---- KÉPEK ----

Miért éppen Skopelos? Valami újat szerettünk volna, és persze lehetőleg szigetet. Feltétel volt, hogy  viszonylag közel is legyen, mivel most nem tudtunk az útra plusz napokat áldozni, a két hetes nyaralásról pedig nem szerettünk volna lemondani. Persze az utazás már a nyaralás része, de mi a 14 napot az egy szálláson eltöltve szoktuk számolni. Mivel Volos, a kompkikötő kb. olyan messze van, mint Keramoti, ezért az innét elérhető Szporádok szigetcsoport közül Skopelosra, a MammaMia szigetre esett a választásunk.



Út a szigetre

Mivel időre kellett menni az előre megváltott kompjegye miatt (2016.03.31-én megvettük), ezért volt fix tervezett indulási időpontunk, amit természetesen nem sikerült tartani, így 18:00 helyett 19:30-kor indultunk. Ezért a szokásosnál egy kicsit nagyobb tempót próbáltam tartani az utakon. Nem azt mondom, hogy száguldoztam, de azért kb. 10 km/h-val a megengedett felett mentem. Első negatív élmény mindjárt a magyar határon fogadott, ahol az előzetes telefonos információ alapján „intenzív, de folyamatos” az áthaladás. No, ez annyit jelentett, hogy a magyar oldalon nem volt előttünk senki, de ahogy átértünk kb. 20 m és elértük a sor végét. Nem hiszem el, hogy a telefonon felhívott ember ezt nem látta. Szóval a két határ közti részt sikerült nagyon lassan megtenni, így a tervezett 30 perc helyett 50 perc lett az első határ. Még 20 perc mínusz.  :(
Szerbia meglehetősen eseménytelenül telt. A kapuknál szerencsére nem volt torlódás. Belgrádon végig jó tempóval sikerült átmennünk, az elkerülőt még sosem próbáltam. Első megálló a lapovoi OMV benzinkút volt, ahol 24 percet töltöttünk, majd folytattuk utunkat. Az utolsó előtti kapu környékén felfigyeltem egy 3-as magyar konvojra, akik megelőztek, majd a kapunál utolértem őket (mivel ők megvárták egymást). A következő kapuig megint elmentek mellettem, és az utolsó kapunál megint leelőztem őket. Mivel nem először járok az úton, tudtam, hogy hamarosan jön a főutas rész, és ha ott a konvoj előttem fog lenni, akkor beszorulok mögéjük, így az utolsó kaputól én is még egy kicsit nagyobb tempóra kapcsoltam, nehogy megelőzzenek. Sikerült is előttük maradnom, így a főúton is jó tempót sikerült mennem. Szerencsére az autópálya építésnek a főút már csak egy kb. 30 és egy kb. 10 km-es szakaszra korlátozódik Szerbiában. Ennek köszönhetően sikerült a lemaradáson a Macedón határig lefaragni.
A macedón határon 30 perc alatt átjutottunk, majd az első benzinkúton tartottunk 10 perc egészségügyi szünetet, és már robogtunk is tovább. Macedóniában nem volt új autópályaszakasz, csak autópálya felújítások, illetve az autópálya végén rendkívül rossz minőségű út. Nem is a kátyú volt a fő probléma, hanem néhol olyan egyenetlen a felület, hogy majdnem repül az autó a szinte észrevehetetlen bukkanón áthajtva. Macedóniában még egy gyors tankolást iktattunk be az RT Petrol kúton (5 perc), majd hamarosan a határon voltunk.
Szerencsére a görög határon sem volt nagy forgalom, így hamar átjutottunk, és ismét tartottunk egy rövidebb pihenőt. A gyors reggeli után viszonylag már nyugodtabban, hogy elérjük a kompot, haladtunk tovább. A határ és a pihenő összesen 45 perc volt. Görögországban csak a 6 db fizetőkapunál álltunk meg, ahol Volosig összesen 12,6 Eurót kellett fizetni. Helyi idő szerint 10:45-re Volosba érkeztünk, ahol a Hellenic Seaways irodájában átvettük a jegyeinket, majd indultunk a komphoz. A kompra hamarosan meg is kezdődött a felszállás, ahova az elsők között sikerült beállnom. Meglepetésemre mögöttem egy magyar autó állt. Váltottunk pár szót, majd elindultunk keresni a családjainkat.
Hamarosan a komp is elindult, aminek első megállja Skiathos volt. Itt „tátott szájjal” néztük a kikötői forgatagot. A káosz meglehetősen nagy rutinnal szerveződött. Több ember összetett munkája kellett a gyors ki- és bepakolás, valamint a le- és felszállás irányításához. A kamionosok olyan pontossággal tolattak fel a hajóra, hogy arra nincs szó. A rövid megálló után hamarosan folytattuk utunkat Skopelos felé. A tenger sajnos az öbölből kiérve nem volt velünk, mivel egyre jobban mozgatta a hajót. Eddig sosem volt bajunk a hajókázással (pedig már nem keveset hajóztunk), de most sikerült a tengeribetegség közelébe jutni a család felének. Kikötés és kiszállás után irány a kikötő kijárat előtti találkozási pont, ahol a tulaj már várt mindet, hogy elvezessen a szállásig. Az apartmanunkhoz nagyon hamar megérkeztünk mivel az a kikötőtől 1 km-re volt.
Az út Volosig 1211 km volt, melyet 14 óra 15 perc alatt sikerült megtennünk, ebből 2 óra 45 perc volt az állás.

A szállásunk

Tél végén, tavasz elején több skopelosi szállásnak is írtam érdeklődő levelet. Sokan válaszoltak is. Végül a Naiades Apartmanra http://www.skopelosnaiades.gr/ esett a választásunk. Ára magasabb az eddigieknél, de a felszereltsége és nagysága is nagyobb volt. Mindenesetre a honlapjukon ajánlott diszkont árból is sikerült majd 15% kedvezmény kapnunk.
Az épületben földszintjén két apartman van, mi a kisebb Callirrhoe nevű, 65 m2-es két szobás, nappalisban laktunk. Az emeleten a tulajdonosok laknak. Az épület és környéke kívül - belül nagyon tiszta és karbantartott. Az udvar díszkővel van borítva, a kapu elektromos. A tulajdonosok, akik egy üzletet is üzemeltetnek a parton nagyon kedvesek és segítőkészek. Elmondásuk szerint mi voltunk az első magyar vendégeik. Naponta volt takarítás, 3 naponta ágynemű csere. De többször várt ajándék sütemény vagy gyümölcs az asztalon, mikor este hazaérkeztünk. A házról és tulajdonosairól csak pozitív dolgokat tudnék elmondani, de nem folytatom. Mindennel maximálisan meg voltunk elégedve.

Strandok

Milia Beach - volt az első, amit felkerestünk. Első napon, ha a tenger felé nézünk az „elválasztó sziklától” jobbra foglaltunk helyet. A többi napon, mikor visszatértünk, mert volt ilyen, hiszen ez lett a kedvenc part, a sziklától balra telepedtünk le. A part végig apró kavicsos, a víz pedig kristálytiszta. A napágyak és napernyők fogyasztás ellenében ingyenesek voltak.  A parkolás kényelmesen megoldható. Volt lehetőség a „vízi sport” kipróbálására is (banánozásra, fánkozás, …).  A fánkot egyik napon ki is próbáltuk, jó móka volt. :)

Kastani Beach - Ez a part is kavicsos a vize kristálytiszta. Közvetlenül a parton és feljebb, a füvesített területen is napágyak és napernyők sora. Nekünk nem jutott, így a fizetésről nem tudok nyilatkozni. A helyi bárt sem próbáltuk. A parkolással nem volt gondunk. Ide nem tértünk vissza többet, csak egyszer próbáltuk.

Glisteri Beach - Mi és gyanítom mások is fürdésre alkalmatlannak találtuk, mivel senki nem volt a parton. A part koszos és szemetes volt. Valamikor szebb napokat láthatott, illetve bár is lehetett itt, aminek már csak a lerombol nyomai találtuk.

Limnonari Beach – Viszonylag kicsi strand, kis parkolóval. A partja kavicsos, köves, a vízbe sziklapadon keresztül kell bemenni. A víz itt is kristálytiszta. Az öbölben több hajó is horgonyzott. A parton van két-három taverna is, az egyik udvarán medencével. A napernyők fizetősek. Ide visszatértünk, de akkor a víz felöl közelítettünk.

 

Panormos Beach – Hirtelen mélyülő, kristálytiszta víz jellemzi a kavicsos partú strandot. A strand az azonos nevű település teljes hosszában terül el. A parton végig tavernák és különböző vendéglátóhelyek. A napernyők fogyasztás ellenében használhatók voltak. A parkolásra az üres telkeken van lehetőség.

 

Hovolo Beach – Amiért egy kicsit „küzdeni” kell, mivel a Nea Klima déli részén (Elios Beach alatt) lévő parkolótól a szikla mellett, részben a vízben sétálva lehet megközelíteni. A víz itt is tiszta, a part nagyon szűk és kavicsos. Az emberek a hosszú part mentén eloszlanak. A szűk part és a szikla közelsége miatt a meleg még jobban érződik, mivel a fehér kő veri vissza a nap forróságát. Egy próbát megér a part, de nekünk nem lett a kedvencünk.

 

Perivolou Beach – Itt csak a világítótoronytól visszafele álltunk meg nézelődni. Kis kiépített parkolóban lehet hagyni a kocsit, a parkolóban kantin is van. A parkolóból keskeny ösvényeken lehet eljutni a parthoz. Egymás mellett két öböl is van. Ott jártunkkor nem sokan voltak az öblökben.

 

Stafilos és Velanio Beach – Stafilos település strandjai. A parkolás körülményes, csak a partra levezető meredek út szélén lehet hagyni az autót, majd onnét séta a meredek, majd a végén lépcsős úton a partig. A part keskeny, kavicsos, napernyőkkel tele. A napernyők fizetősek. A levegő itt sem mozog igazán. Először a Stafilos nevű beach-re érünk, majd ha azon végigsétálunk, akkor a kis sziklán kitaposott ösvényen átsétálva érhető el a Velanio Beach.  A Velanio szélesebb, kevésbé kiépített, de a napernyők itt is megtalálhatóak (ezek 1 Euróval olcsóbbak voltak). Erre a részre csak átsétáltam, a partot nem próbáltam.

 


Kirándulások

Sendoukia – „Kalóz sírok” Egy nagyon látványos hely, ahonnét csodás kilátás nyílik a tengerre, Alonissos-ra és a szigetre. Maga a helyet nem nehéz megtalálni, hiszen a főutakon is több helyen ki van táblázva. A Skopelos – Neo Klima útra kell rákeveredni, majd arról a táblával jelzett útnál lekanyarodni. A lekanyarodás után az aszfaltút hamarosan földúttá válik, ami áthalad egy aszfalt üzemen, majd hamarosan elérünk egy újabb útjelző táblát. Itt kell leparkolni, majd gyalog folytatni az utat. A gyalogút egy kitaposott ösvényen halad, majd a sziklákhoz érve már csak a sziklákra felfestett nyilak segítik a keresett hely megtalálását. Maga a hely nem nagy durranás, két sziklába vájt sírhely, a tetejéről a sírbolt le van húzva.  Viszont a környezet, a panoráma az nagyon tetszetős. Megéri a kis sétát.

Drakondoshisma (Dragon’s Cleft) és Amarandos („A három fa”)  - A Drakondoshisma pontos helye kérdéses, mivel a talált honlapon (http://www.skopelostravel.net/geography/drakondoshisma/ ) fellelhető térkép és a fotók nem ugyan azt a helyet mutatják. A térképen jelölt helyen egy kilátó van, ahonnét valóban szép a kilátás, de nem azt kapja az ember, mait a képeken lát. A képeket az Amarandos-hoz vezető úton, a térképen jelölt pontnál (http://www.skopelostravel.net/mamma-mia/amarandos/ ) lévő éles kanyarnál lehet elkészíteni. Mi a két helyet egy napon kerestük fel. A helyek autóval is megközelíthetőek, bár az Amarandos-hoz vezető út nem a legtökéletesebb. Volt egy meredekebb rész, ahol visszafele csak a harmadik nekifutásra sikerült felmennünk az autóval, mivel nem tudni miért az út talaja fel volt lazulva, a porban lévő nagyobb kövekben a kerék nem tudott megkapaszkodni. Az első térképen jelölt helye akár felejtős is lehet, de a másodikat ne hagyjátok ki. A hely nagyon érdekes, a víz meseszép színekben pompázik itt (is). Az első link fotóin látható öböl valóban érdekes, látványos. A „három fáig” vezető ösvény melletti öblöt és magát a kis félszigetet is érdemes megnézni.

 

 

Agion Ioannis kápolna (A Mamma Mia kápolna) – A fővárostól a kápolnáig az út viszonylag hosszú, főleg időben. Először el kell menni Glossa-ig, eddig vezet a sziget főútja, mely elég széles. Majd Glossa-tól a Shell kút felé letérve következik egy szűkebb szakasz, amelynek egyes részein két autó éppen csak elfér. Magát a kápolnát először fentről pillanthatjuk meg, majd hamarosan megérkezünk a parkolóba. A parkolóba Kantin is üzemel. Maga a kápolna nem lenne túl látványos, ha nem a szikla tetején lenne. Mindenesetre a kilátás a környező partokra szép. A felfele vezető lépcső sem volt oly fárasztó nekünk, mint azt többen írták, sőt tériszonyunk sem volt.
Mivel délután sikerült a kápolnához érni és a szomszédos partok már kezdtek árnyékba borulni, ezért azokat nem próbáltuk ki. Fentről mindenesetre nem néztek ki rosszul.

 

Glossa – A sziget második legnagyobb települése. A szűk utcás, részre este már nem lehet behajtani. Parkolót Loutraki felé tovább hajtva kb. 50-100 m után lehet találni, vagy meg lehet állni az út szélén. A városka nagyon hangulatos a szűk, lépcsős utcáival. Sétáltunk itt egy kis időt, majd beültünk az Agnati Étterembe, ahol a tetőteraszon nagyon finomat vacsoráztunk. Az adagok nem voltak túl nagyok, de az ízek nagyon bejöttek.

 

Skopelos város – Egy fél napot a város bejárására is szántunk. Nagyon hangulatos kis utcái vannak. Érdemes az utcákban „eltévedni”, mivel nagyon szép és érdekes helyeket lehet találni.

 

Világító torony északon – A sziget északi részén lévő 1884-ben épült világítótornyot is megnéztük közelebbről. Az út utolsó szakasza kb. a Perivolou Bech-től már földút, mely először kiskertek mellett halad, majd a semmi szélén. Óvatosan személyautóval is járható. Talán két rövid szakasza volt, ahol nagyon lassan kellett haladni.

 

Csónak bérlés – A tavalyi Zakynthosi csónakázás után, ami nagyon emlékezetes volt, idén már kerestük a lehetőséget a motorcsónak bérlésre. A neten is és kint szórólapon is egy Panormos-i bérlőt találtunk. Táblája és aszta kint volt a strand déli végében, de embert sosem találtunk ott. Talán a harmadik próbálkozás után találtunk egy srácot, aki elirányított a Milia Beach-re, mondván, hogy itt csak a következő héttől lesz meg az engedély. Milia Bech-en a banános, fánkos, … embereknél érdeklődtünk, akik tovább irányítottak Neo Klima kikötőjébe. Neo Klimába végre megtaláltuk az emberünket, akinél lefoglaltuk a csónakokat (a baráti családdal együtt összesen 7-en mentünk.)
A megbeszélt nap reggelén megérkeztünk a kikötőbe, meghallgattuk a tudnivalókat (korrektebb volt, mint a Zakynthosi) és elindultunk a kikötőből. Először északi irányba indultunk, ahol felmentünk egészen Loutraki kikötője fölé egy kicsivel. Majd visszafordultunk és délre vettük az irányt. Neo Klima előtt valahol megálltunk egy csobbanásra, de hamarosan indultunk is tovább. A víz felől is megnéztük a Hovolo Beach-et, majd az alatta lévő 3 kisebb öböl egyikénél álltunk meg egy újabb csobbanásra és egy kis parti sétára. Ezután Kastani és Milia Beachek elől elhaladva befordultunk Panormos öblébe. A következő megállónk Limnonari Beach volt, ahol újabb fürdőzés következett. Kikötöttünk még Amarandos-nál is, ahol a tenger felől is megnéztük a filmforgatás helyszínét. Innét még mentünk egy kicsit tovább, de hamarosan visszafordultunk. A vissza utat a parttól egy kicsit távolabb tettük meg bízva a delfinekkel való találkozásban, de ez sajnos elmaradt. Megkerültük még a Milia Beach előtt lévő Dasia Skopelou nevű szigetet, illetve kikötöttünk még a három víz felöl megközelíthető öböl egyikében, majd visszatértünk a kikötőbe. Itt jött a tanker autó, megtankolta a csónakokat, kifizettük a kifizetni valókat, és egy újabb jó élménnyel gazdagodva indultunk vissza a szállásra.

 

 

Ezen a kis szigeten a 2 hét alatt 553 km-t sikerült autóznunk. :)


Étkezés

Több tavernát és gyrosost is kipróbáltunk. Talán egyre mondanám, hogy nem ütötte meg a mércét. Általában finomakat ettünk. Persze viszonylag könnyen voltunk, mert a kedves szállásadóink elmondták, hogy szerintük hova érdemes beülni és hova nem. ;)

Gyrososból a Magdli nevű jött be legjobban, ami a kikötővel szemben a Souvlaki nevű hely (ezt is ajánlotta valaki, de nekünk nem jött be) mellett felfelé induló utca platánfás terén található (a parti úttól kb. 100 m). Lányoknak gyros saláta is van, ami nem más, mint friss saláta tál a tetején gyros hússal.

Molos Taverna http://www.molos-skopelos.com/website/  A parti út vége fele található taverna, melyet könnyű megtalálni, mivel általában tele van. Az ételek nagyon finomak. A kiszolgálás gyors és figyelmes. Második alkalommal mikor visszatértünk már megismertek.

Az Olivo Restaurant nem a parti úton van, hanem kicsit feljebb, de jól ki van táblázva. Nem a „leggörögebb”, inkább mediterrán, de itt is finomakat ettünk. A kiszolgálás viszont jóval döcögősebb volt.

Perivoli Restaurant is feljebb van a parti úttól. A Magdli gyrososnál még feljebb kell sétálni az utcában és pár lépés után meglátjátok a kiírást. Ez kicsit „elitebb” étterem, az árak is magasabbak. Az adagok kisebbek, de nekünk elég volt. A tálalás viszont sokkal szebb, mint máshol. A szállásadók gurme helyként jellemezték. Az ízekkel sem volt baj, nagyon finomakat ettünk.

Agnanti Restaurant (Glossa) (http://www.agnanti.com.gr/index.php/en/ ) A Glossai városnézéskor tértünk be ide. Valószínűleg előzetes helyfoglalós étterem lehet, mert kérdezték, hogy foglaltunk-e. Végül a tetőteraszon nagyon finomat vacsoráztunk, ahonnét a kilátás sem volt rossz. Az adagok nem voltak túl nagyok, de az ízek nagyon bejöttek. A felszolgáló lányok tuti, hogy nem görögök voltak.

 


Az út haza

Sajnos mindig eljön az idő, mikor indulni kell haza. Mivel utánunk azonnal nem jött senki az apartmanunkba, ezért nem kellett rohannunk. Délelőtt kényelmesen összepakoltunk és 13:30-kor indultunk Glossába, mivel hazafalé onnét vettük meg a jegyet (olcsóbb és rövidebb így a hajóút). A komp 15:20-kor indult, a tenger most nyugodt, sima volt. Skiatoson ismét megcsodáltuk a kikötői forgatagot, illetve a leszálló repülőket. A rövid megálló után folytattuk utunkat Volos felé.
A kikötés után kerestünk egy gyrosost, ahol megvacsoráztunk, majd egy benzinkúton töltöttünk egy keveset az autóba, hogy elérjünk Macedóniáig, és indultunk haza. Valahol Katerini magasságában sötétedett ránk. A görög-macedón határon összesen 16 perc alatt jutottunk át, majd irány az RT Petrol benzinkút, ahonnét tankolás és egy kis pihenés után 32 perc múlva távoztunk.
Éjfél után pár perccel érkeztünk a macedón-szerb határra. Ez az átkelés 8 perc volt. A következő pihenőt szokás szerint a lapovoi OMV benzinkúton tartottuk, ahol tankoltunk is. Ez a megálló kicsivel több, mint 40 percig tartott. Ez után már csak a szinte üres Belgrádon kellett átmenni, és következett a végtelenül unalmas autópálya a szerb-magyar határig.  Ez az átkelés volt a leghosszabb, 40 perc. Ezután még a szatymazi pihenőnél megálltunk eü. okokból, majd folytattuk az utunkat az M5-ön.
Az út Volostól hazáig 1208 km, ez 14 óra 20 perc volt, amiből 2 óra 20 perc volt az állásidő.
Ahogy nézem, hiába az odafele forszírozott tempó, átlagsebességben nem sokat jelentett. A tiszta menetidő 30 perccel volt kevesebb, ami 5 km/h-s különbség az átlagsebességben.

 

Utinaplók:

A dölt betvel időpontok a görög időzóna (+1 óra) szerint vannak írva.

Oda
  km időpont
Indulás (Budakalász) 0 19:30
HU-SRB határ érkezés 193 21:34
HU-SRB határról indulás 22:25
SRB 1. kapu (biléta) 289 23:13
SRB 2. kapu (2,5 Euró) 354 23:46
SRB 3. kapu (biléta) 409 0:19
ÖMV benzinkút érkezés 501 1:04
ÖMV benzinkótról indulás 1:28
SRB 4. kapu (6 Euró) 620 2:25
SRB 5. kapu (1,5 Euró) 643 2:40
SRB-MAC határ érkezés 779 3:59
SRB-MAC határról indulás 4:30
MAC 1. kapu (1,5 Euró) 795 4:40
MAC 2. kapu (1,5 Euró) 842 5:17
MAC 3. kapu (1,5 Euró) 873 5:35
RT Petrol kút érkezés 943 6:17
RT Petrol kútról indulás 6:20
MAC-GR határ érkezés 959 6:28
MAC-GR határról indulás 8:15
GR 1. kapu (1,2 Euró) 1024 8:45
GR 2. kapu (2,2 Euró) 1039 8:55
GR 3. kapu (1,9 Euró) 1096 9:24
GR 4. kapu (2 Euró) 1115 9:39
GR 5. kapu (1,4 Euró) 1132 9:54
GR 6. kapu (3,9 Euró) 1168 10:13
Volos kikötő érkezés 1211 10:45
Vissza
  km időpont
indulás szállásról 0 13:30
Glossa érkezés 30 14:20
Volosból indulás 20:05
GR 1. kapu (3,9 Euró) 73 20:38
GR 2. kapu (1,4 Euró) 109 20:58
GR 3. kapu (2 Euró) 127 21:13
GR 4. kapu (1,9 Euró) 145 21:27
GR 5. kapu (2,2 Euró) 203 21:58
GR 6. kapu (1,2 Euró) 218 22:06
GR-MAC határ érkezés 283 22:42
GR-MAC határról indulás 21:58
RT Petrol kút érkezés 299 22:05
RT Petrol kútról indulás 22:37
MAC 1. kapu (1,5 Euró) 369 23:19
MAC 2. kapu (1,5 Euró) 399 23:36
MAC 3. kapu (1,5 Euró) 442 0:01
MAC-SRB határ érkezés 458 0:12
MAC-SRB határról indulás 0:20
SRB 1. kapu (1,5 Euró) 594 1:44
SRB 2. kapu (biléta) 618 1:57
ÖMV kút érkezés 737 3:01
ÖMV kútról indulás 3:45
SRB 3. kapu (6 Euró) 829 4:34
SRB 4. kapu (biléta) 884 5:06
SRB 5. kapu (2,5 Euró) 949 5:41
SRB-HU határ érkezés 1045 6:35
SRB-HU határról indulás 7:15
Érkezés (Budakalász) 1238 9:25

 

 

---- KÉPEK ----



Fényképek


Nem mertünk, nem merünk már messzire elkalandozni.
A biotempomat és egyéb „alkatrészek” hajlamosak a meghibásodásra.
Tenger legközelebb az Isztrián van.
Nézegettük – és Triesztben találtunk szállást.
Hát nézzük meg Triesztet.

Trieszt mindig is kevert népességű település volt, a történelme meg sokáig nem Itáliához, hanem a Habsburgokhoz kötötte. Isztria kisvárosai sokkal inkább itáliai hangulatúak.

Aztán meg eszembe jutott, hogy Triesztben játszódik a Sándor Mátyás eleje. Érdekes lenne a helyszínt összevetni a regénnyel – köztudomású ugyanis, hogy Verne ki se tette a lábát a dolgozószobájából, úgy írt meg több tucat utazós regényt.
Triesztben pontosnak bizonyult a leírás.
Az első fejezet vége már Pisinóban (Pazin) és a Leme-csatornánál (Lim fjord) játszódik. Ezeknek a felkeresését is tervbe vettük, de aztán töröltük a programból. Fárasztó lett volna.

Triesztben mindig fúj a szél, úgy vettük észre. Éppen ezért fürdeni se mertünk, nem mertem kockáztatni a hátfájást. A város levegője viszont tiszta.
Ez nem bóra volt, ami naponta fújt nekünk, csak állandó levegőmozgás. De a bóra jellemző a városra, a környékre. És nem gondoltam volna, de itt sem kerültem idegen helyre – itt is mitológiai vonatkozású legendát találtam.
Aiolosz – latinul Aeolus -, a szelek istene, hazájából (ismerjük: ez Szamothraki szigete) rendszeresen bebarangolta a Földközi-tenger medencéjét. Sokszor elkísérték a gyermekei is.
Egy alkalommal a legkedvesebb lánya, Bora tartott vele. Szálltak-szálltak, végül a Karszton leszálltak. Bora ugrándozva, vidáman elkezdett felhőket kergetni. Szaladt ide-oda, egyszercsak egy barlanghoz ért. A barlangban az ifjú, hős argonauta, Tergesteo lakott, aki nemrég ért haza az aranygyapjút megszerző vállalkozásról. (Az Aranygyapjú-legendába az út során még egyszer belebotlottam.) Mivel az Argo hajón az összes görög félisten meg hős ott utazott, Héraklész, Orfeusz, a Dioszkuroszok stb., Tergesteo is fölfér az utaslistára…
Bora belépett a barlangba, és egy szempillantás alatt egymásba szeretett a két fiatal. Észre se vették, hogy múlik az idő. Aiolosz már bőszen kereste a lányát, napok múlva talált rá a barlangra. Dühében – Bora könyörgése ellenére – a sziklához csapkodta Tergesteót, amíg ki nem lehelte a lelkét, aztán behajította a tengerbe. De hiába parancsolt rá Borára, hogy kövesse és menjenek haza, a leány a barlangban maradt. Azóta is ott él. Amikor elandalodik, hogy milyen szép is volt a szerelmével együtt lenni, a „fényes” bóra fúj. Amikor meg elkeseredik, hogy megfosztották a szerelmétől, haragosan csapkod mindenre, ami az útjában áll, a tenger hullámait korbácsolja, hátha hozzáfér a tenger fenekén a kedveséhez.
Tergesteo vércseppjeiből pedig egy növény, a szömörce nőtt ki, ősszel az egész sziklás Karszt piroslik tőle.

A település Tergesteo nevét kapta, először Tergeste volt, aztán hosszú idő után alakult Triesztté: Trieste/Triest/Trst, a különféle nyelveken.

A Trieszti-öböl feletti részen végig sziklás karsztfennsík húzódik, a neve simán Karszt. Északnyugati vége táján Doberdo fennsíkján sok, száz évvel ezelőtt ott harcolt magyar katona alussza örök álmát.
De a sziklákról is találtam mesét:
Valamikor régen a Föld mindenütt virágzó kert volt, csak az egyik sarkában volt sok-sok kő. A Jóisten ezért megparancsolta Gábriel arkangyalnak, hogy hordja el a köveket a tengerbe. Az angyal zsákba is szedte a köveket és repült velük a tenger felé, de az ördög kíváncsi volt és kilyukasztotta a zsákot, a sok kő meg lepotyogott, pont ezen a helyen.

Sok érdekeset lehet olvasni a város turisztikai honlapján: http://www.discover-trieste.it/

Trieszt városa ki tudja elégíteni mindenkinek a saját kulturális igényét, legyen szó történelemről, képzőművészetről, zenéről vagy műszaki jellegű múzeumokról.
Még a bórának is van múzeuma, de az bejelentésre fogad csoportokat, úgyhogy számunkra az nem volt alkalmas program. Különben is inkább csak nézelődtünk.

Megkértük levélben a szállásadót, vegyen már nekünk jegyet (ill. bérletet) a városi tömegközlekedésre (mivel csak meghatározott helyeken lehet vásárolni). A vonaljegyen kívül van egynapos meg 15 napos bérlet, közte semmi.
A buszközlekedés nagyon jó. Jó a hálózat, kimennek a járatok a környező falvakba is, pontosak is többnyire, és a megállók oszlopain még az is fel van tüntetve, az adott helyre mikor érkezik a busz.
A közlekedési vállalat honlapja - http://www.triestetrasporti.it/index.php?it - jó (természtesen csak olaszul van…), de a vonalak térképe sehol sem található. Azt egy mobilapplikáción találtam meg, de nem bizonyult száz százalékig pontosnak.
A szállásunk a külvárosban volt (parkolóhely kellett), de aztán busszal jártunk, az egyik járat megállója 100 m-re, a másiké 200 m-re volt.
Jó is volt, hogy a tömegközlekedésre alapoztunk, mert mikor láttuk, hova csörtet be meg föl a busz, aztán ott még szembe is jönnek, akkor azért időnként égnek állt a hajunk… és domborzat aztán van rendesen ebben a városban.

Szeptember 5-én indultunk. Szakadó esőben. Rohadt fárasztó az autópályán úgy, hogy alig látom, hogy előttem 50 m-rel mi halad… Az eső kitartott a magyar határig. Onnan kezdve lassan a nap is kikukucskált.
A határon a szlovén oldalon meg kellett állni, mert matricát kellett venni a szlovén oldali MOL kútnál.
Megálltunk pihenni Trojanéban is, ahol a hétfői napon is tömve volt minden utasokkal.
Ljubljana környékén jó kis dugót fogtunk ki, hosszan. Postojnán (a barlangba nem mentünk be, nekem volt szerencsém hozzá, a páromat meg lebeszéltem róla, iszonyat futószalagos turistagyár) megálltunk tankolni és bevásárolni. Mivel Triesztben nem volt kényelmes gyalogos távolságra bolt, előre bevásároltunk egy hétre sok mindent (tejet, üdítőt, felvágottat, sőt kenyeret, ami a szlovénoknál nem sótlan), már csak egy órát kellett cipelnie az autónak. Kinéztem térképen, hogy ott egy Mercator üzlet, azokat ismerjük, menjünk oda. Leparkoltunk, bemásztunk a nagy hodályba – és ott derült ki, hogy ez nem élelmiszerüzlet, hanem műszaki áruház… át kellett menni a Lidl-hez… Közben meg sietni is kellett, mert a szállásadó kérte, hogy 5-ig érjünk oda.


Gyalog nem jártuk le a lábunkat. Minden napra jutott a belvárosból egy kis szelet, meg egy távolabbi kirándulás.

A városi közlekedésen belül vizibusz-járatok is vannak. Zöld Delfin a nevük… de legalább akkor zöldek lennének…

Nyáron van egy járat Gradóba is, de az csak augusztus végéig jár. Az öböl partja mentén Sistianáig járó hajó utolsó napja idén szeptember 7. Azaz volt két napunk arra, hogy hajózzunk egy kicsit. Ebbe persze beleszólt az időjárásjelentés is. Szerdára komoly szelet ígértek, ezért a keddet választottuk a hajókázásra.

Délelőtt még csak-csak normális időnek nézett ki, de ahogy elindult a hajó, egyre jobban beborult, és mielőtt Sistianáig értünk volna, el is eredt az eső. Visszafelé mi kiszálltunk Grignano kikötőjében, a Miramare-kastély mellett. Onnan busszal mentünk be a belvárosba. Az időjárás miatt viszont nem néztünk meg más helyet, csak a piacot meg boltot, aztán hazamentünk.
  
      
Szerdára nagy szelet ígértek, fújt is, de nem olyan vadul. Viszont erre hivatkozással a program csak piac és bevásárlás volt. Illetve előtte megnéztünk egy érdekes helyet. Leszálltunk a 8-as buszról, átmentünk egy gyalogos felüljárón a vasút fölött és az autópálya alatt, és leértünk az ipari rakparti részre. Ott létesített az 1800-as évek második felében a Lloyd hajós-, kereskedelmi és biztosítótársaság osztrák ága a kinőtt belvárosi kikötőhely helyett egy új, nagy telephelyet, Arsenal-t, kikötővel, hajójavítóval, raktárakkal, műhelyekkel. Minden a legmodernebb volt.
A telephely bejárata egy jellegzetes torony. Úgy fordítottam, amit találtam, hogy a ma működő telepre csak az mehet be, akinek dolga van, ezért meg se kíséreltünk a kapun bemenni. A kerítés mellett viszont meg lehet kukucskálni a régi épületeket. Egy bő negyedóra múlva meg jött az a busz, ami ritkán ugyan, de abba az utcába is bemegy.
Utána következett a piac. Vásárcsarnok. Nem túl fényes, kicsit kopott, de mindent kaptunk. Itt volt becsületes, igazi szőlő. Meg normális besztercei szilva, igaz, 2 euróért…


Csütörtökön átmentünk Muggiába. Úgy döntöttünk, oda csak az egyik úton megyünk hajóval (ez a járat egész évben közlekedik), vissza majd busszal.

De először a rakparton más érdekességet céloztunk meg. Van az Adriai Yacht Club oldalában valami, ami műszaki műemlék – lenne, ha az eredeti lenne.

Az 1800-as évek második felében a Habsburgok a teljes birodalom területére részletes térképet készíttettek. Szükség volt rá katonai célra meg a szaporodó vasútépítésekhez, és nem utolsósorban a földadó kivetéséhez készített nyilvántartáshoz, kataszterhez. Ehhez persze magasságmérés is tartozik. De mi legyen az a felület, amihez az összes többinek a magasságát viszonyítani lehet? Hát adja magát a válasz: a tengerszint. Csakhogy az se olyan egyszerű, hiszen van apály-dagály meg hullámzás. Ezért Triesztben (ez volt a Habsburgok tengeri kikötője) a Molo Sartorio-n létesítettek egy vízszintmérő berendezést, egy mareográfot. Ez folyamatosan rajzolta a jeleket a forgó papírra, amiből aztán kiszámolták, melyik is az a felület, ahol a legtöbbet tartózkodik a vízszint, melyik legyen a 0 magasságú felület. Ez az úgynevezett adriai magasság, innen számítják (számították).
A mólót később átépítették, de a mareográfot áthelyezték az akkor épült yachtklub oldalába.

         

Szóval irány a móló. És hoppá… kerítés és kapu… hogy a fene egye meg… alig volt egy kis lyuk a kerítésen kukucskálni, de ahol a táblának kell lennie, az persze nem látszott.
Viszont megtudtam a város honlapjáról még valamit: ennek a vízszintmeghatározásnak volt elődje. A Canal Grande egyik hídján, a Ponte Rosso-n volt a régi jelölés, ami a középvízszintet jelölte és egy része még megvan: a Zero Ponte Rosso. Később megnéztük azt is.


Aztán átsétáltunk a kikötőhöz. Nagyon fújt a szél.
Muggiát a vízről közelítettük meg. Miután a mólóról kiértünk az árbocerdőn át, egy igazi hamisítatlan kicsi velencei városka óvárosába értünk. Keresztülsétáltunk rajta, majd a csütörtökön tartott piacon is, a buszvégállomásig. Fölmentünk busszal Muggia Vecchiába, ott van egy ókeresztény bazilika meg római kori település romjai. Meg szép kilátás.

         

Visszafelé nem hajóval, hanem busszal jöttünk. Érdekes a busz útja is, még az ipari részen át is, az az ott élők hétköznapi világa.

Pénteken nem a Piazza Goldoniról indultunk haza, hanem oda érkeztünk. Elsétáltunk ahhoz az utcához, ami Verne regénye idejében az Aquedotto sugárút nevet viselte. Végig nem mentünk rajta, mert pad nincs, csak utcára települt vendéglátóipari egységek.
A Piazza Oberdannál besétáltunk a kis utcák közé, megnéztük a Postapalotát. A főhomlokzatát a mezőgazdaság, kereskedelem stb. szobrai díszítik. A mellékutcában az oldalbejárat fölött viszont maradt egy kis kifejezetten osztrák emlék: két kis puttó osztrák postásként ábrázolva, a postakocsis a trombitáját a fújja, a levélhordó meg nyújtja a levelet… aranyos.

         

Aztán visszasétáltunk az Oberdan térre, hogy majd felmegyünk a villamossal a hegyre, az obeliszkig, ahol a Napóleon útján majd bámészkodunk. Onnan vettük tervbe busszal a hegytetőn álló templom elérését.

A villamos azonban műszaki okok miatt nem járt, azt nem értettem a céduláról, hogy a pótlóbuszról még át kell-e szállni – megy innen közvetlen busz is a környékbeli falvakba meg a Grotta Gigante barlanghoz, de nem mindegyik fordul be a templom bekötőútjára.
Fölszálltunk a buszra és elmentünk a templomhoz. Szép panorámaúton ment ez is.
A II. világháború végén az akkori trieszti püspök fohászkodott a Szűzanyához, hogy mentse meg a várost a bombázástól és rombolástól. A háború után eljött az ideje a fogadalom beváltásának. A 60-as években épült fel a templom, Szűz Mária tiszteletére.
A fennsíkon áll, mindenünnen látszik. Érdekes, modern, (szerintünk csúnya), a helyiek kockasajtnak becézik/csúfolják.

Megnéztük a kilátást, végigjártuk a templomot, meglátogattuk a büfét, majd lementünk a buszmegállóhoz, mert egy jó óra múlva kellett jönnie a visszafelé tartó busznak. De hiába vártuk. Ott kellett tölteni még két órát – azalatt kismértékben támogattuk a büfét -, akkor viszont pontosan érkezett a busz. De legalább jó levegőn voltunk.

         

Szombaton a vasútállomásig mentünk. A téren lófráltunk egy kicsit, megnéztük Erzsébet királyné szobrát, de koszos, szemetes hely, tele csövessel.
A 24-es busz föl a várhegyre csak 40 percenként jár. Igyekeztünk is fölrakni magunkat. Aztán tele lett hajléktalanokkal, akik a végállomás előtt szálltak le és mind egyirányba indult, valószínűleg az ingyenkonyha felé szaporázták a lépést.

De még indulás előtt felfigyeltünk a sofőrfülkén valamire: az egyméteres jelölésre, hogy az alatt ingyen utazik a gyerek, ha meg magasabbra nőtt, akkor fizetni kell. Gyereket nem nagyon láttunk egész héten (illetve többnyire csak babakocsiban), nem láttuk, hogyan működik a dolog. Itthon ez kisgyerekkoromban, bő 60 évvel ezelőtt volt szokásban! Mire túlnőttem, már nem is létezett.

Fönt a San Giusto székesegyháznál kiszálltunk. Be akartunk menni a templomba, de kiderült, hogy a szombati napot rosszul választottuk meg, mert futószalagon esküvőket tartottak benne. Később beléptünk, és láttuk, hogy hoppá, ismét egy esküvő, az érkezésünk óta talán a harmadik? Így nem jártuk körbe és nem fényképeztünk.
A platón körbesétáltunk. A várba is be lehet menni, van sétálójegy is 1 euróért, de az sok lépcsőmászást is jelent, azt inkább kihagytuk.
Turista volt tömegével, magyar buszos csoport is volt.
Aztán lemásztam a lépcsőkön, először a Tor Cuchernát néztem meg, ez a középkori városfalból maradt toronyrom, valamikor laktak is benne. Aztán innen még a római színházig bukdácsoltam, felülről néztem meg. És hát vissza is kellett mászni… amiért megkaptam a jutalmamat, egy udvarban végre megláttam az első trieszti macskát. Az egy hét alatt összesen három példányt sikerült látni… micsoda emberek laknak errefelé, hogy nem tartanak macskát!

         

Még némi szuvenirvásárlás következett – máshol nem nagyon láttam árust, ez meg értelemszerűen mocskos drága volt -, meg a toalett felkeresése. Szép az az árnyas, meredek utca a templomlépcsővel szemben, de mi nem mentünk arra, csak a fenti támfalban van a vécé. Becsületkassza volt – hát elég apró érmék sorakoztak a tányérkán, sőt köztük egy magyar tízforintos is… khmm.

Aztán jött a következő busz, ezzel már nem a végállomásáig mentünk, hanem a Canal Grande mellett leszálltunk. Sókikötőnek ásták ki régen, és kicsit nagyzolós ez a név, de hát így hívják.

Megnéztük a Zero Ponte Rosso-t, hallgattuk a szórakozóhelyek „zenei” dübörgését, ettünk fagyit, ittunk kávét, kerülgettük a piaci árusokat, aztán elindultunk hazafelé. A vasútállomásnál viszont az a gondolatunk támadt, hogy a 8-as buszunkra ne a jó irányba szálljunk fel, hanem menjünk el vele a túlsó végállomásig, aztán úgy vissza.

Valamikor fürdeni is akartunk, méghozzá a Topolini nevű szabadstrandon, de a szél miatt lemondtunk róla, utolsó nap se került rá sor.
Először elmentünk a Molo Audace közelében lévő buszvégállomásra, besétáltunk a színház meg a Tergesteo kereskedőház felé, aztán a főtérre, ott majdnem meg lehetett fogni egy sirályt, onnan pedig a Piazza della Borsa következett. A régi börze/tőzsde épülete előtt hivalkodik egy Neptun egy kúton, de bizony jót vihogtam, ilyen csenevész, csúnya alak lenne a tengerek rettenthetetlen ura?

Aztán átbuszoztunk a belváros másik oldalára, onnan pedig ki a Miramare-kastély felé. Útközben nézegettük a strandolókat a parton, de bizony a vízben nemigen láttunk embert, mindenki csak napozott.

Grignano kikötőjénél van a 6-os busz végállomása, onnan egy lépcsős sétányon lehet fölmenni a kastély parkjába. A főút felől nem fedeztük fel a bejáratot.
A kastélyba nem mentünk be.
Ferenc József szerencsétlen sorsú öccse, Miksa építtette a kastélyt, mikor Triesztben tengerészeti fő-fő valaki volt. 1860-ban készült el (tehát nem „elég régi”…), aztán meghívták Mexikóba császárnak, el is ment, de nem sokáig uralkodott, mert ott kitört a polgárháború és kivégezték. A kastély azért persze a Habsburgoké maradt.
Sétálgattunk a parkban, a napsugarak és a 30 fok elől jó volt az árnyas fák között megbújni.

         

Az utolsó napi utolsó buszúton láttunk egy kerítésen egy vörös cicát.

Ahogy buszoztunk föl-alá a városban, dombról le és hegyre fel, külvárosban, kertvárosban – feltűnt, hogy a kertvárosi részeken se látunk olyan igazán családi házakat. A legkisebbek is 2-3 lakásos és legalább egy emeletes épületek voltak, de inkább sokemeletes házak álltak a hegyoldalban is, kerttel körülvéve.

Hétfő reggel indulás hazafelé.
De ezt az utat már ketté bontottuk, két napig utaztunk, nagyon meleg is volt, az is fárasztó volt.
Meg Szlovéniában is kódorogtunk egy icipicit.
Múzeumot nem lehetett nézni, mert a legtöbbje hétfőn zárva van.

Ljubljana előtt, Vhrnika városkánál, ami öregebb település a fővárosnál, vannak a Ljubljanica folyó forrásai. Az egyiknél, a Mocilnik nevű helynél ismét csak kapcsolódik a helyi mese a mitológiához:
Miután az argonauták megszerezték az aranygyapjút, elindultak vele visszafelé. Hajóztak a Fekete-tengeren, aztán valamiért nem a Boszporuszon jöttek vissza, hanem felhajóztak a Dunán, onnan át a Szávára, arról a Ljubljanicára… és ott elfogyott a folyó, nem volt tovább. Sziklafal zárta el az utat, víz meg nem volt több. Jászón olyan dühös lett, hogy öklével úgy rávágott a sziklára, hogy az behorpadt… ma is úgy mutogatják a mélyedést a sziklafalon, hogy Jászón ökle… Végül szétszedték az Argo hajót apró darabokra, a vállukra vették, és gyalog keltek át a hegyen, amíg le nem értek az Adriára.
Milyen jó kis legenda, nyaranta argonauta-fesztivált tartani…
Ja. Idén talán nem volt fesztivál… a hely csalódást okozott, meglehetősen elhanyagolt, se pad, se semmi, csak méretes gaz mindenütt.

Visszamentünk az autópályára, majd Ljubljana után ismét egy mellékutat választottunk. Onnan lehet megközelíteni Szlovénia (a mai állam) geometriai középpontját, az ott kialakított emlékhelyet. De aztán erről a kitérőről letettünk. Az úton megálltunk Moravce kisvárosban, mert az utcanézeten látszott, hogy rendesen lehet parkolni meg van pad a templom mellett. Semmi konkrét nevezetességéről nem tudok, de kellemes hely volt, és a tér sarkán bónuszként volt egy príma kis fagylaltozó, ez volt a nyaralás legjobb fagylaltja.
Aztán kanyarogtunk erdők között, míg egy helyen föl lehet menni a dombocskán álló várromhoz meg templomocskához… de megelégedtem az alulról fényképezéssel.

Ismét vissza az autópályára, Slovenska Bistricán meg, ha már úgyis be kell menni, megkukkantottuk az ottani kastélyt, onnan meg a szlovén 2-es útra tértünk, Ptuj felé, ami aztán átmegy Horvátországba. Ptujban nem álltunk meg, mert nem volt kedvem ott is az egyirányú utcák szövevényében kódorogni.

Csáktornyán foglaltunk szállást. Először megnéztük a Zrínyi-várat. Kívülről. A szokásos múzeumi tartalomért nem akartam kunát váltani. Jó volt látni a régi várat. Sajnos, egy darab magyar nyelvű táblát nem láttam, holott pont a Zrínyi-család a legjobb és legszebb példa a kettős identitásra.
Aztán megkerestük a szállást. Royal. Na ja… királyi nemtörődömség. Lepusztult és kényelmetlen, az először és utoljára kategória. De legalább a reggeli kárpótolt az éjszakáért.

A falvak közötti úton mentünk, arra a rövid szakaszra nem is szabad fölmenni a horvát autópályára, közel a határ. Az utolsó fizetőkapu után van egy felhajtási lehetőség, kb. 2 km-rel a határ előtt, aztán már az M7-esen voltunk. A Balatonig még szinte személyautó se volt az úton, onnan kezdve is ritkás volt a forgalom, de a meleg kifárasztott. Egy órára értünk haza, és volt a kapu előtt parkolóhely. A lakásban meg egy vénséges vén cica, aki örült nekünk…

 

FOTÓK AZ ÉLMÉNYBESZÁMOLÓHOZ

 

Szeretjük Görögországot. A bennünket kicsit is ismerőknek ez nem újdonság. 2015-ben kimaradt kedvenc országunk a nyaralásból, pontosabban családi okok miatt a nyaralás is kimaradt. Jártunk ugyan keleten és nyugaton is egy-egy külföldi országban, de azokat kiruccanásokat inkább a kirándulás kategóriába sorolnám.
Valahogy Rodosz ezidáig nem szerepelt a potenciális úticélok között, idén tavasszal azonban egy hirtelen felindulástól vezérelve, elkezdtem olvasni Tőzsér János könyvét: A napfény szigete Rodosz - a lélek szigete Kósz címmel. Rá kellett jönnöm, hogy bizony rengeteg látnivalót kínál ez a dodekanoszi sziget. Megtalálható itt minden, ami fontos lehet a számunkra: mediterrán klíma, szép tenger homokos és sziklás fövennyel, ókori-középkori romok, stb, stb…
Talán május végén járhattunk, amikor lefoglaltam a nyaralást az egyik irodánál a kiválasztott apartmanba augusztus közepére egész jó opciókkal, mert sem kerozinfelárat, sem reptéri parkolást nem kellett fizetnünk.
Ekkor még úgy tűnt, „csigalábon” jár az idő és sosem jön el a várva várt keddi nap. De eljött.

A repülő délután fél 5-kor pontosan indult a Liszt Ferenc reptérről. Gyönyörű, tiszta időben repültünk és mélységesen meghatódtam, amikor kedvenc szigetünk, Thassos felett szállt el a repülő!!!!!!!!!!!!!! Görög idő szerint kb. fél 8-kor szálltunk le Rodoszon. A reptér elsőre kicsit kaotikusnak tűnt, lévén kb. 5 percenként szálltak le a gépek. A csomagszalagoknál őrült tömeg fogadta az utasokat. Ez mindig olyan izgalmas időszak. Mármint az, hogy előkerülnek-e a táskák :) , bőröndök. Előkerültek.  Mi befóliáztuk a bőröndjeinket és egy-egy nemzetiszín szalagot is kötöttünk rájuk, hogy könnyebben megtaláljuk majd. Kifelé jövet felfedeztem a telepített idegenvezetőt, aki szóban elnavigált a transzferbusz irányába.
Itt azért meg kell említenem, hogy ekkor már erősen alkonyodott és mire a szállásra értünk, teljesen besötétedett. A hőmérséklet a vártnál hűvösebb volt és iszonyúan fújt a szél. Mi értünk legkésőbb a szállásunkra, ami a Liristis apartman volt Falirakiban.
Valamilyen oknál fogva sem mi, sem egy másik házaspár nem azt a szobát kaptuk, amit lefoglaltunk. Aztán kiderült, hogy a más irodánál foglalt utasok sem azt kapták, amit foglaltak. Nem volt az sem rossz, amit kaptunk. Sőt, nagyon is színvonalas stúdió apartman volt, modern berendezéssel, szép fürdőszobával. Nem is lett volna ezzel semmi baj, de nem ilyet foglaltunk, hanem nagyobbat és a másik, modern épületben lévőt.
Miután hiába próbáltunk intézkedni, megadtuk magunkat. Bezártuk az ajtót és elindultunk gíroszost keresni, mert egyrészt nagyon éhesek voltunk, másrészt meg rendszerint ezzel kezdünk :D

Faliraki 2 bárutcával rendelkezik. Az egyik a parttal párhuzamos (ezen indultunk el), majd vagy jó 15-20 perc séta múlva egy másikkal ér össze, ami a partra merőleges. Na, ennek a kettőnek a kereszteződésében találtunk egy gíroszost és teljes megelégedésünkre el is fogyasztottunk itt egyet-egyet pitában.
Már ekkor éreztem, hogy ez a város kicsit sok(k) nekem. Rengeteg a bár, az étterem, a bazár. Hatalmas a nyüzsgés és az épületek valahogy a Flintstone-Bedrock érzést keltik. Mintha egy filmforgatás díszletei között sétáltunk volna. Dübörgött a zene és hömpölygött a tömeg. Mindenhol villogó fények és angol feliratok. Tudtuk ezt, nem is ért váratlanul, hogy Faliraki ilyen, de valahogy ennyi gagyiságra nem voltam felkészülve.
Javában éjjel volt már, mire visszaértünk az apartmanba. Oda nem hallatszott el a bárutca nyüzsgése.
Másnap megtörtént a szokásos tájékoztató az idegenvezető által. Meghallgattuk, de igazából nem gazdagodtunk új információkkal. Kivéve talán azt, hogy pékség nincs és ne is keressünk és hogy ez az erős szél max. 2-3 napig fog fújni. (igaza lett)

A nap hátralévő részét a tengerparton töltöttük. Több szakaszt is kipróbáltunk. A part mindenhol homokos. A víz kezdeténél van, ahol kavicsos és ez a vízben még folytatódik is vagy 6-7 métert, és van, ahol már a bemenetnél is homokos és ez a vízben sincs másként.  Az biztos, hogy ha picit beljebb mentünk, a talpunk alatt mindenhol finomhomokos volt az aljzat, elég lassan mélyült és a víz kristálytisztán csillogott, mi azonban kissé hidegnek éreztük. A szél hihetetlenül erősen fújt és vitt mindent. A vizes bőrünket percek alatt szárazra fújta, és azzal a lendülettel tele is szórt bennünket homokkal. Éppúgy vitte a gondatlanul rögzített napernyőket, mint a kalapokat az emberek fejéről vagy éppen a szemetet.
Kicsit próbáltuk eddigi tapasztalatainkat más – ezidáig általunk megismert - görög nyaralóhelyekhez hasonlítani. A végeredmény elég vegyes volt.
Autót a neten foglaltam az Efrem rent a car-nál. Reggel 8-ra kértem, hogy hozzák az apartmanhoz és ez így is történt. Még 4000 km sem volt a kitűnő állapotban lévő hófehér Nissan Micra-ban. Úgy gondoltuk, hogy Lindosba megyünk elsőként.

Lindos. Rodosz várostól délre, attól kb. 50 km-re található. Ez az a hely, ahová mindenképpen el kell jönnie annak, aki a szigetre látogat. Ha valaha egyetlen képet is látott róla az idelátogató, az biztos, hogy első pillantásra tudni fogja, ha a közelébe ér.  A hegy lábánál apró fehér házak, fölöttük pedig a monumentális fellegvár. Nem, nem ókori. Legalábbis a ma látható maradványok nagy része nem az, bármennyire is annak tűnik. Igaz, az első régészeti emlékek 5000 (!!!) évesek. Ha autóval megy, nehogy megálljon valaki a főút mellett kialakított buszparkolóban. Innen még messze van. Itt a buszoknak kell megállni, mert a szűk és meredek utcán, ami levisz Lindosba, a buszok nem férnek el, de személyautóval le lehet menni. Az út egy kis térre érkezik majd, ahol látszólag vége is van, de még sincs (itt amúgy meg se tudna állni senki). A tér közepén áll egy platánfa, ami egy körforgalom közepét is jelzi, mert az autók szépen sorban megkerülve azt, egy meredek lejtőn tudnak majd továbbmenni. (Azért van beiktatva a platános körforgalom, mert olyan hajtűkanyar vezet lefelé, hogy azt egyből nem lehet bevenni. Mi ezt nem tudtuk és az én Párom 2 fordulóból bevette platán nélkül :). De kicsivel később már voltak ott „szakik”, akik irányították, terelték a forgalmat). No és ott lesz majd a parkoló, de kék jelzésű, tehát fizetős. Ha jól emlékszem, 1,5 eu/óra a tarifa. Aki nem akar fizetni, meg ne álljon itt, hanem lassan hajtson tovább kb. 50 métert, megy az út jobbra, fölfelé és ki lesz írva, hogy „Free parking” – ott a megállás. Lindosz városa sikátoros kis utcák káoszba fulladó egyvelege. Legalábbis én nem láttam át a rendszerét. Mielőtt a gyanútlan turista elveszne a sikátorokban, kínálnak lehetőséget arra, hogy szamárháton tegye meg az utat a fellegvárba. Egészen pontosan a fellegvár bejáratához. Innen mindenki a saját lábán kénytelen közlekedni. Úgy láttam, hogy a szagok ellenére ez a dolog igen népszerű, sokan vették igénybe. Mi nem. Mielőtt megtaláltuk volna a várba vezető utat, inkább kellemesen eltévedtünk. Valóban kellemesen, mert Lindoszban eltévedni élvezet. Addig bolyongtunk, mentünk fölfelé, meg lefelé, hogy átkerültünk a fellegvár hegyének másik oldalára. De ott is van látnivaló ám, csak ezt sokan nem tudják – mint ahogyan ezidáig mi sem tudtuk. Így találtuk meg a mintegy 2500 éves színház romjait. A színház közelében egy út vezet le a Szent-Pál öbölhöz.

Miután visszataláltunk a falu központjába, a fellegvárba vezető út célirányos keresésébe kezdtünk. Állítólag vannak „akropolisz” feliratú táblák, amelyek jelzik az utat, mi azonban egyet sem láttunk (persze, attól még biztos vannak, de mi csak ámultunk és bámultunk a sok egyéb látnivaló miatt). A szűk, sikátoros utcák mindkét oldalát bazárok tarkítják. A középkori házak bejáratát - és magát az utcát is - élére állított kavicsokból készült járda (hoklakia) borítja. Ez igen csúszós, érdemes óvatosan közlekedni. A bazársor egyszer csak véget ér és lépcsősorban folytatódik. Mivel árnyék nemigen van és rendszerint nagy a forróság, amellett, hogy érdemes korán érkezni, a megfelelő folyadékpótlás is nagyon (!!!) fontos. A várhoz vezető út szépséges. Korlát nincs. Ha idejében érkezünk, a pénztárnál nem kell sokat várni. De dél körül már nagyon hosszú a sor és mint írtam, árnyék nincs. A várba a belépő 12 eu/fő. A johanniták ideje alatt vált a korábbi vár bevehetetlen (?) erőddé. Fantasztikus, monumentális, lélegzetelállító. Gyönyörű és magával ragadó a látvány és az érzés is, ami elfogja az embert ezen építmény láttán. Egyik ámulatból a másikba esik a látogató. Hol a romokat csodálja az ember, hol a tájat. Mert a panoráma fantasztikus. Nagyon meleg van fönt és a felhevült kövek is visszaontják a forróságot, de megéri a megpróbáltatásokat. A víz mellett nélkülözhetetlen valami fejfedő és naptej.
A várból lefelé jövet ismét próbára tettek bennünket a sikátoros utcák, de végül eltaláltunk a platános kis térhez, onnan pedig az autónkig.

Úgy gondoltuk, hogy első autós kirándulásunk alkalmából Prassonissit is látni kell. Tehát Lindosz után továbbra is délnek folytattuk utunkat, elhagyva Lardost majd Genadit. Az autóút továbbra is jó minőségű, bár valamivel keskenyebb (mondjuk átlagos 2 sávos) és a forgalom is sokkal gyérebb errefelé. Az úton haladva, Kattavia-nál egy elágazás mutatja az utat Prassonissi felé. Mi azonban hajlamosak vagyunk utólag észrevenni a lehajtókat, így továbbmentünk és egyszer csak azt láttuk, hogy előttünk hihetetlenül kék a tenger. Akkor már gyanús volt, hogy elszalasztottuk a leágazást, de annyira gyönyörű volt a tenger színe, hogy azt már meg kellett nézni közelebbről is. Így továbbautóztunk immár a sziget észak-nyugati oldalán. Ez a rész kies, kopár vadregényes. Civilizációnak nincs nyoma. Lakott település az elágazástól számítva kb. 15 km-re van. A tengerparthoz levezető út a legtöbb helyen lankás, sekély, egyáltalán nem meredek és majdnem a tengerig lehet menni autóval egy-egy helyen. Többször megálltunk gyönyörködni. A tenger afféle kék színben tündökölt, amilyen kéket eddig csak a jón-tengeri szigeteknél láttunk. A hullámok hatalmasak voltak és a szél is erősen fújt. Sok-sok kilométer hosszan végigláttuk a partot. Rajtunk kívül nem járt arra ember. Felemelő érzés volt. Miután kigyönyörködtük magunkat, visszamentünk és a leágazást megtalálva, pár kilométer után feltárult előttünk Prassonissi különleges természeti adottsága, ahol is a sziget oly mértékben elkeskenyedik, hogy az északi és a déli tengerrészt csak egy keskeny homokpad választja el. Ez a rész a szelessége miatt igen kedvelt szörf és kite szörf paradicsom, de jó a strandja is, mi is megmártóztunk.

Ekkor már javában délutánra járt az idő és még voltak terveink erre a napra. Visszaindultunk, hogy megkeressük a Tsambika beachet is.
A tsambikai strand kb. másfél kilométer hosszan elterülő öbölben fekszik. A partja széles, finomhomokos. A vízben is homokos az aljzat. A víz nagyon-nagyon kellemes hőmérsékletű és gyönyörű tiszta. Mondhatom, az én értékrendem szerint ez az egyik legjobb strand Rodoszon. Egyetlen hátránya, hogy rengetegen vannak. A part kiépített, végig találhatók parkolók. Sok a bár, van öltöző, tusoló és toalett, valamint számos vizisport lehetőség. A beach fölött, a sziklák legmagasabb pontján emelkedik egy templom. Már ekkor elhatároztuk, hogy oda nekünk föl kell menni.

Délután 6 körül szedtük össze a holminkat a strandról, de még nem Faliraki felé indultunk, hanem a kolimbiai leágazásnál balra, a sziget belseje felé fordultunk az autóval, Epta Pigesbe, azaz a 7 forrás völgyéhez.
Az útjelző táblák végig egyértelműek, az út minősége kiváló. A forrás bejárata előtt parkoló is van. A táj szép, a dús növényzet sűrű erdőt alkot. Magát a 7 forrást nem könnyű megtalálni, talán nem is lehet, azonban a 7 forrás vizét összegyűjtő patakot már annál inkább. A patak egy keskeny alagútban tűnik el. Ez az alagút állítólag a turisták kedvence. Nos, a miénk nem lett. Én azt gondolom, hogy igazából azok vállalkozzanak az alagút végigjárására, akik nem ódzkodnak a nagyjából 10 fokos, bokáig érő vízben végiggyalogolni egy nagyon szűk, nagyon alacsony, nagyon hosszú és nagyon sötét betoncsatornában és egyáltalán nem klausztrofóbiásak. Az egy dolog, hogy a víz veszett hideg, de hogy lehet annyira sötét……??? Az alagút közepénél van egy világítóakna, ami reményt ad, hogy jó helyen jár az ember. Az alagútban nem lehet eltévedni, mert nincs leágazás és a két fal igen közel van egymáshoz, tehát nagyon-nagyon keskeny az egész. Elvileg csak egy irányból lehet bemenni a csatornába. Aki úgy dönt, hogy bemegy, zseblámpát (vagy legalább egy mobiltelefont) vigyen és készüljön fel arra, hogy a vártnál sokkal (!!!) hosszabb az út kifelé belőle!! Mi az élményektől kissé zaklatottan tértünk vissza Falirakira.

Másnap az észak-nyugati partot szerettük volna bebarangolni. Ehhez a főváros irányába indultunk el reggel, de a főváros előtt a reptér felé vezető főútra kanyarodtunk. Ezen az úton láttunk egy méhészeti múzeumot (Bee museum), ahol természetesen :) meg is álltunk. Nagyon szép, kulturált kis múzeum mutatja be a szigeten a méztermelés folyamatát. Láthatunk méhészeti eszközöket, sőt igazi méhcsaládokat is üvegkaptárakban. Természetesen van vásárlási lehetőség is a helyszínen. Belépő 2 euró/fő.
Az észak-nyugati partvonalat elérve balra kanyarodtunk, mert először az „ősi városban”, Kamirosban szerettünk volna szétnézni. Minden különösebb nehézség nélkül meg is találtuk az egykor igen gazdag kereskedőváros romjait. Belépő 6 euro/fő. A várost i.e. 1100 körül alapították, fénykorát a dór korszakban élte. Romjaiban is látszik, hogy fényűző épületek álltak, csatornarendszerük és vízvezeték-hálózatuk, fürdőik voltak. A város egykori főutcáján ma is sétálhatunk. Egészen föntről nagyon szép panoráma tárul elénk. A város pusztulását valószínűleg egy hatalmas földrengés okozta sok-sok évvel ezelőtt.

Kamirosból dél felé továbbhaladva a parton vezető úton hamarosan elérjük a Kritini-erődöt. A Kritini Kastellos egy csodás lovagvár a hegy tetején. A várat a johanniták építették és sokkal inkább lovagvár volt, mint erődítmény. A vár nyugati fala jórészt leomlott, alatta mély szakadék tátong és korlát sehol sincs. A kilátás viszont innen is pazar. Vagy még annál is pazarabb :), mert szinte karnyújtásnyira látható Makri és Alímia szigete. A vár bebarangolása nem egy életbiztosítás, de kellő óvatossággal bejárható a nagy része.
Következő célállomásunk Monolithos volt. Nem az ugyanilyen nevet viselő falu (amely Siana után kb. 5 km-rel található), hanem a falut elhagyva haladunk még kb. 2 km-t és akkor érünk oda a „világ legszebb fekvésű” lovagvárához. Monolithos jelentése „magányos szikla”. A valaha bizánci építmény valóban egyedül áll a 233 méter magas hegy tetején, a tengerparton. Ezt a várat is a johanniták építették, majd 1476-ban alakították át erőddé. A várfalakról elképesztő panoráma tárul elénk, de a nyugati falak alatt mély szakadék tátong. Sehol sincs védőkorlát, itt sem árt az óvatosság. A vár közepén áll az Agios Pantaleimos templom, amely freskóit és az oltárt felújították.

Monolithosból leautóztunk a Fourni beachre. Aprókavicsos, kevesek által látogatott strand, nagy hullámokkal, hangulatos környezettel.
Mégis inkább úgy gondoltuk, hogy nem itt tartunk fürdőzés-szünetet, hanem visszamegyünk Tsambika beachre. Ehhez azonban vissza kellett menni a főútra és tovább haladni dél felé Apolakkia irányába. Itt fordultunk a sziget belseje felé. (Ezzel gyakorlatilag körbeautóztuk a szigetet, mert előző nap is majdnem Apolakkiáig autóztunk, amikor elvétettük a leágazást Prassonissihez.) Útközben olíva ültetvényeket láttunk és egy nem túl rég pusztított tűz nyomait. Néhány helyen megálltunk fügét szedni. A vadon termő fügék itt nagyon kicsik és mézédesek. Genadinál értünk át a dél-keleti oldalra. Innen észak felé autóztunk a már előző nap végigjárt útvonalon. Tsambika beachen ismét nagyon jót strandoltunk, most az öböl egy másik szakaszát próbáltuk ki. Amikor meguntuk a strandot, összeszedelőzködtünk, beültünk az autóba és célba vettük a beach fölötti sziklán magasodó Moni Panagia templomot.
A templomhoz a főútról kanyarodik le az út jobbra (ha Rodosz város irányába haladunk). Egy hirdetőtáblán egy taverna reklámja olvasható. Pár száz méter után tavernát még nem találunk, de parkolót igen. Az egyik fórumon olvastam a jó tanácsot, miszerint nehogy itt parkoljunk le. Bár az előttünk meredeken emelkedő és igen keskeny út láttán hajlik az ember arra, hogy az autót hátrahagyva, gyalog induljon neki, de tényleg ne tegye senki. A nagyon meredek út, valóban igen meredek és élesen jobbra kanyarodik. Néma sikolyok mellett, kb. 100 méter megtétele után értük el a tavernát, majd mellette a fölső parkolót. Na, itt kell hagyni az autót és innen kell gyalog elindulni fölfelé és mintegy 290 lépcsőt megtenni a kis templomig. Vízzel felszerelkezve. Mi este jártunk itt, már nem volt annyira nagy a forróság, de próbára teszi a kitartását a látogatónak az a majd 300 lépcső. A fokok számozva vannak, így lehet nyugodtan követni, hogy éppen mennyi van hátra. Fölérve nagyon szép kilátás kárpótol a megpróbáltatásokért. A templom kicsi, de szépen rendben tartott. A gyermektelen anyák zarándokhelye. Ha valaki ezt nem tudja, erre akkor is rájön a templomba belépve, mert mindenhol kis játék babákat látni.
Jól elfáradva értünk vissza a szállásunkra.

Harmadik autós napunkon Rodosz város bebarangolását terveztük. Nem indultunk olyan korán, mint ahogy szerettünk volna, de a várfal mellett, az egyik kapuhoz közel, a Filellinon utcában találtunk ingyen (fehérrel jelölt) parkolót. Ha kicsit korábban érkezünk, akkor autóval mentünk volna fel a Monte Smith hegyre. De mivel volt már ekkor kb. 10 óra is, így nem mertük elhagyni autóval a jó kis árnyas ingyen-parkolónkat, mert biztos, hogy nem találtunk volna másikat. (max. kék jelűt, ami fizetős -1,5 euro/óra, ha jó emlékszem).
Az alig 110 méter magas hegy Sir Sidney Smith admirálisról kapta a nevét, aki igen népszerű volt a szigeten. A hegy legmagasabb pontján áll az Apolló templom, ill. annak romjai (i.e. 350). Ott jártunkkor teljesen körbe volt állványozva. A templomtól a város felé haladva az ókori sportesemények helyszínére, a stadionba érünk. A 2200 éves építmény szépen restaurált, ellentétben az i.e. 200-ban épített színházzal. Egyéb iránt ez volt a híres rodoszi retorikai iskolák egyike. Kimentünk a Smith-hegy nyugati oldalára, ahol kibújva a köveken, nagyon szép kilátás tárult elénk az alattunk elterülő tengerre.

A Nimfák barlangjait már nem kerestük meg, hanem visszaindultunk az óváros irányába. Útközben végre találtunk egy igazi pékséget, ahová természetesen be is tértünk, vettünk finom péksütiket.
Rodosz város falakon belüli része igen hangulatos. Kis utcácskák kusza szövevénye. A forgalmasabb utcák mindkét oldala hosszú, tömött sorban bazáros. Sok kis étterem, árnyas kiülő található. Hogy pontosan hol jártunk és mit láttunk, nem tudom leírni, mivel nem volt útikönyv a kezemben. Egyszerűen csak mentünk, kódorogtunk. A Nagymesteri Palotába azért természetesen bementünk (6 euro/fő). A monumentális épületben kiállításokat lehet látni és a termek is bejárhatók.
Kisétáltunk a Mandraki kikötőbe, megnéztük a helyet, ahol egykor a „Rodoszi kolosszus” állt.  Ma már a kolosszus két lábának helyén egy-egy oszlop áll, rajtuk a sziget jelképeivel: dámszarvasokkal. Végigmentünk a mintegy 600 méter hosszú hullámtörő mólón, amin a rodoszi képeslapokról oly jól ismert 3 szélmalom áll. A szélmalmokból egykor húsznál is több volt, de ma már csak az a három restaurált látható. A móló végén áll a Szent Miklós erőd. Sajnos nem látogatható.

Visszaballagva az autóhoz másra sem vágytunk jobban, mint a tenger hűs habjaira. Megpróbáltunk hát közelebb jutni a tengerhez az autóval, ezzel együtt közelíteni a sziget északi csúcsához. A sziget legészakibb pontján látható és látogatható Tengeri Akvárium. Ennek épületétől nem messze találtunk is parkolót. Ha az előbb említett Akvárium épületével szemben állunk, balra az Égei-, jobbra a Földközi-tenger hullámzik. (Csakúgy mint 2 napja Prassonissinél, egyszerre láttuk a 2 tengert :). Csak akkor a déli póluson :) )
Alig 20 méter választja el a két strandot, mégis jól látható a különbség. Míg az Égei-tenger partja kavicsos, gyorsan mélyülő, vad hullámokkal szabdalt, a Földközi-tenger alig hullámzik, partja lassan mélyülő és aprókavicsos-homokos.
Először a szelídebbiket választottuk. Ezen a részen igen nagy a népsűrűség, de a tenger nagyon kellemes és kristálytiszta. Aztán átmentünk a vadabbikhoz, ahol engem az első hullám úgy kidobott a partra, hogy vérző térdekkel bukdácsoltam vissza a törölközőmig. Nem is nagyon fürödtek a vízben és a bátrabbak is csak a tenger szélében pancsoltak és élvezték a hatalmas hullámzás erejét.
Este volt már, mire visszaindultunk Falirakiba. Útközben megálltunk egy AB nevű nagyobb boltnál, ahol a Faliraki-i boltok áraihoz képest sokkal olcsóbban tudtunk vásárolni.
Az autóval éppen hogy leparkoltunk, már jöttek is az Efremtől és vitték a kis Micrát.

A következő 2 napot Faliraki strandján töltöttük, mikor melyik részen.
Az idő végig nagyon jó volt. A forróság nem volt elviselhetetlen. A tenger az első két nap után nagyon jó hőmérsékletűre melegedett. Rendszerint reggel kimentünk a tengerpartra, délben vissza a szállásra, majd délután ismét a parton heverésztünk. Bár a szállásunk medencés volt, de hát kinek kell a klóros vizű medence, ha ott a tenger is ;) ?
Összességében nagyon jó nyaralás volt. A Liristis apartman magas színvonalú, kb. 10 perc sétára a tengertől és 10 percre a bár utcától. A tulajdonosok működtetnek egy kis boltot és egy bárt is az apartman mellett. Faliraki nem lett a kedvencünk, egyetlen pozitívuma a tenger és a partja.

Rodosz sziget rengeteg látnivalót kínál. Mi ugyan csak töredékét láttuk, de hát nyaralni mentünk és nem teljesítménytúrára. Én a magam részéről szívesen maradtam volna még, de az idén ennyi adatott. Ennek is nagyon örülök :)

 

FOTÓK AZ ÉLMÉNYBESZÁMOLÓHOZ

 

Erdély - kirándulás egy augusztusi hosszú hétvégén


Aug. 04-én, igazi nyári reggelen, szikrázó napsütésben indultunk. A határt Nyírábránynál léptük át, mert bár a szállásunk Koltón volt, útközben még meg szerettük volna nézni a nagykárolyi Károlyi kastélyt.

Nagykároly egy igen kedves település közel a határhoz. A kastély a város központjában található.
A nagykárolyi Károlyi család első ismert rezidenciájáról a 15. századból vannak az első írásos források. Egy jól megépített, védművekkel ellátott épület lehetett. Az épületet többször átépítették, megerősítették, míg végül barokk kastéllyá alakították át. A második világháború idején a család beleegyezésével katonai iskola működött a kastélyban, majd 1944-ben termeiben katonai kórházat rendeztek be.
Napjainkban a nagyon szépen felújított kastély egy szépen rendezett parkban áll, benne múzeum (ott jártunkkor Afrika-kiállítás is).



Nagykárolyból a szállásunknak helyet adó faluba, Koltóra igyekeztünk.
Koltó Nagybányától 8 km-re található, nevét a kohóra, mint a szénégetők egykori eszközére vezetik vissza.
Tipikus kis falu, amely azonban nem elhanyagolható épülettel büszkélkedhet. Koltón található a Teleki család egyik vadászkastélya, amely leginkább arról híres, hogy Petőfi Sándor többször is megfordult itt. Mi több, feleségével, Szendrey Júliával 1847. szeptember 07. és október 19. közötti időszakban itt töltötték mézesheteiket. E kastély kertjében, a ma is látható kőasztalnál, egy somfa árnyékában születtek talán legszebb versei, mint pl. a Szeptember végén. A somfa sajnos már kiszáradt (a kiszáradt fa a kastély erkélyén látható), de tövéről új sarj fakadt, így a kőasztal fölött ma is ott a termést hozó som.

    

Petőfiék nászszobájából tiszta időben valóban látszik a „bérci tető”, amelyet augusztus lévén még nem takart hó. A faluban és a kastélyban erőteljes Petőfi-kultusz érezhető, nem véletlenül.

A szállásunk a Virág Panzióban volt. Egyszerű, vendégszerető házigazdák fogadtak bennünket és finom erdélyi ízekkel kínáltak bennünket a 4 nap alatt.

Utazásunk második napján a deszei Szent Paraszkiva fatemplomot néztük meg elsőként, amely 1999-től  7 másik máramarosi fatemplommal együtt a Világörökség részét képezi.
Barcánfalva az Iza-völgy legnagyobb községe, impozáns építménysorozatával a vidék igazi gyöngyszeme. Az 1720-ban épült Szûz Mária Bemutatása fatemplomát egy sor egyházi épülettel együtt 1989 után újraépítették. Ugyanebben a faluban található egy görögkeleti kolostor, Máramaros legjelentõsebb fa-épületegyüttese, mely a régió faépítészetének állít emléket. Érdekessége a nyári oltár, mely a szerzetesek, a kalugyerek sajátos építménye, a harangláb és az ún. Aghiasmatar, egy olyan épület, amelyben a vizet szentelik. Leginkább a japán pagodákhoz hasonlítható.

Az építmények tiszafából készültek. A sétányok övezte, díszesen kiképezett park közepén álló épületegyüttes sajátosan máramarosi jelleggel bír. A falu végén áll az új kolostor, 1993-ban épített 62 m magas tornya ma a legmagasabb fatorony egész Európában.  

Innen tovább Máramarosszigetre mentünk, ami nevével ellentétben nem egy konkrét sziget, hanem egy település és Máramaros megye székhelye.
Ekkor már javában délutánban járt az óra, kellően meleg is volt, de egy rövid, gyalogos városnézésre szakítottunk időt.

A máramarosi kitérőnk után még volt erőnk és időnk továbbmenni Szaplonca felé egy szakaszon a Tisza folyását követve egészen fönt, az ukrán határ mentén.
A falu az ún. Vidám temetőről nevezetes. A nyolcszáznál is több fakeresztet 1935-től 1977-es haláláig Stan Joan Patras fafaragó, később tanítványa, Dumitru Pop-Tincu készítette tölgyfából és festette ki élénk színű (főleg kék) olajfestékkel. Nyelvjárás-archaizáló, gyakran humoros sírfelirataik a halállal megbékélt elhunytak fiktív monológjai. A feliratok román nyelvűek, én nem tudtam sajnos értelmezni őket. A „Vidám temető” bennem vegyes érzelmeket ébresztett, még hasonlót sem láttam soha.

Szombati és egyben 3. napunkat Erdélyben Nagybánya történelmi városrészének meglátogatásával kezdtük. Megnéztük a híres Ásványtani Múzeumot és egy művészeti galériát. Dél körül indultunk tovább a Bódi tóhoz, ami egy igen szép kirándulóhely a hegyekben, közel Nagybányához, de mégis távol a város nyüzsgő forgatagától. A Bódi tó a Fekete-hegyen a  Mogocsa csúcs közelében található 730 méter magasan, a Gutin-hágó előtt.

Innen már csak pár kilométer volt a libegő, amely kb. 1000 méter magasra szállítja a kirándulókat, miközben a vártnál sokkal jobb állapotú szerkezetből elképesztően gyönyörű kilátás nyílt a körülöttünk elterülő tájra. A libegő kiindulási helyünktől nem ment fel egészen a hegytetőig, de kárpótolt bennünket az a gyönyörűen kiépített pihenőpark, amely fent fogadott bennünket. Található itt vendégház, étterem, és a park közepén egy mesterséges kis tó szökőkúttal, a tavacskát kb. 15 perces sétával körbe is lehet járni. A libegőjegy 10 lej volt, de felérve, a jegyünket beválthattuk kávéra, üdítőre vagy egy dobozos sörre. Tehát minden szempontból megérte fölmenni. A libegő óránként jár, mi 2 órát töltöttünk „fönt” a hegyen.
Ebbe a napba ennyi fért, de a 4 napból ez volt a leglátványosabb és a libegőzés amúgy is „mindent vitt” smiley.

    

A negyedik nap a lelki feltöltődés délelőttjével indult, istentiszteletre mentünk és csak ebéd után indultunk haza. Barátságos, meghitt református templom áll Koltón, ahol a gyülekezetben éppen keresztelő is volt aznap.

Fárasztó, de igen tartalmas 4 napot tölthettünk Erdély egyik gyöngyszem-vidékén. Aki teheti, látogasson el erre a vidékre!

2016. 08. 11.
Honey

(Ui: nem minden fotót én készítettem)

 

Görögország a kedvencem, jártam ott már sok helyen,
Ez az a föld, hol a narancs fenn a fán is megterem.
Olajfáknak árnyékában öreg halász hálót sző,
Múltról mesél errefelé a sok kiásott régi kő.

Nagy melegben, sziesztában, ouzót iszunk, hűsölünk,
Vagy ha bírjuk a meleget, sós habokban megfürdünk.
Vacsorára vár minket a gyros tál és moussaka,
Éjjelenként szépen ragyog esthajnalnak csillaga.

Táncos lábú emberek hangszere a bouzuki,
Ha jó a kedvünk, táncolunk rá görög táncot, szirtakit
Múlt és jelen keveredik mindenhol e szent helyen,
Minden porszem azért van itt, hogy élted boldogabb legyen.

Görög ízek, görög tájak, görög hősök, istenek,
Bajszos nénik, ráncos bácsik, barna bőrű gyermekek.
Tengeröblök, sziklaszirtek, kék tengeren szigetek,
Zeusz isten megígérem, hozzád mindig hű leszek.

(A verset a neten találtam, nem saját szerzemény.)


    

   Leptokária

    Első utunk Görögországba. Buszos kirándulás, ezért félholtan érkezünk meg. Egész éjszaka utaztunk. A lányom az ölemben szunyókált, én pedig töprenghettem az idő relativitásán, mármint hogy milyen lassan múlik ilyenkor.
    A szállásunk a parton, emeleten, jól felszerelt stúdióban. Feleségem utasítására állítok a hűtőn. Ennek következményeként másnap a dobozos söröket a forró homokba kell ássuk és délre már felengednek annyira a jégkoloncok, hogy iható legyen a sör.
    A part apróköves, elég gyorsan mélyedő. A legszebb az, amikor a meleg tengerben lubickolva az Olimpusz havas völgyeit csodálhatjuk a távolban. Az a jó, hogy itt nincs minden elfoglalva nyugágyakkal, szabad a part. A víz viszont nem olyan kristálytiszta, mint más helyeken.
    A városka tipikus görög üdülőváros, nincs benne semmi különös. A legszebb a sétálóutcája. Enyhén emelkedik, tele van üzletekkel és a háttérben ezt is uralja a fenséges Olimpusz látványa. Különösen szürkületkor szép, mikor már meggyúlnak a színes fények.
    Nagyszerű fagylaltokat lehet kapni. Ekkora adagokat itthon nem látni. Tölcséres csokis fagylaltokat vásároltunk. Vigyáztam a lányomra, hogy ne csepegtesse le magát. Mindenki mosolygott rajtunk. Hamar rájöttem, hogy nem rajta, hanem éppen rajtam mosolyognak. Ameddig ugyanis rá vigyáztam, az én fehér pólómon szép barnán csordogált lefelé az én fagyim.


 

 
   Nei Pori

    A legdélibb üdülőváros a Piéria tartományban. Éppen ezért választottuk, mert nem olyan zsúfolt. Ez az emberekre vonatkozik, mert egyébként a part zsúfolva van nyugágyakkal. Ha két euróért hozatsz egy barnára színezett jeges vizet, amit frappé kávénak adnak el, akkor használhatod a nyugágyat.
    A partra hosszú deszkapallók vezetnek be. Mezítláb lelépni róluk nem ajánlatos, mert nagyon tövises növényekkel van tele a homok. Ha tévedsz, akkor jó elfoglaltság a homokon üldögélve kipiszkálgatni a töviseket a talpadból.
    A legszebb partszakaszt a várostól délre találtuk. Itt is nagyon széles, homokos, mint az egész üdülőhelyen, a víz nagyon tiszta, nagyon lassan mélyülő és száz méterek is vannak az emberek között.

    A szállásunk két utcányira van a parttól. Előttünk egy kicsi játszótér, szörnyen elhanyagolt állapotban, mint egy sivatag. A központban vidámpark és piac.
    A part mellett hosszan húzódik a sétálóutca. Nagyon szép vendéglők vannak itt. De a legérdekesebb este sötétedés után. A part mentén letelepednek az utcai árusok. A világítás nem túl bőkezű. Minden megtelik ugráló, vinnyogó, villogó játékokkal. Olcsón, kilóra lehet venni eredetien hamisított Rolex órát is. A legtöbb árus fekete. Ezeknek csak a szemük fehérje meg a foguk villog a sötétben.



    Platamonas
    
    A Tempi folyó mellett, stratégiai helyen található Platamonas helysége. Itt vonultak át annak idején a perzsák is. Ennek megfelelően egy várral is rendelkezik, amelyik a völgy bejáratát őrzi.
Érdemes felsétálni a várfalakig, sőt meg is lehet kerülni. Mivel egy dombon van, a várból szép kilátás nyilik. Tiszta időben északra ellátni egészen Kateriniig, délen pedig Nei Pori kikötője is látszik.
    Maga a város jobban megtartotta régiesebb jellegét, mint a mellette épült újabb üdülőtelepek. Keskeny utcácskák, amelyek egyenest a tengerpartra visznek, régebbi házikók, üzletek. Azért itt is találhatunk bőven sok modern szállodát, úszómedencékkel, modern vendéglőkkel.
    Sajnos a keskeny partvonala sziklás, köves. Ezért a legtöbb turista az északi, vagy a délen, Nei Poriban levő strandokat látogatja.
    Csodás viszont a régi kikötője. A legtöbb halászcsónak láthatóan régi, miként a tulajdonosaik is. Végigsétálva és elnézve a halászhálókat bogozgató, szigonyokat rendezgető idős halászokat, önkéntelenül is Hemingway jut eszünkbe: „Az öreg halász és a tenger”.

Platamonassal szemben, az Olimpusz oldalában bújik meg egy kis hegyi falu, Palios Panteleimonas. Szűk, kanyargós szerpentinen lehet feljutni hozzá. A kis hegyi falu sokáig állt elhagyatva és csak mostanában kezd életre kelni.
Érdemes meglátogatni, mert régi stílusban épült házaival, kicsiny kőtemplomával, macskaköves utcácskáival igazi régies hangulatot áraszt. Még a “főtere” is, ahol a kőtemplom mellett óriási platán alatt hangulatos taverna bújik meg. Apró üzleteiben nem a szokásos bóvli, hanem otthonosan eltett befőttek, kompótok találhatók.
És nem utolsósorban említhető a kilátás, ami a faluból a partokra nyílik.
Két fiatal gitáron játszott és a halk zenével aláfestett látvány megigéző volt.


     Athén

     Fent az Akropolisz tetején, a Parthenon romjainál, embertelen tömeg. Felrohanunk, ugyanis az idegenvezetőnk nagyon sürget. Ne álljunk meg nézelődni, ne fényképezzünk, lesz erre majd később idő... most érjünk fel, hogy elmondhassa a szövegét. Csoportosulnak az emberek az idegenvezetők köré, azok darálják a szövegüket... a legtöbben unott arcal végzik a „munkájukat”, pedig amit elmondanak, abból kiderül, hogy az akkori demokrácia sokkal fejlettebb volt, mint a mostani „modern” demokráciánk. Legtöbben nem is hallgatják. Kattognak a fényképezőgépek, büszkén elmondhatjuk majd otthon, hogy itt is jártunk.

Félrelépek és az egyik oszlopra teszem a kezem, megpróbálom kizárni a tömeget és akkor egy pillanatra megérint a történelem, érzem az évezredeket. Megpróbálom a régi emberek szemével nézni az épületeket és így valamennyit „látok” az építmények, szentélyek nagyszerűségéből. Ezt nem adja vissza egyik fénykép sem és ez a perc megéri az egészet.

    A Syntagma téren a Parlament előtt megnézzük az őrségváltást. Megint lenyűgöz a görög kettősség. A szigorú fegyelmezett mozdulatokkal ellentétben a papucsokon levő pomponok mosolygásra kényszerítenek.

     A parlament mellett egy gyönyörű park van, szabadidőnkben ebben sétálgatunk. Kimegyünk megnézni a Zeusz templomot és mikor vissza akarunk menni, a park kapuján hatalmas láncot és lakatot találunk. Papírlapon görögül ott a magyarázat is. Nagyon értjük. Bentről is turisták bámulnak kifelé. Nem tudjuk eldönteni, ki van most már bezárva és ki van kizárva.
    És megint a kettősség. Tüntető tömeg közeledik. Távolról félelmetes a morajló tömeg, de amikor közel érnek, mindenki mosolyog és vidáman integet. „Mindent vissza, Erdélyt vissza” suttogja a haver filmezés közben. Itthon visszanézve úgy hallatszik, mintha a görögök értünk, Erdélyért tüntettek volna.

 
     Meteorák

     Már távolról a szemünkbe tűnnek a  furcsa formájú sziklák. Ahogy közeledünk, egyre impozánsabbak. Kanyargós szűk szerpentin vezet fel a tetejükre. A kolostorok nyaktörő magasságokban találhatók. Feljutni hozzájuk nem mindennapi sportteljesítmény, főleg az egyre melegedő időben. (Másnap az egyik hölgyismerősünk csak a falakba kapaszkodva tud lejutni a partra, olyan izomláza van). De mindenképpen megéri, mert a látvány lélegzetelállító. A kolostorok mintha a hegyekből nőttek volna ki.
     Kiszállunk a kocsikból, automatán zárjuk az ajtókat és a látványtól megbabonázva botorkálunk, lenézni, amikor dörömbölés hallatszik az egyik autóból. Semmi vész, csak az egyik gyermeket felejtettük bezárva a kocsiban. Kiszabadítjuk a „rabot”.
     A távoli sziklákon kecskék kapaszkodnak fel játszi könnyedséggel a szédítő magasságokba, felriasztva a sasokat, melyek idegesen keringenek felettük. Azt hiszem, Superman a pásztoruk, mert csak repülve lehetne feljutni hozzájuk.

     A kolostorok belseje érdekes, főleg a múzeumok, de azt az érzést keltik az emberben, hogy - legalábbis ezek a részek, amelyek látogathatóak - kimondottan a turisták számára vannak berendezve. A megszámlálhatatlanul hatalmas tömegek biztos nagy jövedelemhez juttatják a görög államot. Ugyanilyen jövedelmet jelentenek az ikonfestő műhelyek is, amelyek kötelező megállók a szervezett csoportok számára. Szerzeteseket csak nagy szerencsével lehet látni. Az ő igazi életük rejtve marad a laikusok számára. Őszintén bevallva, maguk a kolostorok ugyanolyanok, mint bárhol Görögországban. Ami egyedivé teszi őket, az maga a hely, ahová épültek. Az ember megint hiába veszi fel a versenyt a természettel, a természet mindig fölényes előnnyel nyer.
     Az igazán csodálni való és példa értékű, az maga a kitartás, amivel felépítették őket ezekre a lehetetlen helyekre, hogy meg tudják őrizni az igazi görög vallást és kultúrát a török megszállás és elnyomás ellenére is.

     A Meteoráktól az út a Tempi völgyén keresztül vezet vissza a partvidékre. Itt az Olimpusz és az Ossza-hegy között a Tempi folyó bal oldalán található az Agia Paraszkevi barlangkápolna. Az útról nem látható. Az út jobb oldalán van egy nagyobb parkírozó, innen alagút vezet át az út alatt, és az elengedhetetlen bazár után, egy függőhídon jutunk a Tempi bal oldalára. A templom mellett található egy barlang. Akinek türelme van kiállni a mindig kigyózó sort, bejuthat. Nem vagyok klausztrofóbiás, de olyan szűk, hogy azt hittem, beszorulok, mint dugó a palackba. Csak törpejárással, lehajolva lehet bejutni Daphné csöpögő forrásához.
     Pár lépéssel arrébb, folyóként tör elő a forrás égig érő szikla alól. Minden nő megmosakszik benne, mert azt tartják, hogy megőrzi a szépséget. Mindig mondtam, hogy jobb csúnyának lenni. A szépség mulandó, a csúnyaság örök.

 

     Olympusz

    Az istenek székhelyére Litochoro-n keresztül vezet az út. Közel van Nei Pori-hoz, de mégis kifogunk egy fizetős kaput.
    A kis, majdnem teljes egészében kőből épült városka főterén minden megtalálható, templom, szökőkút, különböző üzletek, sőt Zeusz is jelen van, no nem személyesen, csak falikép formájában néz le ránk, fenyegetően tartva villámait a kezében.
Zeusz fürdőkádját akarjuk meglátogatni. Bár azzal riogatnak, hogy vizet nem fogunk találni benne, mégis optimistán nekiindulunk az Enipea kanyonnak.
    Egy vízvezetéken visz az út gyönyörű sziklák között. Másodjára járunk itt, meg is lepődünk, hogy senkivel sem találkozunk, mivel pár évvel ezelőtt lépni se lehetett, annyian jöttek-mentek az ösvényen.
    Maga a “fürdőkád” egy duzzasztógát alatt van és hurrá… kristálytiszta zöldes színű víz csordogál benne. Annyira meghatódunk, hogy egyik havert utoléri a természetes szükséglet. Itt nagyon félrehúzódni nem lehet, úgyhogy mi visszaindulunk. Szinte természetes, hogy megjelenik egy lányokból álló csoport és természetes az is, hogy haverünk ugratásnak veszi figyelmeztető kiáltásainkat.
    Várjuk, hogy felharsanjanak a sikolyok, de csend van.
    Haverünk magyaráz:... hátat fordítottam, mintha a sziklákat nézném és ők elmentek mögöttem.

     Tovább megyünk. Ezúttal autóval kapaszkodunk a hegyre. Több helyen is megállunk, kilátóknál, a Stavros menedékházánál. Tiszta időben nagyon szép a kilátás.
A tenger is látszik az üdülőhelységek sorával és az örökké hóval borított csúcsokat és völgyeket is megcsodálhatjuk.
     Végső célunkhoz, az Agios Dionysios kolostorhoz, egy völgybe, hajmeresztő tűkanyarokkal meredeken ereszkedve érünk. Itt beöltöztetnek, a férfiakat hosszú nadrágba, a nőket hosszú szoknyába bújtatják. A kolostor hosszú évek óta felújítás alatt áll, belsejében különleges fényhatások érvényesülnek.
     Tovább már gyalog ereszkedünk az Enipea folyó mellé, ahol a sziklákon a hihetelenül tiszta zöld víz pazar vízesések sorát alakította ki. Az átmelegedett sziklákon gyíkok sokasága napozik. Amikor közelebb lépünk, mintha megelevenedne a szikla, úgy spriccelnek szerteszét. Barátunk egy jobb fényképért átugrik a túlsó partra. Vissza már nem mer. Mellette hatalmas természetes vizicsúszda.. Lelkesen biztatjuk, de ő elveszetten toporog. Végül leveszi cipőjét és belelép a mederbe.
Hazafele mezítláb vezetett.


     Dion

    Makedón Sándor ókori városának romjai az Olympusz lábainál találhatók. Elég nagy területen fekszik, feltárása még mindig folyamatban van. Maga a feltárás , ahogy megcsodáltuk, egyes helyeken finom precíz archeológiai eszközökkel történik – markológéppel.
    Sok minden érdekes látnivaló van, de mi nagyon meleg napot fogtunk ki. Ameddig az idegenvezetőnk magyarázott, jó volt, de utána már mindenki össze-vissza bolyongott, találgattuk, hogy mit is látunk. A fontosabb dolgokat azért megtaláltuk, mint például az ókori stadiont, a fürdőket.
    Érdekesek a mozaikok (sejtésem szerint kibírták az évszázadokat a föld alatt, de a szabad ég alatt nem sokáig fogják húzni) és a fürdők fűtési rendszere is.
    A város egy része mocsárba van süllyedve. Kiépített pallókon lehet közlekedni. A vízinövények között megbújó szobrok olyan romantikus hangulatot árasztanak, akár a régi metszetek.
    Összefoglalva, az archeológia szerelmeseinek kötelező meglátogatni, de egyébként semmi mást nem tud nyújtani.


     Skiathos

    Hajókirándulás az egyik legszebb görög szigetre a Szporádok szigetcsoportból. Korán reggel indulunk emeletes busszal a kikötőbe, ahonnan az Elizabeth II nevű hajóra ülünk. Mire mi beérkezünk, a hajó már tele van turistákkal. Képviselve van itt minden nemzet.
    Alig indulunk el, megkezdődik a szórakoztatás. A kapitányunk, feleségével görög táncokat mutat be, utána az utasok következnek. Bár szép idő van, a hajó eléggé bukdácsol. Ehhez hozzátéve az utasok csámpázását, ritmustalanságot és bohóckodást, egy burleszknek megfelelő jelenet alakul ki. De végülis mindenki jól szórakozik.
    Maga a „főváros” keskeny utcácskáival, drága vendéglőivel, bazárjaival tipikus szigeti görög városka. Legmagassab pontján kis templom, ahonnan szép rálátás nyílik a városra, a kikötőre és a repülőtérre. Egy óra sétálgatás után hajóra fel és irány egy gyönyörű part, „Kukunaries beach”. Egy laguna mellett, a homokos partig kinyúló mediterrán fenyőkkel szegélyezve szép hosszan elnyúló öböl. A homok csillámot vagy valami egyéb ásványt tartalmaz, mert fantasztikusan csillog. Hátránya, hogy rengetegen vannak, egymás után öntik a kirándulóhajók a partra a turistákat.

     Hazafele már mindenki bágyadt. Hamis delfinriadót adnak jobbról, majd balról, de nem sokat használ. Csak az elkövetkező vízi csata dobja fel a hangulatot. Vízzel töltött nylonzacskókkal szerelkezünk fel, sőt a tengerészek vízágyúval is rendelkeznek. Ugyanez történik a testvérhajónkon is. Ez hátulról közelít, cikcakkozik, majd hirtelen mellénk áll. És már repülnek is a vizes zacskók, spriccel a víz. A győztesek mi vagyunk, elvégre a mi kapitányunk egyben a hajók tulajdonosa is. Egyenlőség van, de nem ennyire.
     Hazafelé menet a buszban a feleségem a lányommal ül. Én a barátunk felesége mellé kerülök. Ahogy a busz elindul, rajtaütésszerűen elalszik. A leszállásnál rázom fel. Na mondom, jól elbeszélgettünk. Azóta is emlegetjük az esetet.


     A jövő?

    Görögország változik...  napról-napra.
    Hofi Géza, nagy humoristánk (akinek humoreszkjeiben sokszor filozófushoz méltó mélyreható gondolatok vannak) mondta egyszer, hogy ez egy átmeneti év. Átmeneti, mert rosszabb, mint az előző, de jobb, mint a következő év. És ez sajnos azóta is érvényes.
    Éljünk hát a mának... a mostnak. Most szívjuk be magunkba, amíg még lehet, a görög hangulatot. Most örüljünk a nap sugarainak, a tenger morajlásának, a tájak szépségeinek, az emberek mosolyának.
    Raktározzunk el mindent mélyre, a lelkünk egy szegletébe. Onnan bármikor elővehetjük és onnan nem veheti el tőlünk senki. És reménykedjünk, hogy gyermekeinknek, unokáinknak is jut valami ezekből az apró csodákból, amivel Görögország minket megvendégelt.


 

endeel