, ami vicces nekünk, mivel a kiskutyánknak is ez a neve, mondjuk két l-lel. Régi gőzmozdonyokat nézünk meg, van, amelyik csak kicsit rozsdaette, de van, amelyik nagyon. Mégis inkább a rajtuk lévő graffitik bántják a szemünket. Kicsit sajnáljuk, hogy ha már idehozták őket, akkor talán lehetne egy picit többet törődni velük.
Tovább indulunk, és az út vonalvezetése is változni kezd. Kanyarok és emelkedők jönnek, de nagyon szép a táj. Aztán találunk egy kis parkolót az út mentén, csodás kilátással az öbölre, a hegyekre, és itt bevesszük a reggelit, miközben csak bámulunk, körbe-körbe.
Leonidionál letérünk a főbb útról és délnek vesszük az irányt. Olvasmányaim szerint már ez az útvonal is járható. Valamivel közelebb halad a tengerparthoz, rövidebb is, és nagyon látványos. A másik út is az, de arra majd visszafelé jövünk.:-) Utunk kis falvakon vezet keresztül. Borzasztóan élvezzük a rengeteg látnivalót. Aztán beindul a kanyargás egyik hegyre fel, aztán le, aztán az egész kezdődik elölről.  Néhol teljes kilátásban van részünk az Argolisi-öbölre, néhol csak az előttünk lévő hegyet látjuk.
Az egyik falvacska után vadonatúj aszfaltos útra érünk, és eléggé felfelé tartunk. Az emelkedő tetején váratlan meglepetésben részesülünk, elfogy alólunk az aszfalt, és mi repülünk néhány métert, majd kicsit nyekkenve érünk földet. Innen már földút következik, és hirtelen belém hasít a felismerés, hogy erről is olvastam, mehetünk nyugodtan tovább, mert csak egy kis szakasz ilyen, aztán aszfalt lesz megint. Azért kiszállunk az autóból szétnézni egy kicsit. Valami fennsík-félén vagyunk, jó magasan.
Mellettünk fenyves. Azt nem mondom, hogy erdő, de sok fenyő van, néhol elszórtan egy-kettő, néhol csoportokban. A levegő pedig hűvös, mondhatni hideg. A tengerszinti 35 fok után kicsit fázunk. Kb. 18- 20 fokra saccoljuk, pedig itt is tűz a nap. Még mielőtt „vacogni” kezdenénk, tovább indulunk. Tényleg nem tart sokáig a földutas szakasz, és jól járható. Az aszfaltos burkolatra ráhajtva azért már óvatosabbak vagyunk. És jól tesszük, mert megint következik egy kis földút. Ez a szakasz már rövidebb, és az utolsó is. Igazából nem értjük a logikát ebben az útépítésben, egyes részek aszfaltozva, aztán szünet, és megint aszfalt. Semmiféle bekötőút nincs a környéken és gépeket sem látunk sehol.

Aztán már az foglalkoztat bennünket, hogy a következő hegy után már elő kell bukkannia a nagy sziklának, ahová tartunk. Így esik meg, hogy szinte észre sem vesszük, amikor elhaladunk Gerakas falucska mellett. Ez teljesen átlagos görög falu, meseszép kis kikötővel, amit egyszer azért megnéznék. Amiért valójában megemlítem, az a híres elszármazottja: Telly Savalas, azaz Kojak felügyelő. Eredeti nevén Aristotelis Savalas, így már érthető a rövidített név, és görögösebb a hangzása is. Ő már nem itt született, hanem Amerikában, de a szülei innen vándoroltak ki. Ő is, mint minden görög, büszke volt származására. Állítólag anyagilag is besegített falujának a 70-es években, amikor erre a környékre is eljutott a villamosítás. Azt nem tudom, ebből mi az igazság, az viszont biztos, hogy a 80-as években felkereste a települést, mert dokumentumfilmet tervezett gyökerei bemutatásáról, és arról, hogy valójában milyen szegénységből indult. De addigra már a turisták kezdték felfedezni a környéket, és az álmos kis halászfalu luxusjacht-kikötővé változott. Így a terv fuccsba ment. Hiába ült be a kafenionba a helyiek közé, azok nem akartak vagy nem mertek neki mesélni. Talán már csak egy idegent, egy turistát láttak benne, talán az akkori világ legismertebb zsaruját. A zsarut, aki eljött hozzájuk, és talán a végítélet is vele jött.

Kiérve a hegyek közül megpillantjuk a sziklát. A sziklát, ami inkább egy magányos hegynek tűnik, kiemelkedve a tengerből. Maga a városka, Monemvassia még takarásban van, de már mindjárt megérkezünk. Valamikor hajdanán csak vízi úton lehetett megközelíteni a várost, ezzel szemben nekünk könnyű dolgunk van, mert út épült azóta a vízen. Ráhajtva a bekötőútra, pillanatok alatt megérkezünk a hegy lábához. Bal oldalunkon hosszan állnak a parkoló autók, jobbunkon a tenger. Csak hajtunk tovább, végig mellettük, és az út végén ott a kapu, ahonnan már csak gyalog folytathatjuk utunkat. Ráadásul irtó szerencsénk van, mert egy darab üres parkolóhely tátong, mintha csak minket várna. Ez nagy megkönnyebbülés nekem, vagy látja Zeusz, hogy jövünk?
Bár neki nem igazán van köze a helyhez. Monemvassia nem ókori eredetű, de görög telepesek alapították 583-ban, és elkövetkezendő évszázadokban a Bizánci Birodalom fontos támaszpontjaként szolgált. Az erődítmény sokáig bevehetetlen volt, számtalan arab és az 1147-es normann hódítási szándéknak is ellenállt. Azt mesélik, hogy a fellegvárban volt egy búzamező, amely a ciszternákkal együtt lehetővé tette 30 várvédő túlélését akár évekig is. A Birodalom bukása után Monemvassia maradt az utolsó szabad bizánci város.
Belépünk a kapun, ami valójában nem is kapu, hanem a városfalban lévő boltíves bejáró, S alakban kialakítva. Még véletlenül sem fordulhat elő, hogy autók hajtsanak be a városba. Elénk tárul a városka.

Kőből épült házak fogadnak bennünket, és köztük sikátor szélességű utcák, néhol keskeny lépcsőkkel, itt-ott boltívekkel tarkítva. Az ablakszemek kicsik, néhol inkább aprók. Sok épületet felújítottak már, igyekezve megtartani az eredeti stílust, legalábbis kívülről. Némelyikből szálloda lett, nyilván borsos árú egy itt eltöltött éj. 
A turizmus már ide is betette a lábát, látunk giccs-szuvenír boltokat, de valódi kézműves termékekkel is találkozunk. Megpihenünk egy bizánci stílusú, de mai modern kávézóban. Aztán bebarangoljuk a helyet, gyönyörködünk az elénk táruló kilátásban, bekukkantunk a szintén felújított templomba. Ahogy beljebb érünk, egyre több a romos épület, de a ledőlt falakból származó kövek ott vannak mellettük, gondosan gúlába rakva. Mintha csak arra várnának, hogy valaki ismét falat emeljen belőlük.
A hangulat nem kimondottan görögös, de mégis valami megérint. Ez tipikusan az a hely, ami vagy elvarázsol valakit, vagy szinte teljesen hidegen hagyja. Valahogy olyan érzés kerít hatalmába, mintha az itt maradt történelem egy darabján sétálnék. És élőben, a jelenben.
Sajnos csak az alsóvárost tudjuk bejárni, a felsővárosba vezető meredek lépcsősor hiába csalogat. Ez marad legközelebbre, a tetején álló csodálatos Aghia Sofia templom és a mesés panoráma úgyszintén.

Azért nem ülök így sem nehéz szívvel az autóba, mert már a következő célt látom magam előtt, ami fürdés, Elafonissoson. Cirka egy órányira van Pounta, ahonnan komppal megyünk át a szigetre. Az állítólag látványosabb utat választjuk, és nem is csalódunk. Egy kanyar után kis vízesés tárul elénk, közvetlenül az út mentén. Ez épp jókor jön, kicsit felfrissítjük magunkat.
Pounta kikötője igazán aprócska, inkább csak egy móló, ahová kiköthet a hajó. De az öböl, hát az valami mesés. A víz sekély, a színe pedig a türkiz kék és zöld között valahol. Elafonissos nem volt mindig sziget, ez egy régi-régi fölrengésnek köszönhető. Sok időnk nincs bámészkodni, mert máris jön a kompunk. Nem vagyunk sokan, így nem kell feltolatni, elég a fedélzeten irányba állítani az autót. A jegy nem drága, nem egészen 20€, négyünknek, autóstul.
Kb. 20 perc múlva pedig már a strand felé autózunk. Az út mindössze 4 km, a parkolót is könnyen megtaláljuk. Innen már bokáig érő homokban sétálunk le a Sarakiniko-öbölig. Sajnos a sejtésem valósággá válik, iszonyatos szél fúj, magasra tarajozva a hullámokat. A látvány így is lenyűgöző, de fürdeni a déli csücsökbe indulunk, a Simos beachre. Ez némiképp védett az errefelé gyakori szelekkel szemben, mert épp előtte áll egy homokdomb. Egy jó nagy homokdomb, ahonnan általában csodás képek készülnek, a két öböl már-már összeérő karéjáról. És valóban, itt jóval nyugodtabb a víztükör, szinte azonnal belevetjük magunkat. Ez a strand a legszebb, amit eddig láttam. A víz színe egészen elképesztő halvány zöldes, kellemesen langyos. Bent is puha homokon lépdelhetünk, mégsem zavaros, hanem kristálytiszta. Egyszerűen nem tudok vele betelni. Forgok körbe-körbe, igyekszem minden apró részletet a saját belső fényképezőmmel rögzíteni, nehogy valaha is el tudjam ezt a látványt felejteni.

    

Kicsit később a gépi tárolás is előtérbe kerül, és ennek érdekében nekiindulok a lankáknak. Sajnos senki nem tart velem, engem pedig hajt a muszáj. Egészséges lábbal ez a domb épp csak egy nagyobbacska bukkanó, de nekem komoly fejtörést okoz. Próbálom feltérképezni a számomra legkedvezőbb útvonalat, és lassan egyre feljebb és feljebb jutok. A homok itt is mély, minden lépésemre fokozott figyelmet fordítok. Ezekben a percekben csak és kizárólag a cél lebeg a szemem előtt, a visszaútra nem gondolok, pedig halvány fogalmam sincs arról, hogy hogyan jövök le.   Időnként megállok, megfordulok, majd megállapítom, hogy még mennem kell, mert még kevés látszik az öblökből, vagy éppen egy fa takarja a kilátást. Végül eljutok egy pontig, ahonnan már tudok fotózni, de ez korántsem a dombtető. Azt is látom, hogy be kell érnem ezzel, mert fentebb köves, sziklás részek vannak, és azt már végképp nem tudom teljesíteni. Gyönyörködöm kicsit, míg szusszanok, aztán elkészülnek a képek is. Nem teljesen olyanok, amilyenekre vágynék, de beérem ennyivel. Lefelé nehezebben haladok, és igyekszem oldalazva lépegetni. Szakad rólam a víz, de megcsinálom, és jutalomként újra fürdeni megyek.
Az órára pillantva kiderül, hogy ha sietünk, elérhetjük a kompot, ezért pillanatok alatt összekapjuk magunkat. De nem, nem érjük el. Pici kellett volna, de lemaradunk. Ezt előre tudva, maradhattunk volna a strandon, de jobb így, mert engem csak hat ökörrel lehetett volna elcibálni. A következő járat megint előbb indul a menetrendnél, de ezúttal szemfülesek vagyunk.
A szárazföldre lépve, immár hazafelé indulunk. Ezúttal forgalmasabb, talán haladósabb utat választunk, mert Tolo nagyon messze van, kb. 5 órányira. Ez a mai nap legkellemetlenebb része, de teli vagyunk élménnyel, és ez segít. Már jócskán sötét van, amikor beérünk Kosmas faluba, ahol megpihenünk kicsit. A megálló adja magát, mert beérve épp a főtéren találjuk magunkat, és hirtelen nem egyértelmű, hogy melyik irány a miénk. Sajnálom, hogy nem nappal járunk erre, mert ez tipikus hegyi falvacska, főterén néhány tavernával, templommal. Gyalogosan bejárjuk a teret, és rá is találunk a mi utunkra. Szívem szerint beülnék valahová, elfogyasztani egy vacsorát, de mivel a hegyekben járunk, fázunk. Kb. tizenegynéhány fok lehet, és mi strandoláshoz vagyunk öltözve. Így hát tovább indulunk.
Innen kezdve aztán mindannyian a teljes figyelmünket az útnak szenteljük, mert őrült szerpentinen haladunk, és nem ismerjük az utat. Olyan 20 perc múlva elhaladunk az Eloni kolostor közelében. Látni csak a fényeket látjuk belőle, más semmit. Ez nappali programnak szintén kiváló lenne, mert a kolostor rá- és bele van építve a sziklafalba, de vezet hozzá út is. A fényeit még jó néhány kanyarral később is látjuk, míg el nem tűnik végleg a szemünk elől. Leonidiotól már ismerős úton haladunk, innen röpke másfél óra alatt haza is érkezünk.
Tolo-Monemvassia: 180 km, 3ó 10perc, Monemvassia –Pounta kikötő: 36 km, 1ó, Pounta-Tolo:225km,cc. 5ó.
Megtett km ezen a napon 440, ez időben több mint 9 óra nettó autózást jelent, de több útvonal is választható. Piszok hosszú és fárasztó, de megéri.

7. nap  szeptember 9.

A jól megérdemelt pihenés napja. Késői ébredéssel, kényelmes kávézgatással indítunk a teraszon. Aztán lusta melankóliánkat megzavarja egy ajtó alatt becsúsztatott levélke. A sorok Ágitól, az idegenvezetőnktől származnak, és az áll benne, hogy a szombatra tervezett spetsesi kirándulás elmarad, mert nem indul a hajó. Később, ha arra járunk, térjünk be az irodába, és visszakapjuk a pénzt. Ez nagyon rossz hír, mert nagyon kíváncsiak lettünk volna a fesztiválra, azon belül a hajóégetésre, és persze az óriási tűzijátékra, ami ilyenkor dukál. Arról nem is beszélve, hogy – ezzel - minden tervünk borul, át kell szervezni. Egy ideig találgatjuk az okokat, mint mindenki más tenné, aztán lassan belenyugszunk. Fürdünk egy kicsit a közeli parton, ebédet főzünk, majd tartunk mi is egy kis sziesztát, amit megint fürdéssel koronázunk meg.
Épp egy kis esti sétára indulnánk, amikor betoppan Ági, a pénzünkkel. Magyarázatot is kapunk, a hajók engedélyével van valami gikszer, a papírtologatók találtak több hajót, aminek nincs vagy lejárt az engedélye. Ezért országos ellenőrzésbe kezdtek. Minden papír mindenhonnan bekérve, hajós kirándulások elnapolva. Érdekes dolog ez, mert magyar aggyal nem értem, hogy ez eddig hogy nem derült ki, vagy miért pont most kell ezt erőltetni. Amikor még sok a turista, sok lenne a bevétel, és a sok társaság mind elesik ettől. Ráadásul el sem juthatunk, ahová szeretnénk, mert nincs mivel. Csak két héttel kellett volna később…

8. nap szeptember 10. – Didyma, Koilada, Lepitsa beach, Porto Cheli, Kosta

Korábban ébredünk, mondhatni kipihenve. Az ajtón túlról sürgés-forgás halk zaja szűrődik be, készülődnek a hazaindulók. Mi pedig lesétálunk a közeli pékségbe, feltankolni a pékáru készletünket. Reggelizés közben hozzánk is megérkezik az ágynemű és törölköző váltás. Erre a napra, ugye más program lett volna, de így sem akarunk itthon ülni. Készül néhány szendvics, és útra is kelünk.
Célpontunk Didyma, ami nincs túl messze. Ezúttal Drepano felé indulunk. Szép útvonalon haladunk, először még sík terepen, a tenger közelében. Elhagyjuk Vivarit, ami hangulatosnak látszik, így kocsiból, de nem állunk meg. Aztán lassan emelkedni kezd a terep, és ezzel együtt kanyargóssá is válik. Amikor úgy gondoljuk, fent vagyunk, megállunk, és bámulunk. Az egész öböl szinte a lábainknál hever, csodálatos látvány.
Aztán tovább kacskaringózunk, le- és felmegyünk, míg kb. egy óra múltán megérkezünk Didymába. Illetve nem is maga a falu a cél, hanem a közvetlen szomszédságában lévő természeti képződmények, kráterek, szám szerint kettő. Megtalálni nem nehéz, mert az egyik már messziről látható, óriási harapásnak látszik a hegy oldalában. Jobbra lehajtva az útról, földúton haladunk egy keveset, egészen addig, amíg alkalmas a terep autós közlekedésre.
Először a nagyobbat vesszük szemügyre, egy kis sétával meg is érkezünk. A keletkezésükről nem találtam hiteles információkat, de annyit biztosan lehet tudni, hogy csak földi kőzetek vannak a közelben, tehát meteorkráter nem lehet egyik sem. Egy elmélet szerint egy földalatti gázrobbanás hozta őket létre, valamikor a régmúltban. A Google-Earth felvételein mindkettő tisztán kivehető.
A nagyobb kráter igazán csak messziről látványos, közelről csak egy beomlott, tátongó sziklaüreg, persze jó nagyban. Itt-ott láthatók az alján a törmelékdarabok, de már belepte a növényzet. Körülötte a járás sem biztonságos nekem, így hamar ott hagyjuk, és visszagurulunk az érdekesebb kráterhez. Ez a kráter jóval kisebb, és teljesen szintben van a földdel. Ha valaki nem figyelne, akár el is sétálhatna mellette. Ki lehet állni a szélére, és letekinteni a 30 méteres mélységbe. Az óvatlan látogatóknak drótkerítést is állítottak, de itt-ott már megbontották a mindent látni akaró turisták. A perem körül, és lent az alján is bokrok, cserjék, sőt fenyőfák takarják a kilátást, de azért már így is lenyűgöző és titokzatos a hely.  

    

Földbe vájt, keskeny járaton jutunk a belsejébe, meredek lépcsőkön. Nem olyan hosszú a tárna, hogy világítani kelljen, és a fehérre mázolt falak is segítenek a tájékozódásban. Először egy kis erkélyfélére jutunk ki, ahonnan még néhány lépcsőn érünk le, véleményem szerint egy belső széles peremre, nem teljesen a kráter aljára. Azonnal szembeötlik egy kis fehérre meszelt kápolna, melynek csak a külső fala épített, a többit maga a szikla alkotja. Előtte kint padsorok a hívőknek. Annyira elüt a környezettől, de mégis, valahogy nagyon idevaló.
Aztán sétálunk kicsit körbe a kráterben, de a másik kápolnáig már nem megyünk el. Ennek egyik oka megint én vagyok, a másik pedig, hogy nem tudjuk, hogy két sziklatemplom van. Ráadásul a másik teljes egészében barlang, apró ajtóval, ablakkal, fehérre meszelve. Az a gyanúm, ha tudok róla, négykézláb is elmászok megnézni, de erre nem kerül sor.
Kifelé menet megragadja a figyelmemet egy, a lábaimnál heverő szikla. Bizony jó nagy, és kis szemlélődéssel azt is lehet látni, hogy hol a falban a hiány, ahonnan lepottyant. Ahogy jobban nézegetem, feltűnik az összetétele. Nem vagyok geológus, de szinte elámulok rajta. Apró mészkőtörmelékből, kavicsokból, némi vörösagyagból áll. Olyan, mintha egy nagy darálóval törték volna össze, és valami hihetetlen erő préselte volna egybefüggő sziklává. Ennek az erőnek bizony jelen kellett lennie, mert az egész kráter ebből áll, a falak és az aljzat is. Ekkor már észreveszem a falakon az egészen magasra futó repedéseket is, és már az is nyilvánvaló, hogy nem lesz itt örökké. Csak a nedvesség hiánya az, ami miatt itt még meglehet, évszázadok, évezredek óta? Itthon az eső már rég elmosta volna.
Aztán kimászunk a gödörből, és frissítőt veszünk magunkhoz. Csak most tűnik fel, hogy alaposan felkúszott a hőmérő higanyszála, ömlik rólunk a víz.
Utunkat folytatva, fürdőprogramot javasolok, és ennek említése senkinél nem vált ki tiltakozást. Még otthon feltérképeztem a közeli partokat, így elsőnek a legközelebbit vesszük célba, ami csak néhány kilométerre van. Percek alatt meg is érkezünk Fournoi falucska tengerpartjára. A part szép, hullámzás szinte alig, de beigazolódik a sejtésem, a terep köves. Előzetesen képeket nem leltem a helyről, így már eleve gyanakodtam. Erre az esetre készültem B tervvel, de előbb még erről néhány szó. Elég hosszú, nyugis partszakasz, garantáltan békés. A hozzánk közeli végében apró dombocska, amin jó görög szokás szerint kis templom, néhány pad, és néhány árnyat adó fa teszi teljessé az idillt. Lenézve látjuk, hogy a tengerparti rész tovább folytatódik, végét egy nagyobbacska domb zárja le. Ez egy különleges hely, belsejében barlang rejtőzik, nem is akármilyen, ősember-barlang. Franchthi barlang a hivatalos neve, és valóban őskori maradványokat találtak benne. Az odajutás meglehetősen kalandos, mert csak egy keskeny ösvényen lehet megközelíteni, végig a domboldalt követve. A képeken a belseje is elég sziklásnak látszik, így jelen esetben kísérletet sem teszünk a becserkészésére. 

Napirendre kerül a B tervem, ami garantáltan homokos partot ígér, és szintén a közelben van. Elautózunk Koilas, vagy Koilada településig – több nevét is olvastam már –, elhaladunk néhány hajójavító dokk mellett, és a táblát követve - keresztülhajtva az apró félszigeten - meg is érkezünk a Lepitsa beachre.
A strand egy kis öböl, egyik oldalról szinte teljesen zárt. A partja homokos, és az árnyat adó fás liget, sőt néhány pálma is feldobja a környezetet. Néhány autó az árnyékban parkol, már-már mi is arra vesszük az irányt, de meglátjuk, hogy a mély homokból csak némi manuális segítséggel tudnak kijutni. Így hát az autó marad a napon, mi meg lesétálunk a strandra. Rögtön árnyékba telepszünk, ritka kincs ez errefelé. 
A helyi büféből – ami lehetne akár Üvegtigris is – frissítőket vásárolunk, ezzel persze jogot is a szabadon álló napágyak, székek elfoglalására. Aztán eljön a perc, hogy kívülről is lehűtsük magunkat, vízbe gázolunk. A víz az eddigi legmelegebb, és csodaszép színekben pompázik. Jó, annyira nem szép, mint Elafonissos, de rögtön utána következik. Szépen fokozatos mélyül, pont jó, mert azért nem kell sokáig gyalogolni, hogy úszható legyen.
Nagyon jól érezzük itt magunkat, mert nincs tömeg a parton, a fürdőzők többsége görög, magyar szót pedig egyáltalán nem hallunk. Az egyetlen negatívum, ami itt történik velünk, hogy frappét iszunk, ami életem legrosszabbja, konkrétan se íze, se bűze, csak hideg. Bárhogy küzdünk is vele, sajnos jó része a kukában végzi. Pedig már előtte is láttuk az emberkéket sorra dobálni a szemetesbe a félig telt poharakat. Nem tanulunk belőle, mi is besétálunk a csapdába.

Néhány fürdéssel és szundival később, valaki felveti, hogy mi lenne, ha mi magunk próbálnánk átjutni Spetsesre, a fesztiválra. Ami, ugye éppen ma van, és mindannyian bánkódunk miatta. Innen már nem távolság, és hátha sikerül. Ezen kissé fellelkesülve tábort bontunk, felrángatjuk ruháinkat, és még a lábainkra tapadt homoktól is sikerül megszabadulnunk, az egyetlen itt lévő üdülőkomplexum előtti falikútnál. Tudjuk, hogy ezt a célt szolgálja, de korántsem a mi számunkra. Nem szól ránk senki.
Újból keresztezzük a települést, majd ezúttal jobbra fordulunk, Kranidi irányába. Utunk nem megy be a városba, hanem közvetlenül mellette halad, s a terep, szokás szerint, igen változatos, emelkedik és kanyarog. Aztán lassan tengerszintre ereszkedve, Porto Cheli városához érünk, ami a tehetősebb görögök és más nációk valóságos fellegvára. Az óriási félköríves kikötőben luxusjachtok garmadái sorakoznak, miközben szebbnél szebb villák szegélyezik utunkat. Nem állunk meg, hanem tovább haladunk Kosta kikötője felé, ahol átjutást remélünk az áhított szigetre.
Ösztöneink egyenesen a kikötőbe vezetnek bennünket, ami nem túl nagy, inkább csak egy móló az öböl végében. Meglehetősen nagy a forgalom, és a közeli helyeken már mindenhol autók parkolnak. Odasétálok, megnézni az átjutási lehetőségeket. Van kb. 30 fős kishajó, ami 2€/fő, és vannak 10 személyes vízitaxik, amik 20€-ért repesztenek át a közeli szigetre. Ha megvan a létszám, akkor ez is 2€/fő árra jön ki. Az utasok pedig folyamatosan érkeznek, ahogy megtelik egy hajó, már indul is. Aztán áll be a helyére a következő. Az emberek öltözetén jól látszik, hogy ez valóban nagy ünnep a számukra, mert szinte mindenki kiöltözve érkezik. Véleményem szerint, talán túlságosan is, a szabadtéri program ellenére. Egyetlen gondunk akad, az autót kellene valahol leparkolni. Alaposan körbejárjuk a környéket, de sehol sem lelünk alkalmas helyet. Ahol találunk, az viszont már elég messzi van a kikötőtől, bozótos, kihalt területen, domboldalban. Ez a távolság már sok lenne nekem, ráadásul sötétben bóklászni, autót keresgélve, nem lenne túl szerencsés. Teszünk még néhány kört, aztán feladjuk, és hazafelé vesszük az irányt.
Kicsit csalódott vagyok, mert már majdnem sikerült eljutni a fesztiválra, de aztán mégsem. Hazaérve gyros-vacsora a teraszon, nyugiban. Arról is megfeledkezem, hogy a tetőről akár láthatnám is a tűzijáték magasabbra röppenő rakétáinak fényét.                         
Ezen a napon a megtett táv cirka 200 km, oda-vissza, nettó menetidőben számolva 3,5-4 óra.

9. nap  szeptember 11.

Egy pihenős, igazi nyaralós nap, sok fürdéssel helyben a partunknál. Sziesztával és kiadós esti sétával, nem utolsósorban a majdnem-telihold fényének bámulásával az öböl felett.

10. nap szeptember 12. – Kapsia, Olympia

Erre a napra az előretervezés valahogy elmaradt, így reggelinél döntjük el a mai programot.
A család leszavaz egy esetleges hosszabb túrát, így a közelebbi célpontok kerülnek előtérbe. Aztán, hogy, hogy nem, a cseppkőbarlang meglátogatására esik a választás. Tényleg nincs messze, cirka egy órányira. Több útvonal áll a rendelkezésünkre, de mi megint nem akarunk autópályát, inkább „a kertek alatti” kisebb úton indulunk. Megkerüljük az öblöt - a már ismerős úton -, majd Tripoli irányába fordulunk.
Ez az útszakasz is telitalálatnak bizonyul, egyik ámulatból a másikba esünk. Persze a tényleg legszebbnek látszó helyeknél muszáj megállnunk, és úgy tátani a szánkat. Visszapillantva, szinte az egész Argoliszi-öböl a lábainknál hever, bámulatos. Teljesen deja vu-m van, mintha írtam volna már ilyesmit?!
Tripolinál fordulunk észak felé, innen még néhány km, és már meg is érkezünk a kis faluba. A barlanghoz a falu szélén vezet az út, kitáblázott. De tábla nélkül is simán megtalálható, mert csak a hegy vonalát kell követni. A barlang, cseppkőbarlang lévén nem mostanában került ide, ugye. De mindezidáig nem volt látogatható. Mindössze az idén nyílt meg a látogatók számára is. Épült egy kis látogatóközpont, de a környéke még elég gondozatlan állapotban van.
Megvesszük jegyeinket, sajnos itt a nyugdíjas kedvezményre nem számíthatunk, mert nem állami terület. Ám nem borsos az ár, fejenként 6€. És 10 perc múlva már indulunk is a barlangtúrára. Belül azt kapjuk, amire számítunk, igazán látványos cseppkövek között, kiépített sétautak fogadnak. A túravezető próbál nekünk mesélni, de nyelvi hiányosságok miatt ezt nem kérjük, inkább csak nézelődünk. A csoportban igazán nem vagyunk sokan, 4-en. Ezért sem értem a tiltást, hogy nem lehet fotózni. Nincs igazi reklám, nincs PR, nincs semmi. Hogyan szeretnék növelni a látogatottságot, ha alig tud valaki a barlang létezéséről, és persze arról, hogy megtekinthető? Így sajnos nem készülnek képek, sehogy sem tudok elbújni a tömegben.
Cirka félóra múltán már kint is vagyunk. Az itthoni barlangokhoz képest kicsike, de nem bánom, hogy sort kerítettünk rá. De mondhatjuk, hogy barlangmániás vagyok, tehát nem biztos, hogy bárki másnak ekkora élmény ez. Azért mutatnék valamit:  Kapsia cseppkőbarlang

Sétálunk még a környékén, aztán meglepő útitervet javasol a családom. Ha már úgyis erre járunk, miért nem megyünk el Olympiába? Miért, miért? Hát talán azért, mert közelről volt szó.
Mivel nem vagyok én semmi jónak elrontója, ókori romnézőbe indulunk. Áthajtunk a falucskán, és máris irányban vagyunk. Mi ez nekünk még ez a néhány km? A km 115, az idő pedig rá kicsit több, mint másfél óra, a tervező szerint. Bár a tempónkat ismervén…. Hát igen, az út továbbra is hűűűű, meg hasonlók, ráadásul áthalad Lagkadia falun, ami nem egy mindennapi hely, még Görögországban sem. De ellenállunk neki, ezúttal.
Olympiában hamar rátalálunk a bejáratra, és még az autót is sikerül letennünk nem túl sok keresgélés után. Kombinált belépőket veszünk, a teljes árú 9€, amivel a múzeum és a romterület is látogatható, persze ismét benyújtjuk igényünket a kedvezményre is. Ezúttal már kevesebb töprengés után, meg is kapjuk. Vagy mi leszünk egyre határozottabbak?
Kissé tanácstalanok vagyunk, merre is induljunk, de a romterület bejáratánál nagyon csalogató vízcsobogást hallunk, és igen, rögtön erre indulunk. A terméskőből kirakott falikutak még véletlenül sem ókoriak, de kiváló célt szolgálnak, kellemesen hűsítenek. Aztán séta, a romok között, jó sokáig. Bevallom, nem teljesen ilyennek képzeltem a helyet. A romokat igen, de valamiért az a kép lebegett a szemem előtt, hogy itt aztán egy fia árnyék sem lesz. De van. És égetően szükséges is.
Kis túlzással azt mondom, hogy árnyéktól árnyékig sétálunk, közben mindig újra és újra erőt gyűjtve, próbáljuk a köveket, építményeknek elképzelni. Van, ami teljesen egyértelmű, de van, aminek eredeti mibenléte nem derül ki számunkra.
Nekem, azt hiszem, a két legjelentősebb hely Héra temploma, ahol még mostanság is lángot gyújtanak, négyévente, és hát a stadion. A stadion, amit mindenki ismer, de mégsem. Mert nem olyan, mint amilyennek látszik. Nagyobb, sokkal nagyobb. Eredetileg terveztünk egy oda-vissza futást, de egyrészt rettenetes forróság van, másrészt járni is alig tudok, nem még futkosni. Így hát másokat figyelünk, hogyan válnak egyre apróbbá, ahogy távolodnak. De ők sem futnak, csak sétálnak. Egyszer csak őrült sípolás hasít bele a kabócák muzsikájába. És nem értjük. Csak állunk, nézünk egymásra, és nem értjük. Most akkor mi van? Aztán rádöbbennünk, mi a gond. Nem, nem az a gond, hogy valaki ráült egy kőre, vagy épp kezeivel simítja az ódon idők emlékeit. Az a gond, hogy Apukám felhajtotta a hasán a pólót, és úgy sétál. Nem, nem vetkőzött le, csak egy kissé felgurította a hasán, védekezvén a meleg ellen. De ezt nem lehet, olyannyira nem lehet, hogy haragos sípszó a jutalom. Tudom, hogy vannak szabályok, öltözködési és viselkedési illemformák, amiket szigorúan vesznek, na de könyörgöm, ezt itt nem érzem helyénvalónak. Egyrészt, mert nem fedett, zárt helyiség, másrészt, tényleg nagyon meleg van. Harmadrészt ez az OLIMPIAI STADION – így nagybetűvel, a stadion, ahol az ókori futók meztelenül futottak. Vagy tévednék? Mindegy, a póló visszagördül a pocakra, és magunk mögött hagyjuk a sípoló ellenőrt. Mert ellenőr, és nincs egyedül. Így, hogy tudjuk, mit keressünk, már látjuk őket, lelepleződnek előttünk. Már előbb is felfigyeltem egy egyedülálló sétálgató lányra, de nem jöttem rá, hogy mi a furcsa benne. Így teljesen nyilvánvalóvá válik, hogy őrzik a helyet. Álcázzák magukat, turistának, traccspartizó fiatalnak, de ott vannak, és figyelnek. Tehát, aki erre jár, jól gondolja meg, mit cselekszik, és hogy öltözik, nehogy megbotránkoztassa a sípot.

Sétánk végén újból felüdülünk a falikutaknál, és múzeumozni indulunk. Két múzeum van, az egyikbe van megváltott jegyünk, a másik ingyenes. Mindkét múzeum régészeti leleteket mutat be, kis különbség még köztük, hogy az egyikben engedik, hogy fotózzunk, a másikban nem. Megmondom őszintén, ezen is csodálkozom kicsit. Szerintem pont a kiemelkedő jelentőségű leleteket lehet fotózni. Vagy ki tudja, de tény, hogy a nekünk, laikusoknak ismertebbeket, vagy fontosabbnak tűnőbbeket. Így a fotózatlan múzeum látnivalóiból sajnos nemigen marad emlékem.
A terület


Aztán autóba ülünk, és teszünk egy kört a romterület mentén. Valójában a Coubertin bárónak emelt emlékoszlopra lennék kíváncsi, állítólag a szívét is magában rejti, de nem találjuk. Vagy rossz helyen keressük, vagy nem ott van már, ahol eredetileg volt. Mindegy, így is láthatjuk a stadiont kívülről, kerítésen túlról, és épp a másik végéből.
Még teszünk egy kis sétát a városkában is, ahol azért érzékelhető a turizmus jelenléte, de még így is hangulatos. Hazafelé a már ismert úton indulunk, bár eredeti terveimben nem így szerepel.

Kárpótlásul megállunk nézelődni Lagkadia-ban, a hegyoldalban épült faluban. Szívem szerint bolyonganék kicsit benne, de ezúttal maradunk a központi részénél, mert még sokat kell autózni Tolóig.
Az úton „összefutunk” egy kanyarból előbukkanó, hazafelé tartó kecskenyájjal is. Egy darabig szaladnak előttünk, majd jobbra letérnek az útról. Este 9 után érünk „haza”, és már csak ahhoz van kedvünk, hogy gyros vacsorát vegyünk magunkhoz, a Tsirosból. Jó szokásunkhoz híven ezt is a teraszon fogyasztjuk el, közben jól kibámészkodjuk magunkat az esti sétálókon, de menni, na, azt nem vágyunk, egy csöppet sem.

A megtett km: kb. 400, ez időben nagyjából 6 óra, autóban ülve, de nem tűnik ennyinek, mert folyamatos a látnivaló utánpótlás.  


11. nap  szeptember 13.

Így a második héten már nem vagyunk annyira fittek, ezért ezt a napot is nyaralósnak, láblógatósnak nyilvánítjuk. A pihenésbe beleférne egy kis motorcsónak-túra, de csalódnunk kell, nem találunk bent ladikot, mindet kibérelték előlünk, egész napra. Tehát fürdünk, pihenünk, és még egy kis locsi-fecsi a szomszédokkal, mert az infócsere az kell. Ki hol járt, mit látott. A Romvi taverna tábláján nagy betűs kiírást olvasunk, báránysült lesz este a kínálatban. Ebből adódóan ez már fix pont erre az estére. Csak Apukám rendel eme csemegéből, de mindannyian megkóstoljuk. Jelzőket nehéz mondani, egyszerűen isteni. És sok. Annyira, hogy marad is belőle. Mármint hús, csont nem, mert arra járó koldulónak adjuk. Aki két lépést odébb lépve, azonnal nekihasal, és teljes figyelmét a finom falatra fordítja. A bőséges vacsora után még valamennyit le is dolgozunk belőle sétánk során, talán…

12. nap szeptember 14. – Mystras, Tajgetos

Ez a nap megint nem a pihenésé, eljött az utolsó nagy, illetve távolabbi kirándulás ideje.
A célpont sem akármi, hanem Mystras, ami épp úgy bizánci eredetű, mint Monemvassia. Csodás helyen fekszik, a Taigetos oldalában, 6 km-re Spártától. És nem mellesleg a világörökség része, csakúgy, mint Olympia.
Ezúttal szakítva a hagyományainkkal, a rövidebb, illetve gyorsabb utat preferáljuk, okkal. De erről majd később. Argos városánál felhajtunk az autópályára, és Tripoliig repesztünk rajta, azért nem tovább, mert itt véget ér a pálya. De továbbra is maradunk a főúton, ahol azért elég jól lehet haladni. Kivéve, ha tartálykocsik kerülnek az ember útjába. Ezekből meg van bőven errefelé. Egy alkalommal meg is állunk kicsit ejtőzni néhány percre, mert már unjuk a folyamatos követést, persze az utat is elég jól tudják takarni. Spártába érkezve behajtunk a városba, a táblák jól vezetnek bennünket Mystras irányába, nem kell sem térkép, sem egyéb segítség. És az innen leírtak esetleges hasonlósága más beszámolókkal nem a véletlen műve. Én is ezekből tervezgettem - ezer hála és köszönet értük, neveket nem sorolnék, de mindenkinek - és a bevált infókat nekem is tovább kell, hogy adjam, az utánam következőknek.
Tehát, Spártában az első Mystras felé irányító táblának nem hiszünk, és megyünk tovább egyenesen. Kisvártatva meglátjuk a másodikat, ami pontosan és gyorsan a célponthoz vezet bennünket. Bent a falucskában is kitáblázott minden, de már látszik is a domboldalban néhány hívogató építmény. A romvárosnak két bejárata van, kezdésnek az alsóhoz hajtunk, ezt a táblán Main Gate-ként jelölik. Amiért itt állunk meg előbb, annak az az oka, hogy itt található a WC, a látogatók részére. A terület óriási, és fogalmunk sincs, hogy mennyi időt töltünk el bent, így amíg mi megkönnyebbülünk, felfrissülünk, addig a fiúk jegyet vesznek a pénztárnál. Mostanra már rutinnal kérik a kedvezményt a nyugdíjasok számára. Ha jól rémlik, akkor a teljes árú  jegy  5€, a kedvezményes 3€. Nem pont a fele, de ha jár, akkor jár.
Aztán nem megyünk be, hanem autóba ülünk, és a felső kapunál lévő parkolóba hajtunk. Ezt Fortress Gate-ként jelölik a táblák. Azért döntünk így, mert fogalmunk sincs, hogy mennyire fog ez nekem menni, mivel továbbra sem vagyok egy gyaloglóbajnok, és Apukám térde sem az igazi. Azt gondoljuk, lefelé csak könnyebb lesz a dolog, mintha felfelé kellene mászni. És azért a meleg is jócskán emellett szól. És elindulunk befelé.
A hegy tetején egy valamikori kastély és erődítmény romjai állnak, még 1249-ből. Ez az akkor Spártában élő, akkori frank fejedelem elhatározásából épült, és fejlődött lassan virágzó várossá, benépesítve, beépítve szinte az egész környéket, és ezzel együtt a hegyoldalt is. A településnek jelentős szerep jutott a történelemben, harcoltak érte a bizánciak, a törökök, és rövid ideig velencei uralom alatt is állt. A folyamatos csatározások közepette is fenn tudott maradni, csak a XIX. században kezdett elnéptelenedni. Ma már csak a romjai láthatók a valamikori pompának a hegy tetején. Hogy egész pontosan mennyire romos, azt sajnos, most nem láthatom meg, mert a józan eszem azt diktálja, hogy örüljek, ha egyáltalán le tudok menni a hegyoldalon, nem hogy még felfelé induljak előtte.

    

Így hát a lefelé vezető ösvényre fordítjuk a figyelmünket. Az első kanyar után már előttünk is van az első templom. Van belőlük rendesen, kisebbek, nagyobbak, romosak és már felújítottak. A látvány tényleg mesés, és a kilátás is az, még innen is.
A legtöbb templom belseje is igen látványos, mert freskókat csodálhatunk meg a falakon, mennyezeten. Apró ösvények, utacskák vezetnek egyiktől a másikig, táblákon is olvasható, hogy mikor melyikhez érkezünk. Amint egyre beljebb érünk, az utak állapota annál rosszabb. A kövek egyre kerekebbek, csúszósabbak, néhol csak kis jóindulattal lehet útnak nevezni, mert még csak egy szintben sincsenek. Jó szolgálatot tesz a zárt cipő, de mégis küzdenem kell, minden méterért. Egy idő után Apu feladja, és visszamegy az autóhoz, de én nem akarom. Itt már mindegy, valamerre mindenképpen menni kell, és akkor már lássak is közben. Már nem megyünk oda minden egyes romhoz, csak a szimpatikusabbakhoz. A palota is kimarad, mert kissé félreesik a többitől. És jó nagynak látszik. Körben fel van állványozva, szépen halad a restaurálása.
A ma is működő Pantanassa kolostorba bemegyünk, és itt sem kell csalódnunk. Az udvara épp olyan, mint bármely más kolostornak, virágokkal, kúttal, hűsölő macskákkal. Utunk vége felé rálelünk az aprócska múzeumra is. Az ajtaját nyomni kell, hogy bejuthassunk. Nyomjuk, de nem nyílik. Mákunkra épp jönnek kifelé, és rájövünk, hogy nincs zárva, csak egy bivaly erejével kellett volna nekihasalnunk. Bent kellemes hűvös fogad, óvják a leleteket, ezért hát a bazi nehéz ajtó.                                                
Jó kétórai barangolás után jövünk ki az alsó kapun, és alaposan kimerülve ülünk be az időközben idehozott autóba. Aki igazán fitt, egészséges és kíváncsi, az 4-5 órát kényelmesen el tud itt tölteni, persze némi folyadék mindenképpen szükséges.

Innen nem visszafelé indulunk, hanem át a Tajgetoson, Kalamata felé. Ez Görögország egyik legszebb útvonala. És tényleg az. Kanyargós, néhol keskeny, de jó minőségű úton haladunk, nem sietünk, mert látni szeretnénk, merre is járunk. Néhol egyszerűen kivájták a sziklát, hogy elvezethessen alatta az út. Megállni csak elvétve lehet, mert ehhez nem adottak a feltételek. Azért a sziklaalagútnál kiugrom a kocsiból, és az út peremén bandukolok tovább, sűrű kattintgatások közepette.

    

Olyan táj ez, ahol, ha nem tudnám, hogy hol járunk, talán más országra tippelnék. A napsütötte sziklás hegyoldalak, fenyvesek láttán, óhatatlanul is eszembe jut, milyen lehet ez a vidék télen? Mert bizony a hólánc táblák is sűrűn elibénk kerülnek, figyelmeztetve, hogy nem mindig a barátságos arcát láthatja az erre utazó.
Találunk egy kis tavernát, ahol felfrissítjük magunkat. Félig-meddig beépítették a sziklafalba, de pontosan nem látszik, hogy hol kezdődik az egyik és hol a másik, mert belepi a sűrű növényzet. Az biztos, hogy a mellékhelyiség már a sziklában van, mert iszonyatos hideg van bent. A terasz igazán hangulatos, és tényleg kellemesen hűvös, árnyékos. Több autó is megáll, vannak, akik étlapot is kérnek, aztán fogyasztanak. Nehéz innen elindulni, de aztán csak rávesszük magunkat.
Kalamatában jó nagy forgalom fogad bennünket, és elég lassan tudunk haladni. Sajnos, még ide sem ért el az autópálya.
Utolérünk egy teherautót, amit jó sokáig követünk, mert nincs lehetőség az előzésre. A kanyarokban, emelkedőkön annyira közel érünk hozzá, hogy már kiolvasható a rendszáma is. Ami épp olyan, mintha igazi lenne, de csak rajz. Sárga alapon, kézzel, filctollal írt. Jó alkalom a mosolygásra ez is. Nálunk már vérét vették volna a rend szigorú őrei.
Kivételesen, még világosban érünk vissza Tolóba.  Így hát irány a Tziros taverna. Pukkadásig eszünk, aztán azért sétálunk még egy kicsit.
A napi távolság 340 km, kb. 5 óra nettó menetidővel.

13. nap szeptember 15. – Motorcsónak-túra 

Ismét egy laza nap, de ezúttal teljesül régi vágyunk, sikerül hajót foglalnunk.
A Romvi tavernánál bérelünk egy motorcsónakot. Vagy inkább motoros csónakot. A vezetésükhöz nem kell nagy tudomány, röpke két perc alatt mindent megtudunk. A hajó 8 személyes állítólag, négyünknek kényelmes. Van árnyékolója, nem kell a napon aszalódni, ha valaki nem akar. Van horgony, evezőlapátok - biztos, ami biztos -, mentőmellények, sőt még hűtőtáska is. Ez persze üres, de feltöltjük magunknak. Egy órára 10€ a bérlés, mi két órára kérjük. Utólag már azt mondom, háromra kellett volna.
Beszállunk és kifutunk a kikötőből. Kifutunk – ez nem a legjobb szó, inkább kivánszorgunk. Mert ez nem gyors hajó, félelemre semmi ok, és a motorja sem csendes, inkább pöfög, és zakatol jó hangosan. De élvezzük, mert csak mi vagyunk és a víz. És a szigetek Tolo körül, ha valahol, akkor itt mindenképpen van mit nézni. Ráadásul a közelben.
A Romvi sziget mentén haladunk, annyira közel, amennyire csak merünk. Szépen lassan mögé érünk, és az eddig nem látott része is elénk tárul. Kis öböl, köves parttal. Itt is követjük a partvonalat, amennyire lehet, de erre már sekélyebb a víz. Élesen kirajzolódnak a víz alatti kövek és sziklák, annyira tiszta a víz, hogy nem tudjuk felmérni, hogy milyen mély. Elég mély, hogy ne akadjunk fel. Még mindig, még mindig, hopp, egyszer csak mégis. Épp csak súroljuk a köveket, de leállítjuk a motort, és az evezőkkel próbáljuk ellökni magunkat a mélyebb rész felé. Ötletünk beválik, de csak nagyon lassan sodródunk hátra. Így hát a fiúk lapátot ragadnak, és evezni kezdenek. Én meg vezényelek nekik, ahogy a filmekben szoktak.
Aztán megfordulunk, és motoros hajtással közelítjük meg Daskalio szigetét. Ez a kis sziget a szárazföldről nem látható, teljesen takarásban van. Ezt ki is használták a görögök, anno, amikor török megszállás alatt voltak. Itt rendeztek be iskolát gyermekeiknek, hogy az ínséges idők múltával is emlékezzenek gyökereikre, nyelvükre.
Épp távozik egy kisebb kirándulóhajó, így kikötünk. Fel lehet menni a sziget tetejére, ahol épületmaradványok vannak. A már ismert okokból ez nekünk kimarad, csak a parton nézelődünk egy keveset. Sajnos, nem vagyunk egyedül, mert egy nagyszámú csoport is itt maradt. Jönnek, mennek, hangoskodnak, tüzet gyújtanak.
Így már nem annyira vonzó a hely, inkább tovább állunk. Teljesen megkerüljük, majd a Romvi sziget túloldalán pöfögünk tovább. Immár a Koronis szigethez tartunk. Megérkezvén, ki is kötünk. Épp jókor, mert csak mi vagyunk. Felmegyünk a lépcsőkön, és máris – a távolról már jól ismert – kis templomnál találjuk magunkat. Sajnos zárva van, így nem jutunk be. De nem baj, így is nagy élmény. Nézelődünk, fotózunk. Tolo is a fotóarcát mutatja, épp szemben velünk. Időnk vészesen fogy, sajnos már csak a visszaútra futja. Annyira nem flottul, de azért sikerül a móló széléhez parkolnunk, és elköszönünk Jannistól, akitől a hajót béreltük. Hazasétálunk a parton, aztán elcsábulunk fürdeni. A víz isteni, kellemes, jó sokáig pancsikolunk benne.


14. nap szeptember 16.  

Ez már majdnem a nyaralás vége, az utolsó teljes nap. Majdnem az utolsó alkalom a napkelte megtekintésére. Egyszer már majdnem sikerült, de akkor kissé elkéstem.
Ezúttal nem maradunk le róla, időben érkezünk a teraszra, ahonnan premier plánban látható. A Stella teteje is alkalmas erre a célra, de onnan zavaróbb az összhatás, mert a házak teteje belelóg a képbe, és kissé illúzióromboló. 
Először csak a fénye borítja be a tájat, rózsaszínesre festve az egész öblöt, amíg maga a Nap a szemközti hegy mögött rejtőzik. Majd lassan áttörnek az első sugarak, és teljes egészében megcsodáljuk, hogy a vörösen izzó napkorong szépen lassan, méltóságteljesen felkúszik az égboltra, és lépésről-lépésre hagyományos színeibe öltözeti a tájat.

    

Nagy tervek már nincsenek erre a napra, de azért átugrunk még egy kis sétára Nafplionba. Ezúttal a régi, velencei stílusú városrészben kóborlunk, nézelődünk. Kisétálunk a kikötői sétányra, vetünk néhány közelebbi pillantást a Bourtzi erődre is. Át nem megyünk, igaz, nem is látjuk, honnan indulnak a kishajók. Lehet, hogy nem is járnak, mert nagyon hullámzik a víz és szeles az idő. Jó nagy kört teszünk a városban, aztán bevásárolunk még néhány szükséges apróságot. Délután ismét a hullámokkal ringattatjuk magunkat, immár sajnos utoljára. Az utolsó vacsorát a Romvi tavernában fogyasztjuk el. Ismét bőséges és finom falatokat kapunk, közben pedig búcsúpillantásokat vethetünk az ezen estén is csodaszép öbölre.

15.-16. nap szeptember 17-18. – Hazaút

Megint szombat, turnusváltás. Ma már sajnos nem nézhetjük a többieket, ahogy sürögnek-pakolnak. Nekünk is ezt kell tennünk. Mire végzünk, kissé irigykedve látjuk, hogy a váltásunk már megérkezett, és lázas, nyaralás előtti fény csillog a szemükben.
A kocsit megpakolva búcsút intünk nekik, és a kedves, eddigi szomszédjainknak is. Tolóban is megyünk egy búcsúkört, no, nem azért, mert annyira nehéz távozni, hanem, mert fotómasinám akksijait, töltőstül a konnektorban felejtem. Ezúttal, a lehető legközelebbi ponton felhajtunk a pályára, és haladósra vesszük a figurát. Az Olympus Plázánál megállunk, kicsit felfrissülni. És azonnal ismerősökbe botlunk, a szomszédok is épp itt gondolták, hogy ideje egy kis pihenő beiktatásának. Ezen jót nevetünk, és vidámabb hangulatban haladunk tovább. Annál is inkább, mert betervezünk még egy utolsó utáni fürdést.
A választás Nei Porira esik, és jó döntésnek bizonyul. Mert azért ezen a szeptember közepi napon is nagyon meleg van. A fürdés jólesik, felfrissít bennünket, és még a sót is sikerül lecsapatni a bőrünkről. Még vásárolunk néhány apróságot, majd, immár végérvényesen rátérünk a haza vezető útra. Utunk eseménytelen, és a szokásos időben érkezünk haza, reggel 6 tájban.

Tippek, gondolatok

Először is a Peloponnészosz gyönyörű. Ezen nincs mit ragozni. A két hét semmire sem elég, csak arra, hogy a következő utat kezdjük tervezni. Én is azt hittem, hogy csak egyszer járok ezen a vidéken, ezért igyekeztem a nekünk legfontosabb célpontokat egy nyaralásba összefűzni. Ezért is lettek hosszabb, kimerítőbb utak. Ma már máshogy tervezném, de nem bánok semmit sem, és tudom, mi az, ami visszavár.
A félszigeten nem ajánlok Gps-t. Jó esetben elvihet oda, ahová tervezi az ember, de ha valaki rossz irányba téved, akkor egész hegyeket kell megkerülnie ahhoz, hogy célba érjen, és ezzel rengeteg időt veszíthet. A térkép - egy jó térkép - már többet segíthet. Mi nem használtuk ezt sem, hanem a saját kezűleg írt itineremmel jártuk a vidéket, amit Google-Earth segítségével készítettem. Sok időmbe került, de megbízható, pontos infókhoz jutottunk, és mindent elsőre találtunk meg. Persze, ezek a dolgok akkor állnak igazán, ha valaki olyan, mint mi, és szeret le-letérni a főutakról.
Minél délebbre megyünk, az üzemanyag annál drágább, és ugye ma már ez is fontos szempont. Nem mintha ez eltántorítana egy következő úttól, csak jó tudni, hogy számolni kell vele.
 

FÉNYKÉPEK

Hozzászólások  

0 #1 Gratula!balazsh 2012-11-29 01:00
Kiváló beszámoló! Mennyi volt az összes km, amit a két hét alatt sikerült beletekerni az autóba?
0 #2 Tetszik.győzelem 2012-11-30 01:00
Ahogy leírtad, irigylésre méltó kirándulás. Spárta, és az ő történelme, szívem csücske. Nem beszélve Tajgetosról ami szinte beépült a nyelvünkbe.
0 #3 Köszi!!melus16 2012-12-02 01:00
Az én szívem csücske is! Nagyon sok minden nem fért bele, de lesz még rá alkalom! ;)Balázs most megfogtál, utána kellett néznem! A vége 5065km lett. :lol:
0 #4 csodálatos!kiflic 2012-12-26 01:00
Az ünnepek alatt végre volt idöm elovasni ;)Nagyon szeretem a beszámolóidat,ugy irod le,hogy szinte azt érzem,én is ott vagyok :)

Hozzászólás írásához be kell jelentkezni!

endeel